Kultúra

Már a mozikban: Bocsáss meg, kedvesem!

„Inkább legyél boldog távol tőlem, mint boldogtalan a közelemben.”

A Bocsáss meg, kedvesem! 1993-ban játszódik, főszereplője a 35 éves Jacques (Pierre Deladonchamps), egy Párizsban élő, közepesen sikeres író, aki Rennes-be (Bretagne) utazik színházi próbára és ott megismerkedik a 22 éves egyetemista, ifjúsági táborvezető Arthurral (Vincent Lacoste). Arthur filmrendezőnek készül (saját bevallása szerint már nem emlékszik rá, hogy mit tanul, olyan régen nem járt bent az előadásokon), és alig várja, hogy kitörhessen innen. Arthur és Jacques szenvedélyesen egymásba szeretnek.

 

 

Mindketten életük különböző szakaszában vannak; az írónál épp AIDS-et diagnosztizáltak, de ez az életvitelét – jelenleg – nem befolyásolja. Eltérő céljaik vannak egymással, Jacques oktatni akarja Arthurt, a fiatalabbat inkább a mohóság hajtja. Arthur Jacques fiatalabb változata (és fordítva), és működik köztük a kémia. Az első találkozás után mégis különböző indokokkal tűnnek el a másik elől, távolodnak el a másiktól, de így is egyre mélyebb hatást gyakorolnak egymásra. Az AIDS nem a dráma főszereplője, hanem csak része két ember szerelmének, akik életük különböző pontján találkoznak. Nincs tolakodó módon jelen, szinte feltűnés nélkül, de könyörületet nem ismerve befolyásolja a történéseket.

A film egy intim történet az életről, a szerelemről, a barátságról és a halandóságról. 1993-ban már sokat tudunk a betegségről, a kezdeti sokk és rettegés helyett az orvosi, technológiai, társadalmi fejlődés adnak reményt. A forgatókönyvíró-rendező Christophe Honoré saját bevallása szerint többet hagyatkozott a memóriájára, mint a képzeletére – a kilencvenes években éppen Rennes-ben volt ő is egyetemista. Az ifjúság érzését keresve egy, a húszas évei elején járó fiatalemberhez akart közel kerülni, akiről személyes emlékei vannak, mivel fontos volt számára, hogy művének vezérelve az őszinteség és az igazság legyen. Az egyetemista kapott egy fiktív történetet: beleszeret egy íróba, ami Honoré számára nem adatott meg, a kilencvenes évek meleg művészeit nem ismerhette személyesen (és ezt veszteségként éli meg).

 

 

Bár megvan a nosztalgia a kilencvenes évek felé, ugyanakkor az alkotás a ma filmes eszközeivel a ma nézőjének készült. Honoré a szenvedélyes szerelmet a történelem részévé alakította azzal, hogy a cselekményt a kilencvenes évek elejére helyezte, amikor az AIDS-ről már sokat tudtunk, de nem eleget. A látottak hidat képeznek az AIDS-ben elhunyt művészek és a húszas éveikben járó fiatalok között, akik egy filmet látva azt mondják, én is írni szeretnék, filmezni szeretnék. Így lesz több a történet szerelmesek csevegésénél, de Arthur Jacques-ká való átalakulása nem megy végbe teljesen. Honoré a műveiben sokszor foglalkozik közvetlen vagy közvetett módon az AIDS-szel és ezzel nincs egyedül – gondoljunk csak a 120 dobbanás percenként-re (a két film egy időben, egymást bátorítva készült). A hetvenes években születettek első szexuális élményei erre az időszakba esnek. A hatvanas évek meleg felszabadulási mozgalmára és jogi győzelmeire, a meleg kultúrára a nyolcvanas évek az AIDS-szel csapást mért. Honorénak 25 év és 10 film kellett hozzá, hogy a szerelmet el tudja helyezni ebben a környezetben, egyáltalán felhatalmazva érezze magát arra, hogy nemzedéke nevében erről beszéljen.

