Kultúra

Mesemester – Interjú Nagy M. Boldizsár szerkesztővel és kritikussal

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú egy aprócska faluban, aki imádta, amikor az anyukája mesélt neki. Ám a mesék között sosem találta meg az igazán jókat, amik valóban róla vagy akár kis társairól szóltak volna. De nem adta fel. Felnőttkorában megtanulta a mesék minden csínját-bínját, kutatta bennük a genderkérdést, a feminizmust, elmerült a queerelméletben, és megannyi könyvet fordított, szerkesztett. Majd egy Meseország mindenkié című könyvvel – amit még egy gonosz boszorkány is ledarált – végül elérte azt, amiről kicsiként mindig álmodott: olyan meséket ajándékozott gyerekeknek, amilyenek még nem voltak a piros-fehér-zöld mezőkön, ahol élt. A mesemester azóta is alkot és azóta is mesél, újabb és újabb mérföldköveket elérve hetedhét határon túl.

Nagy M. Boldizsárral életéről, a mesék problémáiról és hiányosságairól, az elhibázott, konzervatív magyar nézőpontokról, könyvpiacról, népmesékről, és Disney-rajzfilmekről beszéltünk, de megtudtuk azt is, hogy van-e olyan ma Magyarországon, hogy roma coming out.

 

 

Nagyon korán elkezdtél foglalkozni a gyerekirodalommal. Honnan jött ez?

Az egyetemen magyar-esztétika szakon kicsit elveszettnek éreztem magam és nem tudtam mire specializálódni. Még akkor is szerettem mese- és ifjúsági könyveket olvasni. Érdekelt, hogy mit gondolnak fontosnak elmondani a felnőttek a gyerekekneka külföldön és Magyarországon, mi a különbség, hogyan képezik le a gyerekek az egyes kultúrákat és hatalmi viszonyokat.

Ezzel akartam foglalkozni. Megtudtam, hogy Magyarországon ennek nincs tudománya, de külföldön van. Léteznek ezzel foglalkozó szakok az egyetemeken és rengeteg szakkönyv is rendelkezésre áll. Elkezdtem beleásni magam a témába, közben pedig kicsit el is hanyagoltam, amit tanulnom kellett volna. Majd a magyar szakot le is adtam, mert nem érdekeltek a felnőttirodalommal kapcsolatos problémák. Kutattam, kimentem Oxfordba, interjúkat készítettem tanárokkal, konferenciákra jártam, volt, ahol elő is adtam, így tanultam. Ebben találtam meg magam.

A Meseország mindenkié volt az a pont, ahol az emberek felfedezték, mennyire bonyolult műfaj ez: mennyire nem mindegy, mit és hogyan kommunikálunk a gyerekeknek. Lehet, hogy csak mesékről beszélünk, egyszerű nyelvezetről és történetekről, de mégis nagyon nehéz műfaj.

Nagyon örülök annak, hogy az emberek nemcsak a Meseországra és annak tartalmára figyeltek fel, hanem komolyan kezdték venni a meséket és azt, hogy azoknak mekkora hatalmuk van. Tényleg nehéz mesét írni, főleg, ha valaki – ahogy mi is kértük a szerzőinktől – a tündérmesékre és a klasszikusokra reflektál. Az általunk is ismert népmesék folyamatosan változtak és változnak is: minden korban és társadalomban újabb verziók születtek, és a nyomtatás elterjedésével aztán különböző átiratok terjedtek. Mindig az adott kor domináns nézeteit fejezték ki, vagy éppen az azokkal szemben megfogalmazott véleményt, ráadásul sok kultúrában nem is a gyerekeknek szánták, hanem egymásnak mesélték őket a felnőttek. Ha belelapozunk egy mesegyűjtők által összeállított, cenzúrázatlan könyvbe, akkor láthatjuk leginkább, hogy gyakran mennyire nyíltan reflektálnak a történetek az adott társadalmi diskurzusra, és mennyire hiányzik belőlük a gügyögés, a valóság megszépítése, az igazságok elhallgatása. Márpedig amikor felnőttek gyerekeknek írnak, gyakran ezek a szempontok kerülnek előtérbe. Sajnos így születik rengeteg rossz, tanulságos, szentimentális gyerekkönyv. Egy jó mese őszinte, bátor, és ha hordoz is valami szándékolt üzenetet, az hitelesen jelenik meg benne, nem leckeként. Kifejezetten nehéz ez a műfaj. Sokaknak beletörik a bicskája. Mégis sok felnőtt irodalmár lenézi a gyerekkönyvírókat.

