Július 8-án a 20. Budapest Pride Fesztivál programja keretében játssza a Kultúrbrigád és az Átrium Film-Színház Az Őrült Nők Ketrece című musicalt. Ezen a napon a fesztiválhoz kapcsolódóan egyéb programok színesítik a műsort az Átriumban: délután öttől Bartek Zsolt klarinétművész kortárszenei performansza kíséri Fürjes Viktória Az éjszaka királynői című, illetve Sióréti Gábor Stohl Andrásról készített fotósorozata kiállításának megnyitóját. Este 7-től látható Az Őrült Nők Ketrece. Utána, este 11-től az Alterego klub transzvesztita előadóművészeként ismert Lady Dömper, vagyis Petróczi Zoltán beszélget az előadás alkotóival. A kísérőprogramok díjtalanul látogathatóak, az előadás normál helyáras.
Lady Dömper, a tervezett beszélgetés házigazdája törzsnézője Az Őrült Nők Ketrecének, amit az elsők között látott. A produkció dramaturgja, Ugrai István arról beszélgetett vele, mit jelent számára ez az előadás.
Ha jól emlékszem, az elsők között vagy, aki látta ezt az előadást.
Lady Dömper: Így van, idáig összesen négyszer láttam. Az első egy zártkörű főpróba volt, amire Alföldi Robi invitált minket, annak apropóján is, hogy egyszer-kétszer lent volt az Alteregóban, még a próbaidőszak alatt, belenézni a műsorba.
Volt korábbi élményed Az Őrült Nők Ketrecét illetően? A film, vagy valamelyik előadás?
L. D.: A filmet láttam, illetve az operettszínházi előadást is, a Haumann Péter, Csere László, Németh Sándor-féle történetet, húsz évvel ezelőtt.
Milyenek voltak ezek számodra? És ezekhez képest más-e a mostani előadás?
L. D.: Az operettes előadás, amit én a maga idején nagyon szerettem, akkor került más fénytörésbe számomra, amikor ezt láttam. Mert szerintem ez a darab egész pontosan arról szól, amit most eljátszotok. A filmváltozat is meg az operettes előadás is csupán egy habkönnyű történet: az ember kacarászik, hiszen vicces volt, amikor Haumann kedvesen pipiskedett, és a Csere Laci játszotta Jacob is nagyon helyes volt. De alapvetően, mint most számomra ez egy éve kiderült, ez a darab nem csupán egy kedves blődli, hanem egész másról szól.
Szerinted miről?
L. D.: Az elfogadásról. Az élni és élni hagyni tipikus példázatáról. Arról, hogy az ember milyenségét, minőségét, emberségét nem a szexuális identitása határozza meg, hanem a léte.
De ezek elvileg evidenciák…
L. D.: Magyarországon ezek? Evidenciák? (nevet) Nem, egyértelműen nem evidenciák! Nagyon fontos, hogy erről beszéljünk, beszéljenek! Mi szerettük nagyon, amikor a Gálvölgyi, vagy az Irigy Hónaljmirigy beöltözött nőnek, vagy amikor megláttuk a Benny Hill-féle nőfigurákat. Ezek nagyon vicces, humoros, szórakoztató karakterek. De amikor az ember egy igazi transzvesztitával találkozik, aki mondjuk esetleg életmódszerűen transzvesztita, az valami egészen más dolog, hiszen nem önmagáért való. És ettől erősen rázza a hideg az embert. Teszem hozzá halkan: annak idején minket is rázott. A rendszerváltás óta dolgozom a meleg éjszakában, az első transzvesztita, akivel hús-vér valójában szembesültünk, Terry Black volt. Nagyon furcsa volt! Nem értettük, hogy ez micsoda. Nekünk is bele kellett nőni ebbe a dologba. Egészen más, amikor az ember pusztán csak nevettetni akar női ruhában, egy női karakteren keresztül, és amikor ez az életének, az identitásának a része. Ez a darab komolyan veszi, hogy valami történik az emberben magában. És ettől egészen más.
Volt, ami meglepett? Akár a főpróbán, akár később?
L. D.: A szókimondás. Hogy minden nyílt és egyenes. Nincs elfedve semmi: a dolgokat nevén nevezi az előadás, nincs kertelés, finomkodás, elröppen időnként egy-egy „lópikula”. A darabbeli képviselő monológja pedig egész egyszerűen zseniális. Nagyon bátor szöveg. Sokkoló a melegeknek is. Van olyan meleg barátom, aki azt mondta, hogy ez egyszerűen sok! Ő konzervatívabban állt hozzá, őt eléggé megrázta, hogy beleordították az ő képébe, hogy „ezek buzik”! Én azt gondolom, a mai világban nem szabad másképp, mert ilyen közegben élünk. Ha ez el van finomkodva, nincs hatása, elsikkad a lényeg.
Ennek a szövegnek jelentős része valóságos mondat, olyanok, amelyek elhangzottak vagy leíródtak egyes emberek szájából-tollából.
