A koronavírus-járvány az elmúlt három hónapban – néhány, a civilizációtól amúgy is távol eső szigetország kivételével – gyökeresen felforgatta az egész világot. Visszavetette a gazdasági fejlődést, padlóra küldte a turizmust és eddig közel 200 város pride-rendezvényének törlését vagy halasztását jelentették be szervezők.
Hogyan küzdenek meg mindezzel azokban az országokban, ahol a mai napig diktatúra uralkodik, a szólásszabadság korlátozva van, és a médiában csak az jelenhet meg, amit a hatalom jóváhagy? Egy kubai fiatalembernek, Andrés Gómez Quevedónak köszönhetően első kézből hallhatunk róla, mi a helyzet jelenleg a karibi kommunista államban.
Hogy áll most a kubai járványhelyzet?
A június 29-i állás szerint 2340 embert diagnosztizáltak koronavírussal, akik között 1383 gyógyult és 79 halott van. A sziget lakossága 11 millió fő, és a fertőzöttek java a fővárosban él, ami nem meglepő, hiszen 2 millió lakójával Havanna a legnagyobb és legsűrűbben lakott város.
Sajnos a kormány nagyon későn kezdett intézkedni. Amikor a járvány Ázsiában és Európában már javában tombolt, mi még mindig fogadtunk turistákat. Egyrészt azzal érveltek, hogy a kubai egészségügyi rendszer kiváló, másrészt a meleg időjárás miatt egyébként sem fog terjedni a vírus. A hivatalos álláspont szerint a külföldről hazatérő kubaiak és olasz turisták hozták be végül.
Összességében azt lehet mondani, hogy Kubának nem a járvány okozza a legnagyobb bajt, hanem az azzal együtt járó gazdasági összeomlás, amely ellen egyébként is évek óta küzdünk. A mostani helyzet azonban tovább mélyíti az árkot a gazdag elit és a mindennapi polgárok milliói között, akiknek egyre nagyobb kihívás beszerezni az élelmiszert, a háztartási cikkeket és a gyógyszereket.
Sajnos az állami médiában senki nem mer szembenézni a valósággal, mindent az álhírek uralnak, amiből az embereknek már elege van – ez nyilvánvalóvá válik, amint elkezdjük olvasni a közösségi médiát. A kormány persze retteg, hogy egyre csak veszít a hitelességéből.
Miként befolyásolta mindez a pride szervezését?
Kubában az éves úgynevezett meleg konga lebonyolításáért a Nemzeti Szexuális Oktatási Központ (El Centro Nacional de Educación Sexual – CENESEX) felelős, amelynek élén a Castro-família egyik tagja, Mariela Castro áll. A kongára május közepén szokott sor kerülni, és a járvány miatt idén online pride-ot javasoltak.
Őszintén megvallva nem vagyok kíváncsi semmire, amit a CENESEX online kínál. Kubában az adatforgalom elképesztően drága, ennek ellenére nem kínáltak alternatívát azoknak, akik szívesen csatlakoztak volna, csak épp nem telik nekik internetre.
Tudni kell, hogy a háztartások nem rendelkezhetnek saját internetkapcsolattal, hanem úgynevezett internetkártyát lehet vásárolni, amelyen a kódot lekaparva csatlakozhatsz fel a világhálóra. Egy ilyen kártya egyórányi internethasználatra jogosít, és az ára egyhavi átlagfizetésnek az 5 százalékát is elérheti. Arról nem is beszélve, hogy térerő sincs mindenhol, csak a város néhány kijelölt pontján. Vidéken persze még rosszabb a helyzet.
Sokan vagyunk, akik nem akarunk pénzt kiadni arra, hogy a CENESEX magyarázkodását hallgassuk arról, miért nem lehet házassági egyenlőség, miért nem számol be az állami média a meleg kongáról, és miért van tele homofóbiával a televízió, miközben a tévé és rádió munkatársainak jelentős része meleg.
Úgy emlékszem, a pride már tavaly is botrányba fulladt…
Igen, 2019. május 11-én volt egy nem engedélyezett pride felvonulás, ami a nemzetközi sajtóban is nagy visszhangot kapott. Akkor ez volt az emberek reakciója arra, hogy a CENESEX az Egészségügyi Minisztérium utasítására, a politikai helyzetre hivatkozva törölte a kongát. Politikusaink attól tartottak ugyanis – vagy legalábbis ezt állították –, hogy a venezuelai kormány melletti kiállás eredményeként súlyosbodó embargó miatt ellenforradalmi erők szabotálták volna az eredeti rendezvényt, és saját céljaik, valamint üzenetük propagálására használták volna fel.
Ennek ellenére a közösség úgy döntött, szeretne békésen felvonulni. Azonban rengeteg rendőr özönlötte el az utcákat, és megindultak a letartóztatások is, hiszen hatósági engedély nélkül tilos ilyen jellegű rendezvényt szervezni. Aztán az egész káoszba és erőszakba fulladt, a nemzetközi média a kubai Stonewall-lázadásként számolt be a felvonulásról.