Valóban van ilyen konfliktus?

Nagyon komoly nálunk a hierarchia, ez a modern kor kínos, káros maradványa: felül helyezkedik el a kortárs, felnőtteknek szánt szépirodalom, ezzel körülbelül egy szinten a szentként tisztelt népmesék, majd lejjebb, a szórakoztató irodalommal és popkultúrával egy halmazban a gyerekirodalom és az ifjúsági irodalom. A hazai kritika hajlamos azokat a gyerekkönyveket többre tartani, amelyeknek szerzője bizonyított már a felnőttirodalom területén, és kevés olyan kivétel akad, mint például Marék Veronika, Dániel András vagy Berg Judit, akiknek „elég volt” gyerekkönyvet írnia ahhoz, hogy az irodalmi elit is elismerje őket. De arra nem volt még példa itthon, hogy egy nívós irodalmi díjat egy gyerekkönyvvel nyert volna meg író (sőt, én jelölésekről sem tudok): az irodalom itt a felnőtt, „rendes” könyvek terepe.

 

 

De ezt a rendes szót ők használják? Borzasztó lealacsonyító, mintha lenne egy rendes és nem rendes irodalom. Holott a gyerekirodalom is rendes irodalom.

Idézőjelben használják, „tudjátok, hogy értem” stílusban. A gyerekirodalmat annyira nem veszik komolyan, hogy sok irodalmi folyóiratban nem is írnak róla, vagy csak elvétve, illetve egy-egy különszámban. Ez már alakult az évek során, de Magyarországon azért még mindig úgy tekintenek rá, mint alkalmazott irodalomra, ami pedagógiai célú, a gyerekek fejlődéséhez szükséges, és mindig egy konkrét üzenet van benne. Holott egy jó mesében nem egy konkrét üzenet van, hanem mint a felnőttirodalom esetében, egy teljes világ.

A queerelméletet is kutattad a gyerekkönyvek kapcsán. Tavaly fontos társadalmi kérdés is volt, hogy miért fontos queerelmélettel foglalkozni, ha gyerekekről van szó, mert sokak szerint egy bizonyos kor alatt egyszerűen erre nincs szükség…

A queerelméletnek eleve érdekes a módszertana. Az a lényege, hogy az adottnak vélt tudásokat kicsit szétszedjük. Megvizsgáljuk, miért számít másnak az, amit másnak nevezünk, és miért félünk együtt élni a mássággal. Ez a félelem a másság és a hatalom elválaszthatatlan összekapcsolódásából adódik. Néhány poros gyereklélektani szakkönyv azt állítja, hogy tizenéves kor alatt az ártatlan lélek fejlődését csak összezavarja, ha egy nem bináris világot ismer meg, és ez a konzervatív elmélet megtalálta a helyét a gyerekirodalomban is. E szemlélethez igazodva utólag magyarázzák bele kutatók a többszáz éves mesékbe, hogy már az ősök is tudták, hogy egy gyereknek az tesz jót, ha a világot egyértelműen különválasztható ellentétpárokon keresztül ismeri meg. Jó és gonosz, férfi és nő, szép és csúnya, és így tovább. A szerepek szigorúan meghatározottak, ami pedig ezeken kívül helyezkedik el, arról nem beszélünk, majd csak kamaszkorban. Semmilyen egzakt tudomány nem mutatta ki, hogy egy gyerek sérül attól, ha a maga sokszínűségében és bonyolultságában ismeri meg a világot, azt ellenben igen, hogy a tabusítás, a stigmatizáció, a kirekesztettség életeket tehet tönkre – miközben a kiváltságosok megőrzik a hatalmukat.

