„Tehát meleg volt Ali és Ramazan? Ez a melegek vége? Elszakad a kábel, és lezuhansz? Kik ők? Miért fontosak?” – ezekkel a kérdésekkel indul Perihan Mağden török írónő regénye, amelyből két isztambuli meleg fiú, Ali és Ramazan történetét ismerhetjük meg. Nem vidám. Még csak nem is tanulságos. És nem lehet elmenni mellette.
Ali és Ramazan története valamikor a ’80-as években kezdődik egy isztambuli árvaházban, és 1992-ben ér véget. Ramazan, a gyerekotthon szépfiúja, az igazgató szeme fénye az első pillanattól fogva megmagyarázhatatlan erővel vonzódik Alihoz, az új fiúhoz, aki szülei tragikus halála után kerül állami gondozásba. A vonzalom pedig gyorsan kölcsönössé válik, és a játékkal eltöltött délutánok meg a folytonos csipkelődések hamarosan valami sokkal mélyebbé alakulnak át.
Azonban Ali és Ramazan jövője szinte előre meg van írva: az árvaházból kikerülve átmenetileg a katonaság lesz az otthonuk, azután pedig igyekeznek saját lábukra állni, ami iskolai végzettség híján szinte lehetetlen. Így süllyednek egyre lejjebb, mindig együtt: prostitúció, drogok és nyomor szegélyezik az útjukat, amelyen folyton olyan emberekkel találkoznak, akik így vagy úgy, de kihasználják kiszolgáltatott helyzetüket.
Az állandó játékkal, alakoskodással megédesített gyermekkor után Ramazan kemény kötelességtudattal veti bele magát a mindennapi megélhetés kérdésének megoldásába; vele szemben az egyszerű és tiszta lelkű Ali azonban sehol sem találja a helyét: a gyermekkori trauma és a konfliktusok egyre messzebbre sodorják Ramazantól.
A két fiú sorsán keresztül társadalmi problémák sora tárul fel, amik korántsem csak Törökországban vannak jelen. A Közel- és a Távol-Keleten is tipikus jelenség, hogy a férfiak eltitkolják (vagy a társadalmi konvenciók miatt sokáig fel sem ismerik) melegségüket, és már házas emberként kezdenek el azonos nemű partnereket keresni. A könyv emellett rávilágít az állami gondozott gyerekek nehéz helyzetére is: pedofil gondozóktól nemtörődöm alkalmazottakig az egész rendszer kegyetlenségét megmutatja.
Ali és Ramazan történetét azért kell megismernünk, hogy húsbavágó részletességgel lássuk, milyen kilátástalan két árva fiú sorsa egy Európa és a Közel-Kelet határán álló országban – nem használok múltidőt, mert az elmúlt évek eseményei azt bizonyítják, hogy a dolog akár ma is megeshetne. Arról ugyan nincsenek adataim, hogy jelenleg milyen az állami gondozott gyermekek élete (főleg, miután kikerülnek az árvaházból), azonban melegnek lenni Törökországban még ma is komoly hátrányt jelent.
Hiába írja Mağden az első fejezetben, hogy „most más idők járnak”, amikor Isztambulban az idei évben és tavaly is vízágyúkkal és gumilövedékkel oszlatta a rendőrség a pride-ra összegyűlő tömeget; sőt, idén már egyáltalán nem is engedélyezték a rendezvényt biztonsági okokra hivatkozva. Hiába köthetnek legálisan házasságot az azonos nemű párok immár több, mint húsz országban világszerte, nem feledhetjük el, hogy vannak a világnak olyan pontjai, ahol akár az életükkel fizethetnek az LMBT közösség tagjai, ha felvállalják identitásuknak ezt a részét.
Perihan Mağden igaz történeten alapuló regénye azoknak a köteteknek a sorát gazdagítja, amikben a meleg szereplők sorsa tragikus véget ér. Habár a könyvek lapjain, a filmvásznon és a tévéképernyőn is ez az uralkodó narratíva, mégis érdemes minél több ilyen történetet publikálni és elolvasni, mert nem merülhetnek feledésbe. Érdemes rááldozni egy délutánt vagy egy estét erre a kötetre, és utána elgondolkodni azon, milyen sok munka vár még ránk, ha valóban egyenlőségre törekszünk.