L. D.: Igen, ezek valódi mondatok. Elhangzanak a mindennapokban. Ha nem is ilyen erősséggel, de tényleg naponta megkapjuk ezt – esetleg nem szó szerint így, de nagyon sokszor pont ezt gondolva. Legutóbb épp a Pride kapcsán például Kocsis Mátétól, Tarlós Istvántól. És az is sejthető, hogy mit mondanának úgy istenigazából, ha tehetnék. Így is beszélnek olyanokat, amiket nem mondhatnának.
Bekerült néhány olyan fordulat is az előadásba, ami a te sajátod, ami az AlterEgóban estéről estére el-elhangzik. Ennek örültél?
L. D.: Ez fura érzés. Érdekes volt látni, hogy Robi jegyzetelt, amikor lenn volt a klubban. De kifejezetten büszke vagyok rá, igen. Sőt alig várom, hogy ezt ők az életben lássák, hogy mondjuk megélje a Zazát játszó Stohl András, hogy én hogyan kommunikálok a vendégekkel a klubban. Június végén lesz egy este, amin fel fog lépni nálunk. Nem szoktam már izgulni előadás előtt, de azért erre gyúrunk, hogy az a konferansz nagyon jó legyen.
Azt mondod és mi is azt mondjuk, hogy igen, ezt szükséges elmondani, és szükséges így beszélni erről, ugyanakkor az a jelenség mégis megkérdőjelezhetetlen, hogy ez az előadás egy év alatt ment hetvenet, óriási sikerrel és végig teltházzal. Kizárt dolog, hogy hetvenszer melegek és transzvesztiták töltenék meg ezt a nézőteret, hanem ezt ebben a kérdésben egyáltalán nem „érintett”, rendes, hétköznapi emberek a saját életmódjukkal, a saját identitásukkal idejönnek, megnézik, és nagyon nagy többséggel ezt örömmel fogadják. Ennek azért van valami társadalmi vonatkozása, vagy máshogy fogalmazva: van valami reménykeltő ebben, nem?
L. D.: Egyrészt Alföldi neve nyilván garancia arra, hogy itt valami fog születni. Másrészt aki egy ilyen témájú darabra jegyet vált, az azért nagyjából – ha mást nem, elolvassa a szinopszist – tudja, mire jön. Szerintem az történt, hogy megtalálta az előadás a közönségét, egy nyitott, befogadó, vagy erre érzékeny közeget. De ezt önmagában még nem tartom reménytelinek. Szerintem ez a minimum egy kétmilliós városban, hogy egy 400 személyes színházat egy ilyen előadás megtöltsön ennyiszer. Idáig megnézte mondjuk 23 ezer ember: ez szerintem még nem sok. Még meg kellene nézni 300 ezernek, aztán még egyszer annyinak. Legalább. Végzős középiskolásokat kellene ide vezényelni, hogy lássák, átéljék, mi a tolerancia. Hogy föltehessék a saját kérdéseiket ezzel kapcsolatban! Hozzáteszem: mindig elfogadást várunk, holott nem vagyunk mi sem olyan baromi nagy elfogadók mással vagy másokkal, de szeretjük elvárni, hogy minket elfogadjanak úgy, ahogy vagyunk. Az előadásban is benne van, hogy mi az életünket nem feltétlen kifelé, az utcán éljük, erre megvannak a magunk közegei, és nem akarjuk mi ráerőltetni a társadalom egészére. Viszont talán a legizgalmasabb mondat az előadásban Jean-Michelé: hogy fogadják már el azt is, hogy ő nem meleg! Nagyon érdekes, hogy ekkor mindig csönd van a nézőtéren. Pedig pusztán elfogadást vár a fiú is: hogy benne meg azt tolerálja a környezete, hogy ő heteroszexuális. Tehát nagyon örülök annak, hogy sokan megnézték, de egy ekkora városban kell, és még sok-sok ember kell, hogy ezt megnézze… Az a baj, hogy olyanokat nem tudunk beültetni, akiket nagyon kellene. Mondjuk a parlamenti képviselőket. 199-en vannak, simán le tudnának ülni a nézőtéren, hozhatnák a családjukat is. De a városvezetésre is ráférne Az Őrült Nők Ketrece.
Szerinted van ebben provokáció?
L. D.: Van, persze, de ennyi kell. A politikus kifakadása, vagy a Zaza-jelenség, amikor Albin nő – az egyfajta provokáció. Főleg itt. Európában nem, de itt igen: hát azért ő mégsem lehet nő, farka van és egy pasival él együtt! Ő buzi! De közben meg nem – mert anya is. Ez annyira összetett, le nem egyszerűsíthető probléma, pont mint az életben! Ettől zseniális az egész dolog, ami persze egyfajta provokáció… de ha nem provokálunk, akkor nincs miről beszélgetni. Akkor születik az az előadás, aminek lila hajú nyugdíjasok tapsikolnak, mert azt sem tudják, miről van szó. Ha az ember nézi ezt az előadást, egészen biztosan nem tud elmenni amellett, miről van szó.