Az árnyaltság érdekes kérdés a genderelméletet illetően. Alapvetően ott vérzik a dolog, hogy a társadalom sem nagyon érti, hogy mi az a gender, nincs tisztában a fogalommal, ahogy Magyarország kormánya sincs vele tisztában. Gondolom, akkor itt is szükség van pont erre az árnyaltságra, hogy egy gyerek minél hamarabb megtanulja, nem csak anyu mosogathat és sírhat, hanem apu is. De hogy lehet ezt elmagyarázni egy gyereknek, ha a felnőttek sem értik?

Először tényleg a felnőtteknek kellene megértenie a különbséget a biológiai nem, a társadalmi nem és a gender identitás között. Vicces, hogy a gendert, a társadalmi nemet mennyien szidják, mennyien szeretnének megszabadulni tőle; és nem is tudják, mennyire egy dologról beszélünk, mert a merev társadalmi nemekhez kötődő elvárások mindenki életét megnehezítik. Léteznek már nagyon jó felvilágosító könyvek is kamaszoknak, amelyek beszélnek a gendertudatosságról, de a hétköznapokban egy gyerek is rengetegszer tapasztal olyat, hogy apa vasal, anya céget vezet, egy fiúnak hosszú a haja, egy lány focizik – ilyenkor szerintem jó kimondani is, hogy látod, ennyi mindent csinálhat egy ember a nemétől függetlenül.  A népmesékben és sok mai gyerekkönyvben is látni arra példát, hogy nem a hagyományos nemi szerepeknek megfelelően viselkednek a karakterek, és akár többszáz éves népmesékben is idős nénik fejezik le a sárkányt, vagy nemváltó táltoslányok mentik meg a királyfit, máskor a királykisasszonyt. A Meseország mindenkiében több hasonló mese is szerepel, ezek szerintem üdítőek és felszabadítóak.

Sok magyar családban látni, hogy anya tart mindent kézben, apa pedig jobban szeret a konyhában sütni-főzni. A gyerekek általában látják, hogy van átjárás a két társadalmi nem között és hogy ezek a szerepek nem annyira merevek – ez természetes számukra.

Említetted a népmeséket, amelyek Magyarországon talán még kritikusabb pontnak számítanak. Sok ember számára mintha az lenne a fájó pont, hogy a gyerekkora kincsként őrzött népmeséit kritizálják…

Sokszor hallom én is a kérdést, hogy miért mocskoljuk be a gyerekkori meséket. De meg kell vizsgálni felnőttfejjel, hogy miről szólnak ezek a népmesék, és meg kell érteni, hogy milyen kultúrának a lenyomatai. A népmeséket még a mesekutatók körében is belengi egy ezoterikus köd és a régi történetek legerőszakosabb, legszexistább és legrasszistább vonásait is hajlamosak gyógyító archetípusokként és elmozdíthatatlan, ősi bölcsességet kifejező szimbólumokként tisztelni. Valamiért olyan dolgokat is megbocsátunk a meséknek, amiket egyébként elutasít a többségi társadalom: például azt, hogy a gyengébbeket, a nőket és a romákat mulatságosnak szánt jelenetekben rendszeresen megverik. Vagy hogy szinte minden pozitív szereplő szép, szőke, vékony, daliás, és persze heteroszexuális. Talán azért ragaszkodnak sokan foggal-körömmel a mesék érinthetetlenségének gondolatához, mert ez az egyik utolsó terület, ahol még – „tudományos” érvekkel megtámogatva – megengedett a régi szép kirekesztő világ iránti nosztalgia. Agyrém, hogy úgy érezzük, erre van szükségük a gyerekeknek.

