A weimari köztársaság idején (1919 – 1933) Berlin az azonos nemű szerelem fellegvára volt, a cross-dresserek Mekkája, ahol az első nemi korrekciós műtétet is végrehajtották.
Az első világháború előtti szigorú erkölcsök levedlésének időszakában olyan liberális és szabad légkör uralkodott, amilyen még 1945 után sem tért vissza sokáig. Az első nagy világégés után Berlin nagy kanállal habzsolta az örömöket. Virágzott a homoszexuális szubkultúra, a melegek és a leszbikusok többé-kevésbé nyíltan élhették az életüket. Az úgynevezett „Bermuda háromszögben”, azaz a Bülowstraße és a Winterfeldtplatz közötti negyedben a melegbárok és mulatók száma a 170-et közelítette – annak ellenére, hogy homofób törvények voltak érvényben. A leghíresebb szórakozóhelynek az Eldorado számított, transzvesztita műsorának köszönhetően híre messze Berlin határain túlra is eljutott. Nem csoda, hogy a helyieken túl szívesen keresték fel az előkelőségek, a társasági élet krémje, heterók és a turisták is.
Hiába volt ilyen téren cenzúra, Németország-szerte számos LMBTQ kiadvány jelent meg rendszeresen – csak Berlinben heti vagy havi rendszerességgel közel harminc kiadvány. Ráadásul a téma kutatói szerint 1945 előtt a világon sehol máshol nem adtak ki ilyesmit! A terjesztés pedig nem a pult alatt zajlott, az újságárusoknál ugyanúgy kint voltak akár a nyíltan nudista magazinok, akár a meleg férfiaknak szóló lapok. Létrejött a Szexualitástudományi Intézet Dr. Magnus Hirschfeld vezetésével – a róla szóló portrénk a márciusi számunkban olvasható –, aki a transzneműség kérdéskörével is behatóan foglalkozott már ekkor. Amikor a New York-i orvos, Dr. William Robinson felkereste az intézményt, sajnálkozva jegyezte meg, hogy bár nagy szükség lenne egy hasonló intézetre Amerikában is, de a szexuális kérdésekben prűd és képmutató hazájában ez elképzelhetetlen lenne.
Kiadták az első leszbikus magazint is, ez volt a Die Freundin (A barátnő), ami hamarosan konkurenciát is kapott. A Frauenliebe (Női szerelem) című lapot 1926-tól kezdve nyomtatták, és első megjelenése előtt több héttel sajátos reklámkampány keretében, „Hetente a barátságért, a szerelemért és a szexuális felvilágosításért” szlogennel népszerűsítették. Jóllehet a korban általánosságban jóval kevesebb információval rendelkeztek a transzneműségről, azt a lapnál világossá tették, hogy a transznemű nőkkel közösséget vállalnak, őket a leszbikus közösség részének tekintik – még abban az esetben is, ha ezen transz nőknek férfiak a párjaik. De hiába volt liberális és szabad a légkör, a számos berlini kiadvány között mindössze az imént említett kettő szólt a leszbikus nőknek.
És még ez a kettő is iszonyúan csípte a berlini hatóságok szemét. Azóta keresték a Frauenliebe bezárásának lehetőségét, hogy az első száma megjelent. 1928-ra sikerült elérniük, de mivel az aktuális tartalomba nem tudtak jogilag belekötni, más megoldáshoz folyamodtak. A rendőrség végül a lapban megjelenő hirdetésekre húzta rá, hogy azok „elősegítik obszcén szexuális kapcsolatokat létrejöttét”, és végül erre hivatkozva bezáratták az újságot. Győzelmüknek nem sokáig örülhettek, mert 1930-ban egy diszkrétebb reklámkampánnyal és új név alatt a lap újjáéledt. A most már Garçonne néven terjesztett kiadványban rövid történetek, versek, a berlini leszbikus közösség hírei jelentek meg, egyúttal pedig teret adott leszbikus szerzőknek, hogy a szexualitástudomány bimbózó témakörét véleményezzék.
Bár Berlinben jelent meg és jórészt a városban terjesztették, ahogy a történelemben a legtöbb LMBTQ magazin és kiadvány, a Garçonne is megtalálta az utat azokhoz, akinek talán a legnagyobb szükségük volt rá – a vidéki Németország lakóit, mert vidéken nem létezett olyasmi, mint leszbikus szubkultúra. Egy 1931-es számban például egy vidéki kisvárosban, Görlitzben élő olvasó írta: „Ez az újság jelent számomra mindent.” A magazin kiadását azonban egy évvel később mégis beszüntették – ekkor Hitler már egyre közeledett a hatalomhoz.
A közösséghez szóló korabeli magazinok leszbikus- és melegbarát szolgáltatásokat is kínáltak, legyen szó akár társkeresésről, orvosi kezelésről, ügyvédről, transznemű nőknek nagy méretű ruhákat készítő szabókról, éttermekről, vagy éppen magándetektívek szolgálatairól. Ez utóbbiak főleg akkor jöttek jól, ha valakit megzsaroltak a homoszexualitásával, ilyenkor a detektívek segítettek kideríteni, kitől érkezett a fenyegetés.
A korban tomboló hedonista éjszakai élet és partikultúra a melegbárokat és a leszbikus mulatókat sem kerülte el. Ebben a vad világban a férfi- és nőimitátorok hatalmas közönséget vonzottak a kabarékban, ahogy a transzvesztita bálokon és férfiaknak szóló klubokban is ők szórakoztatták a vendégeket – a rendőrség azonban bármikor lecsaphatott és letartóztathatta a jelenlévőket.
Emellett virágzott és látható volt mind a férfi, mind a női prostitúció is. A rendőrségi nyilvántartásokban fiatal férfi prostituáltak fotóit találni, akik nőnek öltözve, nőként viselkedve sikeresen megtévesztették az áruházak éber őreit, és nappal női álruhában jártak lopni.
A világhírű amerikai építész, Philip Johnson az egyetemi tanulmányai után, 21 évesen érkezett a városba, és későbbi éveiben nem titkolta, hogy élt a berlini férfiprostitúció kínálta lehetőséggel. Folyékonyan megtanult németül, és ahogy mondta: „A legjobb módon tanultam a nyelvet: vízszintesen.” Johnson aztán az egyik legelismertebb amerikai építésszé vált, és 45 éven át, egészen haláláig élt későbbi párjával.
A berlini aranykornak a nemzetiszocialisták kíméletlenül véget vetettek, amikor 1933-ban megkaparintották a hatalmat. De az édes évek nem múltak el nyomtalanul. Vezetett séták során ma is bejárhatjuk az egykori legendás helyeket. És bár az Eldorado helyén ma egy bioélelmiszer-bolt üzemel, Berlin mára ismét Európa queer fővárosának számít – éppen úgy, mint száz évvel ezelőtt
Kocsis G. János
Ha Berlinben jársz, használd ki a Berlin Welcome Card kedvezményeit! A részleteket keresd a hivatalos oldalon.