Sajnos én nem tudtam kimenni az eseményre, mert egy turistacsoportot kísértem, és a munkaadóm nagyon szigorú, de szégyellem magam a hatóságok barbár magatartásáért. Egy barátom előtte este írt nekem egy SMS-t, hogy semmiképp ne menjek ki, mert direkt a belvárosban lesz a felvonulás, ahol sok a turista, akik így majd láthatják, milyen kegyetlenül bánik a rendőrség az emberekkel. De nemcsak a publicitása, hanem a megtorlása is keményebb lett emiatt. Az államhatalom persze büszke volt rá, milyen sikeresen „megvédték” a forradalmat.
Szerinted a tavalyi események nyomot hagytak volna az idei rendezvényen is?
A közösségen belül mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy lesz valamiféle utalás a tavalyi május 11-re, hiszen jelképe lett mindazoknak, akik nem követik vakon a CENESEX és az állam utasításait, a közösség jogaiért küzdenek és beszédeikben kritizálják a kormányt. Nem csoda, hogy ezek az aktivisták Mariela Castro szemét is szúrják. Rendszeresen sértően beszél róluk, idegesítő bogárként, „apró atkaként” utal rájuk.
További felháborodást váltott ki a Castro-lány (Fidel Castro unokahúga) néhány mostani megjegyzése az UMAP-pal kapcsolatban. Az UMAP egy mozaikszó, amely körülbelül annyit tesz, hogy Katonai Egység a Termelés Segítésére, és főleg a hatvanas-hetvenes években nagyon sok értelmiségit és LMBTQ embert küldtek a munkatáboraikba, mondván, nem felelnek meg a kommunista állam „új ember” definíciójának. Sokan vesztették ott életüket, követtek el öngyilkosságot. Könyvek, interjúk, filmek foglalkoznak az egykor ott tomboló kegyetlenséggel. Ehhez képest Mariela Castro képes volt azt mondani, hogy az UMAP táborai valójában nem is voltak olyan szörnyűek, csupán az ellenzék próbálja aláásni a Forradalmi Rendszer tekintélyét. Szerinte inkább olyan volt, mint a Vidéki Iskolák hálózata, ami egészen az ezredfordulóig működött, és keretében a diákok évi 45 napon át az iskolapad helyett a földeken dolgoztak és segítették a mezőgazdasági termelést.
A közösségi média persze azonnal robbant, azon sem lennék meglepődve, ha egy nap Mariela azt állítaná, hogy rosszul idézték. Kitelik tőle, hogy így védekezzen. A probléma mindezzel az, hogy a neve összekapcsolódik az LMBTQ közösséggel, és akárhányszor a saját megítélésének árt, a mi ügyünkben is kárt tesz. Az UMAP múltját is ahelyett, hogy próbálná eltussolni, inkább szégyellni kellene és bocsánatot kérni érte. Van a Trónok harcában az a mondás, hogy „Észak nem felejt.” Nos, Kubában a közösség nem felejt, és az emlékezetünkbe belevésődött történelmünk e szomorú fejezete, az államilag intézményesített, brutális homofóbia.
Van lehetőségetek legalább tiltakozni az online pride ellen?
Él az Egyesült Államokban egy kubai származású meleg YouTuber, Alex Otaola, aki a CENESEX által szervezett pride bojkottjára buzdított mindenkit. A valóság az, hogy bojkottálhatunk, amit csak szeretnénk, az államhatalom úgyis úgy fogja beállítani a helyzetet, ahogy az neki előnyös. Sajnos az ellenzék széttöredezett, mindenki a saját személyes harcaival van elfoglalva, nincs egy vezető egyéniség sem. A szervezettség hiánya végzetes, az erőszakszervezetek révén pedig úgyis szétvernek bármilyen megmozdulást, ami azt bizonyítaná, hogy a Forradalmi Rendszerben hiba van.
Mint már említettem, volt rá szándék, hogy megemlékezzünk a tavaly május tizenegyedikén történtekről, azonban az állam által beépített tégláknak köszönhetően a hatalom tudta, kik a szervezők, és amikor eljött a nagy nap, az internetes fiókjaik blokkolva lettek, ellehetetlenítve, hogy bármit posztoljanak. A CENESEX és Mariela Castro örülhetett, elnémították az idegesítő bogarakat, a „kicsi atkákat”.
Nagyon nehéz helyzetben vagytok.
Én úgy fogalmaznék, hogy bonyolult helyzetben vagyunk. Sokan úgy vannak vele, hogy ebben a háborúban nem éri meg csatába indulni, a rendszer megváltoztathatatlan. Az emberek fásultak, félnek. Emellé a járvány következményeként jön, hogy már olyan alapvető dolgok miatt is aggódnunk kell, hogy mit eszünk holnap, mivel takarítunk, hol találunk bármi örömforrást, ami átsegít a nyomoron.
Van egy kubai mondás, amit a jelen helyzetben is gyakran emlegetünk: „A remény az utolsó dolog, amit elveszíthetünk.” Folyamatosan imádkozom a jó hírekért, de egyelőre csak ennyit tudok megosztani veletek. Sokkal inkább érzem úgy, hogy gyűlnek a felhők, vihar várható.
Andrés Gómez Quevedo kubai művész, író, az Out in Cuba idegenvezetője.
A fák, amelyek repülni akartak címmel idén jelenik meg első, spanyol nyelvű könyve.
Instagram: @andresgomezquevedo
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