 

 

Mondok egy saját példát: anyukám minden este mesélt nekem, sőt  hangkazettákra felmondta azokat a meséket, amikről azt gondolta, hogy a kedvenceim. De ha visszaemlékszem rá, hogy melyik a kedvencem ezek közül, rá kell jönnöm, hogy egyiket sem szerettem igazán. Azt szerettem, hogy anya mesél nekem. Azok a mesék nem rólam szóltak, nem érintettek meg. És azt hiszem, sokan hasonlóan vannak ezzel. Annyira sokfélék vagyunk, és azok a mesék, amelyek minden évben újra és újra megjelennek, csak a többségi társadalom kis rétegét fedik le, ráadásul tele vannak problematikus dolgokkal.

Közben ha a Disney mesékben kritizálják azt, hogy a hercegnők sokszor nem megfelelő példaképek a feminizmus szemszögéből, talán a magyar társadalom már elfogadóbb.

Én kifejezetten szeretem a Disney-t, még ha nem is a legbátrabb és legúttörőbb stúdió, de lépést tart a változó társadalmi diskurzussal és hatással van a kultúra sokszínűsödésére. Az utóbbi években egyre több olyan Disney-hercegnő van, aki nem megmentésre vágyik és még csak nem is szerelemre, hanem saját kalandra. Ami viszont érdekes, ha a Disney-marketinget nézzük, hogy itthon továbbra is azok a kereskedelmi tárgyak (babák, írószerek, ruhák stb.) a legnépszerűbbek, amelyek a hagyományos nemi szerepeket megjelenítő hősöket ábrázolják, illetve az ettől eltérő Vaiana, Elsa és Aranyhaj is beolvad a pink-lila „kislánybrandbe”. Itt érzem a valódi bátorság és felelősségvállalás hiányát.

Ott van az író, kiadó, szerkesztő, marketinges, a szülő… Hogyan oszlanak meg a felelősségi körök?

A szülők, a tanárok, az óvodapedagógusok rengeteget tudnak tenni azzal, hogy figyelnek rá, mire helyezik a hangsúlyt vagy hogyan beszélnek meg egy-egy mesét. Lehet, hogy naiv vagyok, de hinni akarok benne, hogy ha van egy nagyon erős sztori, akkor akármilyen a körítés vagy a marketing, hatni fog a mű. Ha egy kislány minden hónapban szereti megnézni a Vaianát, amiben egy fiatal nő egyedül indul világgá, hogy megmentse a népét egy démontól és szó sincs csillogó ruhákról meg esküvőről, akkor ennek hatására talán szélesedik a látóköre g. És nem azért csinosítja magát gyereksminkkel, mert egy metaforikus kastélytoronyba érzi magát bezárva, ahol a herceg érkezését várja (akinek tetszenie kell), hanem azért, mert a smink jó buli.

Említetted, hogy a történet számít, de közben te is mondtad a kazettáknál, hogy nem a mese volt a fontos, hanem az élmény, hogy anyukád mesélt neked. Itt van egy kis ellentét. Most akkor mennyire számít a mese?

