Amikor először olvastam a Hazaviszlek ajánlóját, és abban az szerepelt, hogy „két nő előttünk lesz szerelmes”, egyből felkeltette az érdeklődésemet a dolog – különösen azért, mert ez a mondat még azt sem feltételezi, hogy feltétlenül egymásba lesznek szerelmesek. Az improszínháznál ugyanis sosem lehet tudni, mi fog pontosan történni, és részben épp ez adja a varázsát.
Az imprózás nagyon különleges műfaj, és már most előre bocsátom, hogy nem sok mindent tudok róla az alapvető koncepción túl, nevezetesen, hogy nincs szövegkönyv, hanem a színészek spontán módon alakítják az adott jelenetet és ebből bontakozik ki egy rövidebb vagy hosszabb történet. Nem akarom összehasonlítgatni a hagyományos színházzal, mert felesleges; de az kívülállóként is nyilvánvaló, micsoda koncentrációt, egymásra figyelést és egymásra hangolódást igényel ez a műfaj. Különösen, ha olyan komplex dolgot szeretnénk elmesélni, mint két ember egymásba szeretésének története.
Az alapszituáció a Hazaviszlek-ben minden alkalommal adott: két nő randizik és utána felmennek valamelyikük lakására. Az egymást követő rövid snittekben azonban nem maradunk meg ebben az egyébként rendkívül izgalmas helyzetben, hanem kisebb-nagyobb részletességgel megismerkedünk a két szereplő életével. Belelátunk a gyerekkorukba, megtudjuk, milyen úton jutottak el a kérdéses estéig, és mivel kimondottan leszbikus párról van szó, LMBT-specifikus témák is felmerülnek: melyikük coming outolt már, hogyan viszonyulnak egyáltalán a szexualitásukhoz, milyen korábbi tapasztalataik, kapcsolataik voltak.
Mindössze ötven perc az egész, és közben egész életeket ismerünk meg – a Grund Színház tagjai persze többször bizonyították más imprós előadásaikon, hogy akár pár másodpercben is képesek kerek történeteket elmesélni. Ez az ötven perc azonban nemcsak az első jelenetben megismert pár találkozásának és egymásba szerelmesedésének elmesélésére elég, hanem sok-sok más nővel is találkozunk, akiknek szerepe volt az életükben: anyákkal és ismeretlenekkel, szeretett, de elhunyt (és robotkutya képében feltámadó!) nagynénikkel.
A jelenetek olyan fluiditással követik egymást, mintha egy előre megírt kamaradarabot látnánk; még akkor is, amikor az előbb zárójelesen említett abszurdumok bukkannak fel bennük. Boncsér Sára Luca és Palkovits Nóra nagyon jók együtt, gyakorlatilag bármilyen párosításban. Kreativitásuk gegekkel teli típusokban, drámai és vicces, szenvedéllyel teli vagy kényelmetlenül feszült és lassan feloldódó szituációkban teljesedhet ki ebben az izgalmas előadásban. Aki ott volt tegnap este, az lelkesen vastapsolt; aki nem, annak pedig beígértek a szereplők egy ráadást, mert tényleg csak azért nem lógtunk a csillárról, mivel a színházteremben az épp nem volt. Hiába folyt a víz a hátunkon a csöppnyi Stúdió K-ban, minden egyes percért megérte.