A történet legitimizálásáról, a traumával való szembenézésről szól ez az egész, arról, hogy a kilencvenes években elvesztett meleg művészekről beszélhessen. A filmben fontos szerephez jutnak a nők is: Jacques-nak Isabelle-től van egy fia, akinek nevelésében aktívan részt vesz, Arthur pedig együtt él Nadine-nal. A meleg férfiak és a nők közötti barátság ábrázolása nem új keletű, de itt túlmutat az egyszerű barátságon. Nadine szerelmes Arthurba, de ez viszonzatlan marad. Hiába élnek mindketten a jelenben, a lány nem képes belépni a fiú világába mindaddig, amíg a kapcsolatuk hazugságra épül. Ahogy Arthur coming outol és kiderül az igazság, a közöttük lévő kötelék erősebb lesz (Honoré maga is viszonyt folytatott egy nővel 18-20 éves korában). Mindkét nőnek van egy saját története egy meleg férfival (amit szabadon kezelnek, és nem utasítanak el), miközben maga a cselekmény is a kapcsolatok számtalan formáját vázolja fel, ugyanakkor nem törekszik arra, hogy mindent bemutasson LMBTQ témában és az AIDS elleni küzdelem jegyében – a cél a közösségen belüli kisebb közösségek ábrázolása.

 

 

A filmet a kék szín uralja, amely ugyancsak utalás a kilencvenes évekre, a közvilágítás ugyanis ekkor még hűvösebb fénnyel működött, de a nappali, nyári megvilágításban készült jeleneteket is „hűtötték” az egységes megjelenés jegyében. A melegségét nyíltan vállaló, 49 éves Honoré Párizsba költözése után egy filmmagazinnak kezdett írni, majd nem sokkal később megjelent az első, fiatal felnőttekhez írt könyve Tout contre Léo címmel, amelyből film is készült. Főszereplője egy 21 éves HIV pozitív fiatalember, akinek szülei titkolják a betegségét 11 éves öccse előtt. Ezt több más, fiatal felnőtteknek szóló könyv követte, de írt színdarabokat és forgatókönyveket is. A 2006-os Párizsban című filmje – amelynek rendezője is – Cannes-ban debütált, és a francia újhullám tagjai közé emelte őt. A 2007-es Szerelmesdalok a fesztivál versenyprogramjában indult, egy Arany Pálma-jelölést hozott számára.

A Bocsáss meg, kedvesem! egy „multimédiás” trilógia második része, az első a Ton Pére című regény, a harmadik pedig a Les Idoles című színdarab. Honoré az a fajta rendező, aki minden fázisban jelen van és személyesen felügyeli a folyamatokat. Határozott elképzelése van a végeredményről, ugyanakkor mindig kész arra, hogy változtasson, amit alaposan átbeszél a színészekkel és a stáb többi tagjával. Kísérletező típus, gyakran finomít az arckifejezéseken vagy a mozgáson, színészeinek pedig házi feladatokat ad (pl. filmeket kell nézniük), hogy jobban megértsék a szerepüket és az adott korszakot. A szakma éles szemű, gyors gondolkodású filmesként tartja számon. A rendezőt filmjéért Cannes-ban Arany és Queer Pálmára is jelölték. A Louis Delluc-díjat 1937 óta minden évben a legjobb francia filmnek ítélik oda, 2018-ban a Bocsáss meg, kedvesem! is ott volt a jelöltek között. Honoré friss alkotása nem mindig teszi a dolgát, de amikor igen, akkor túlmutat a kliséken és valódi filmélményt nyújt. Hűen idézi meg a korszakot, miközben a drámaiságot úgy kezeli, hogy okosan és ötletesen elkerüli az érzelmekre való direkt ráhatást.

 

 

Plaire, aimer et courir vite / Sorry Angel
francia romantikus dráma, 132 perc, 2018
korhatár: 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Rendező: Christophe Honoré
Forgatókönyv: Christophe Honoré
Szereplők: Vincent Lacoste, Pierre Deladonchamps, Denis Podalydes, Clement Metayer
Operatőr: Rémy Chevrin
Vágó: Chantal Hymans
Forgalmazó: Cirko Film

 

Horváth Ádám

 

 

Previous post

Két queer színész elegáns ruhákban pózolt a Vogue-nak

Next post

Az amerikai múzeum nem kér a homofób brazil elnökből