Nincs ellentét. Nagyon szerettem magát a mesélést, mint közös programot, mert ilyenkor jobban megkaptam anya figyelmét, még ha nem is találtam olyan mesét, ami megszólított. Másrészről tetszettek a motívumok, tetszett, hogy történeteket hallok. Gyerekkoromban be kellett íratni a könyvtárba, mert szerettem volna keresni olyan meséket, amik tetszenek. Az óvodában – én hamarabb megtanultam olvasni, mint a többiek –, amikor az óvónéni mondta, hogy mesélhetek délután alvás előtt a többieknek, akkor is olyan történeteket kerestem, amik kicsit másmilyenek. Emlékszem, szabályosan untam, hogy nem találok olyan meséket, amik hozzám hasonló emberekről szólnak. Falun nőttem fel, az óvodai csoportban szinte mindenki roma és szegény volt, a polcon sorakozó mesekönyvekben pedig csak szőke királylányokról és nemes, gazdag királyfikról volt szó. Egyszerűen nem szerettem őket – a kedvencem A répa című mese volt, ami arról szólt, hogyan fog össze mindenki, gyerekek, felnőttek, öregek és a legkisebb állatok, hogy kihúzzanak a földből egy jó nagyra nőtt répát. Lehet, hogy ezért is foglalkoztam ilyen sokat a mesékkel egész fiatalkoromban, egészen az az egyetemig: mert valahol kerestem egy igazságszolgáltatást vagy valamilyen kárpótlást, hogy ide nekem azokkal a mesékkel, amikre várok.

Lett egyfajta kárpótlás a Meseország mindenkivel?

Abszolút. Nagyon durván. Már akkor is, amikor érkeztek be az első szövegek: volt, ami úgy megérintett, hogy elsírtam magam.

Sokat beszéltünk a könyv társadalmi hatásáról, de a kötetet érték szakmai kritikák is. Nekem egy kétgyermekes barátnőm is mondta, hogy jó könyv, de nem minden mese annyira jó.

Ezt teljesen megértem. Egy többszerzős antológiánál nagyon nehéz belőni egy egységes stílust. Sokféle hang helyet kapott a kötetben: gyakorlott, kortárs írók és abszolút kezdő szerzők is. Szerkesztéssel igyekeztünk egyfajta egységet teremteni a szövegek között, közelíteni őket egymáshoz, és volt olyan mese, ami több körben íródott újra és újra. Majd eljött az a pont, amikor elgondolkodtam szerkesztés közben, hogy vajon mennyire korrekt az, hogy most, amikor hangot adunk olyanoknak, akik eddig nem szólalhattak meg, és a saját tapasztalataikat fogalmazzák meg, én irodalmi szempontokra hivatkozva megmondom, hogyan fejezzék ki az identitásukat. Ráadásul én csak attól számítok kisebbségnek, hogy meleg vagyok, de egyébként cisz férfi vagyok és fehér a bőröm. Úgy éreztem, a szemükben egy elitista barom vagyok.

És úgy voltam vele, hogy jó, formáljuk a meséket a lehető legjobbra, de ha már ezeket választottuk ki a közel száz pályázatból, ne akarjuk őket teljesen sterilizálni. Egy fő szempont maradt: ne legyenek a mesék sztereotípiaerősítők, a reprezentáció legyen a lehető legproblémamentesebb. Érvényesülni hagytuk az egyedi stílust, így van, ahol bájosan egyszerű a szöveg, és van, ahol érzelmektől feszülően bonyolult. Emiatt lett változatos az antológia életkori besorolás szempontjából is: bár a pályázati kiírásban megszabtuk, hogy hány éveseknek szóló szövegeket várunk, érkeztek nagyon szép, de nagyobbaknak (12 és akár 14 felettieknek) szóló mesék is, amelyeket nem lehetett átdolgozni kicsiknek anélkül, hogy ne sérüljön a szöveg. Végül inkább nem is tettünk kormeghatározást a könyvre: Meseország így több értelemben is mindenkié.

Ismét van a címlapinterjú mellett egy „ikercikk”, a Juno Dawson-interjú, akinek Kifutó modell című könyvét te fordítottad és elképesztően őszinte marketinget csináltál neki. Fotózkodtál a könyvvel, sőt, a mi interjúnkat is te intézted. Mindig ilyen jó kapcsolatod van a könyvekkel, amiken dolgozol?

