Államforma: köztáraság
Népesség: 24 millió fő
Főváros: Kampala (1,2 millió fő)
Homoszexualitás: 2013 óta életfogytiglani börtönbüntetés jár érte
Tommal tavaly márciusban találkoztam először. Jó kiállású, magabiztos fiatalember látszatát kelti, mégis csöndes, visszahúzódó. A kérdésre, vállalna-e interjút a magyarországi melegmagazinba, azonnal és igennel válaszolt. Csevelyünk végére sikerült úgy feltüzelnem, hogy ezt követően előbb írt ő emailt nekem, mint én neki.
Tom Ugandában látta meg a napvilágot, a főváros, Kampala legnagyobb kórházában. Korai emlékei mégsem ide, hanem egy kétezer fős kis faluhoz, Kasenge-hez kötődnek. Édesanyja és nagymamája nevelte őt és testvéreit. Édesapját nem ismeri. A ház állandóan gyerekzsivajtól volt hangos, az unokatestvérek is rendszerint náluk játszottak. A család nőtagjai mélyen vallásos keresztények, így Tom is minden vasárnap járt velük a protestáns istentiszteletre. A vallás egész gyerekkorát végigkísérte: írni-olvasni egy katolikus iskolában tanult meg, majd öt évig egy, az adventisták által fenntartott elemiben folytatta, hogy aztán egy protestáns általános iskolában fejezze be alapfokú tanulmányait.
A középiskola második évétől kezdte érezni, hogy ő más, mint a többiek. Bár az erre vonatkozó kérdésemre úgy válaszolt, szerinte nem az a legfontosabb állomás az életünkben, hogy mikor kezdjük érezni magunkat a többségtől különbözőnek, hanem mikor jövünk rá, kik vagyunk mi és milyen értékekben hiszünk. Tom utazása önmaga felfedezésében nehéz, göröngyös volt. Nem merte senkivel sem megosztani érzéseit és nem is tudott kit kérdezni. Szerinte ez a mai napig súlyos gondokat okoz az ugandai melegek és leszbikusok körében, különösen vidéken, a falvakban és kisvárosokban. Nincs honnan tájékozódni, az országos médiában pedig csak elítélően foglalkoznak a szexuális kisebbségekkel.
Meleg közösséggel először a középiskola befejezése után, egy kampalai hotel éttermében, a Mammamiában találkozott. Itt, a szabadság e kis körében volt lehetőségük rendszeresen beszélgetni, ismerkedni, álmodozni. Bár az LMBTQ-közösség helyzete Ugandában sosem volt rózsás, a helyzet 2009-ben csak rosszabb lett. A törvényhozás ekkor kezdett vitatkozni egy lehetséges homoszexualitás-ellenes törvényről, amelyet később, tavaly év végén a képviselők 98 százaléka meg is szavazott. Miután az elnök, Yoweri Museveni aláírta az „Irtsd a Melegeket!” néven elhíresült törvényt (amelynek értelmében életfogytiglani börtönbüntetés jár az azonos neműek közötti szerelemért), érezhetően kitört a pánik az ugandai melegek között. Veszélybe került a szociális életük, a megélhetésük és a fizikai biztonságuk.
Tom szerint a törvénnyel az a legnagyobb probléma, hogy szabadjára engedte a tömegek indulatait, akik a nyomorúságos életkörülmények, a bizonytalan megélhetés okozta dühöt mindegy kin, de valakin mindenképp le akarják vezetni. A törvény életbe lépésével pedig a céltábla egyértelműen kirajzolódott. Azóta egy férfit élve elégettek az utcán, több fiatal öngyilkosságot követett el, Tomnak pedig legalább húsz olyan ismerőse van, aki szinte azonnal elhagyta az országot Kenya irányába.
Sajnos azt kell mondanunk, hogy utóbbiak a szerencsésebbek. Vannak, akik Ugandában ragadtak. Nincs pénzük utazásra, így nemzetközi szervezetektől, nyugati nagykövetségektől próbálnak segítséget kérni. Ezek a szervezetek azonban félnek segíteni. Tommal és barátaival is többször előfordult, hogy felhívtak egy szervezetet, azok megkérték, hogy hívják őket vissza pár óra múlva és utána soha többé nem vették fel nekik a telefont. Volt barátja, akit miután a családja kitagadott, heteken át az utcán élt és végül egy katolikus pap, Musala atya kelt segítségére.
Tom 2012 szeptemberében döntött úgy, elhagyja szülőhazáját. Ő ekkor már aktívan részesen volt a fővárosi meleg élet szervezésének és egyik nap azzal szembesült, hogy közösségükről minden létező információt, elérhetőséget egy uszító felvezető szöveg kíséretében publikáltak az egyik országos napilapban. Onnantól kezdve nem volt kérdés számára, hogy nincs maradása az országban.
Azóta Tom menekültként él Svédországban. Gyökereitől nem szakadt el, rendszeresen találkozik más menekült afrikaiakkal. Nemcsak ugandaiakkal, hanem nigériaiakkal, kenyaiakkal is. Az erőszak túlélőiként tekintenek magukra, akik egy humánusabb, toleránsabb országban keresik a boldogulás lehetőségét. Az emberjogi harcot nem adták fel, barátaival létrehoztak egy Pride Sports Africa elnevezésű szervezetet, amelynek célja a tehetséges meleg és leszbikus afrikai sportolók támogatása anyagi és lelki eszközökkel egyaránt.
Ugandai ismerősöm életét jelenleg teljesen lefoglalja a programok szervezése, szponzorok kutatása a projektekhez. Afrikai barátaival vállat vállnak vetve úgy érzi, át tudnak lendülni életük e nehéz szakaszán és bízik benne, hogy egy nap akár hazájukba is visszatérhetnek egy normális élet reményében. Bár nem mindenki mondja ezt ki közülük, de szerinte mindannyian erről álmodnak.
Szerző: Waliduda Dániel
