Eredeti cím: The Normal Heart
Színes, szinkronizált, amerikai filmdráma, 132 perc, 2014
Rendező: Ryan Murphy
Forgatókönyvíró: Larry Kramer
Operatőr: Danny Moder
Producer: Scott Ferguson
Szereplők: Mark Ruffalo (Ned Weeks), Jonathan Groff (Craig), Joe Mantello (Micky Marcus), Julia Roberts (Dr. Emma Brookner), Jim Parsons (Tommy Boatwright), Matt Bomer (Felix Turner), Alfred Molina (Ben Weeks)
Habár egyre-másra készülnek a meleg témájú filmek, sajnos elég kevés olyan akad köztük, amely az egy képkockára jutó meztelen felsőtestek indokolatlanul magas számán kívül mással is hatást szeretne gyakorolni az egyszeri nézőre. Szerencsére időről időre felbukkannak komoly tartalommal és remek színészi alakításokkal élő alkotások is, és nem ritka, hogy ezeket nem a mozivásznon, hanem a tévé képernyőjén láthatja a közönség.
Az Igaz szívvel pályafutása azonban sokkal korábbra nyúlik vissza, mint a 2014-es tévépremier. Larry Kramer saját élményei alapján 1985-ben írta meg az azonos című drámát, ami még ugyanebben az évben debütált a Public Theater színpadán. A kényes téma és a túlzott aktualitás borzolta ugyan a kedélyeket, a darab értékei azért mindenki számára világosak voltak, így hamarosan sor került a londoni premierre is. Az igazi áttörést a Broadway hozta meg, ahol 2011-ben illusztris szereplőgárdával sikerült újjáéleszteni a darabot – az eredmény három Tony-díj volt. A siker után elég egyértelmű volt, hogy a következő lépés a filmváltozat elkészítése. Kramer maga írta a forgatókönyvet, a rendezést Ryan Murphy vállalta magára, aki a Glee és az American Horror Story kapcsán lehet ismerős. Az alkotók nem kifejezetten tévére szánták a művet, de az HBO annyira lelkesedett a tervért, hogy gyorsan meg is állapodtak a filmváltozat sorsát illetően.
Úgy tűnik, az HBO nem tud melléfogni saját gyártású filmjeivel, sorozataival. Az sem mellékes, hogy ezen sikerek között több olyat is találunk, amelyek a melegséggel kapcsolatos történeteket dolgoznak fel. Elég, ha a nagysikerű Angyalok Amerikábanra, vagy a Looking című sorozatra gondolunk. Murphy azért sem bánta, hogy a projektet egy kábelcsatorna karolta fel, mivel így talán több olyan nézőhöz (főleg fiatalokhoz) is elérhet a film, akik társadalmi vagy családi nyomás miatt nem jutnának el egy mozis vetítésre. Az üzenet pedig elég fontos és ma is aktuális: a HIV-fertőzés és az AIDS talán már nem jár akkora társadalmi kirekesztéssel, mint harminc évvel ezelőtt, de nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a fejlődő orvostudomány mellett is komoly veszélyforrás. A melegek egyenjogúságáért folytatott küzdelem ma is – kevésbé zajosan ugyan, de – zajlik. A történet főhőse Ned Weeks (Ruffalo) melegjogi aktivista, aki 1981-ben szembetalálja magát egy ismeretlen eredetű fertőzéssel, ami a társadalom egy specifikus rétegében, a melegek között pusztít. Barátait és ismerőseit egymás után viszi el a kór, New York vezetése és az amerikai kormány azonban mélyen hallgat az esetekről. Weeks egyre kétségbeesettebben próbálja felhívni a politikusok és a média figyelmét a problémára, de kevés támogatóra talál. Még a melegek között sem, akik alulértékelve a helyzetet, szexuális szabadságukat fontosabbnak tartják, mint a járvány megfékezését. Főhősünk egy gyermekbénulás miatt tolószékbe kényszerült doktornő, Emma Brookner (Roberts) személyében talál segítségre, aki az egészségügy gyors reakcióját szorgalmazza. Weekset a közösség támogatása mellett személyes okok is motiválják, mivel párja, a New York Times újságírója (Bomer) is megfertőződött.
Ahhoz képest, hogy Hollywood meleg színészeinek java része (Groff, Mantello, Parsons, Bomer) szerepet kapott a filmben, a főszerepet mégsem egy meleg színészre osztották. Láttunk már borzalmas és sztereotipikus alakításokat hasonló felállásban, nem is egyet. Szerencsére Ruffalo – néhány apró botlástól eltekintve – manírmentesen hozza a mindenre elszánt aktivistát, aki egyre nehezebben kezeli a közösségi és magánéleti nyomást. Julia Roberts a színpadi változat Tony-díjasa, Ellen Barkin elől happolta el a szerepet. A rendező bevallása szerint azért, mert az Erin Brockovich óta köztudomású, hogy Roberts igazán tudja, milyen az, ha valakinek olyanokért kell harcolnia, akik magukért nem tudnak, vagy nem is akarnak. A leglátványosabb alakítás azonban Matt Bomeré, akinek volt mersze igazán átadni magát a szerepnek. A forgatási periódus két és fél hónapos szünetében Bomer vonzó újságíróból testileg és lelkileg is AIDS-beteg haldoklóvá formálta magát. A többi színész munkájára sem lehet panasz – nem véletlen, hogy gyakorlatilag minden fontosabb szereplőt Emmy-díjra jelöltek. És hol van még a Golden Globe!
Nem könnyű film az Igaz szívvel, de kötelező darab. Az alapanyagon érezni a nyolcvanas évek elejének tehetetlen pesszimizmusát. Képileg és tartalmilag is könyörtelen történelmi pillanatkép, amelyben a személyes mondanivalót néha háttérbe szorítja a politikai és bürokratikus látkép. Nem fogalmaz meg olyan sokrétű, univerzális érvényű gondolatokat, mint annak idején az Angyalok Amerikában tette, de kemény kritikát mond a korabeli államvezetésről és a meleg társadalom közönyéről. Már az elején tudjuk, hogy ennek a történetnek nincs, nem is lehet happy endje. Az vigasztalhat minket, hogy az elmúlt harminc évben sok minden változott, és ez a változás talán jó irányba tart.
Szerző: Robi