Nagyon ritkán olvasok olyan könyvet, ami ennyire megfog, mint Juno könyve. Junóval kapcsolatban úgy éreztem, hogy mindenáron szeretném, hogy a könyve nagyobb figyelmet kapjon és ne tűnjön el a tömegben. A Móra LOL sorozatánál válogatószerkesztőként én jelölhetem ki azt a két-három könyvet, ami megjelenik. Számomra óriási öröm volt az, hogy a kiadó beleegyezett ennek a könyvnek a megjelentetésébe. Úgy érzem, történelmi pillanat, hogy végre van egy transznemű szerző, akinek Magyarországon a fősodorba került egy ifjúsági könyve.

 

 

Mit kell itt pontosan látni? Azzal, hogy Magyarországon is megjelennek ilyen könyvek, láthatunk egy fejlődést a könyvpiacon? Vagy ez egy párhuzam az egész könyvpiacra a világon? Vagy külföldön mindez már rég elkezdődött?

Tőlünk liberálisabb országokban természetesen nagyobb merítést tudnak felmutatni, hiszen az LMBTQ+ emberek és a társadalmi sokszínűség témája eladhatóbb.

Nálunk is megjelentek már hasonló könyvek, de olyan könyvsorozatokban, amelyek jelzetten tabutémákat dolgoznak fel, általában drámai, sötét borítókkal vagy szivárványos designnal, tizennyolcas karikával, „Vigyázat! Sokkoló tartalom” feliratokkal. Pedig legtöbbször átlagos történetekről, ma élő fiatalokról volt szó, nem sorozatgyilkosokról. A könyvkiadók óvatosak, nyilván azért is, mert nem a piaci szereplőknek kell megmenteniük a világot, és a pozicionálással különösen körültekintőnek kell lenni, különben jönnek a fogyasztóvédelmi feljelentések. Sajnos amíg a társadalom nem változik, addig a könyvpiac sem fog. Nem tudom határozottan kijelenteni, hogy a Meseország mindenkié egy kivétel volt-e vagy sem, de az hiszem, hogy ha nem is döntöttünk le vele falakat, repedések már keletkeztek, és ez biztató.

A Meseország mindenkié című antológiát megvásárolhatjátok a Humen Shopban.

 

A Meseország-ban ugyanúgy fontosak voltak a roma szereplők. Ez is egy hiányzó téma Magyarországon, akár a mesékben, akár a regényekben.

Ez így van – miközben a lakosság 8-10 százaléka roma. Sajnos, ha közvéleménykutatást végeznénk az utcán arról, milyen ma élő híres romákat ismernek itthon az emberek, a szokásos – javarészt celeb – közszereplőket emlegetnék, akik a többségi társadalom által kényelmesnek tartott határokon belül hozzák az általuk kedvelt és lenézett sztereotípiákat, tehát buták, extravagánsak és hangosak, vagy istenadta tehetségük van a zenéhez, esetleg hősök, akik felküzdötték magukat a nyomorból. Rémisztő, hogy milyen torz kép él a többségi társadalom fejében a romákról, és ez csapódik le sajnos a magyar gyerekirodalomban is. A megjelent cigány népmeséken túl csak elvétve találni roma szereplőt gyerekeknek szánt művekben, de azok is inkább ne lennének: van például egy barna bőrű, köpcös tolvaj, akit a magyarok megtanítanak a tisztességre, egy másik meseregényben pedig egy rongyokban járó, jószívű kisgyerek, aki jóformán farkasok közt próbálja megőrizni magában a fényt. Sajnos nagyon kevés az üdítő kivétel: Rácz-Stefán Tibor és Bódis Kriszta nagyobbaknak szóló regényei már összetettebb, valósághűbb roma szereplőkkel dolgoznak.

Te is a nyilvánosság elé álltál azzal, hogy félig roma származású vagy. Létezik ma olyan Magyarországon, hogy roma coming out?

Igen, akinek a bőrszíne és egyéb rasszjegyei nem jelzik egyértelműen a roma származását, annak coming outolnia kell, ha fel akarja vállalni. Rólam néhányan tudták már, de nagyobb nyilvánosság előtt (például a munkahelyeimen) nem beszéltem erről. Apai ágon vagyok roma, az apai nagymamám különösen közel állt hozzám és felnőttként tudatosodott bennem, hogy az életem milyen sok szállal kötődik az övéhez, mennyire bennem él. Amikor a Meseország a figyelem középpontjába került, úgy éreztem, itt az idő, hogy az interjúkban is beszéljek a származásomról, mert ezen a téren ugyanolyan fontos a reprezentáció, mint a nemi identitás és a szexuális orientáció területén. Minél többféle roma identitással kerül szembe a társadalom, annál jobban sikerül eltávolodni a sztereotip elképzelésektől, és annál könnyebben tudunk együtt élni.

Tudjuk, hogy nagyon sok irányban kell változnia a magyar társadalomnak és a magyar könyvpiacnak is. De beszéltünk jó példákról. Látsz egy szebb jövőt?

Igen. Néhány kiadó megkeresett engem és mások is dolgoznak hasonló témájú könyveken. Öt évvel ezelőtt egy kiadói meetingen, ha bárki szóba hozta volna, hogy legyen egy LMBTQ+ témájú gyerekkönyv, akkor az lett volna a válasz, hogy erre nem áll készen a társadalom és ez biztosan kudarc lesz. Mindig voltak kifogások. Mára legalább az kiderült, hogy lehet kivétel. Lehet azt mondani, hogy a könyv csak a darálás és a politikai visszhang miatt vált népszerűvé, de akkor mi a magyarázat a több mint száz köszönőlevélre, az intézmények, a sok közszereplő kiállására és a külföldi kiadók érdeklődésére? A könyv igazi sikere számomra az, hogy miközben a meséken keresztül láthatóbbá vált több marginalizált csoport, a többségi társadalom nagy része azt reagálta: jó, hogy megjöttetek, ne menjetek sehová.

Mit tehetnek az LMBTQ közösség tagjai?

Nem szeretnék megmondóember lenni, csak arról beszélnék, én mit látok működni és mit nem. Olyan sokan állítják magukról, hogy toleránsak, én viszont nem érzem azt, hogy küzdeni akarok azért, hogy mások elfogadjanak. A tolerancia mindig egy hierarchikus viszonyt feltételez, amiben valaki elfogad egy nála lentebb levőt. Ki akar megtűrt emberként élni? Az igazi hatalom szerintem a reprezentációban rejlik: nem kell azoknak az elvárásoknak megfelelnünk, amelyeket a tolerancia eszközének tekintünk – mutassuk meg az ezerféle arcunkat, hogy egyértelművé váljon, minden kisebbségi csoporttal kapcsolatos elképzelés egy merev konstrukció, amit le lehet bontani és újjá lehet építeni. A toleranciánál jóval fontosabbnak tartom a szolidaritásvállalást: annyian járnak hozzánk hasonló cipőben, a nők, a romák, a fogyatékosok, a muszlimokk, és még sorolhatnám. Ha meghallgatjuk egymást, máris kiszélesedik előttünk az út. Ha együtt küzdünk a jogainkért és teret biztosítunk magunk mellett ahhoz, hogy minél többféle ember láthatóvá váljon, akkor lassan többséggé válhatunk.

Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar

Fotók: Bielik István
Stylist/MUA: Paksi Éva
Ruhák: Szputnyik, Printa és Prezent
Külön köszönet a Cortile Budapest Hotelnek a helyszín biztosításáért.

 

Ez a cikk a Humen Magazin 2021/2. számában jelent meg. Ha szeretnéd megkapni a nyomtatott magazint, a Humen.Shop felületén a postaládádba is kérheted. Ha nem szeretnél lemaradni egyetlen számról sem, akkor csatlakozz a myHumen hűségprogramhoz!

 

 

hirdetés
hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb