Néhány évvel ezelőtt mutatták be a Love, Cecil című dokumentumfilmet (Rupert Everett volt a narrátora), amely a 120 éve, 1904. január 14-én született Cecil Beaton brit fotóművész, festő, díszlet- és jelmeztervező életéről szól. Ebben művész- és pályatársai emlékeztek meg róla, számtalan érdekes epizódot felvillantva a Beatonnel átélt kalandjaikból.
Valóban eseménydús volt az élete. Cecil Walter Hardy Beaton édesapja a családi faipari vállalkozás vezetését örökölte, és amatőr színész is volt Beaton édesanyjával együtt. Kisgyermekként Beaton egyszer besurrant szülei szobájába, és ott az édesanyja fésülködőasztalkájában talált kozmetikumok és eszközök (rúzs, púder, szempillaspirál) teljesen lenyűgözték őt. (Szerencsére szülei elfogadták, hogy nem csak a „fiús” játékok érdeklik gyermeküket.) Cecil művészetek iránti érdeklődése és az azokban való tehetsége (például énektudása) már korán, iskoláskorában egyértelmű lett. (Egyik ilyen intézményből ismerte Evelyn Waugh angol írót is.) Később Cambridge-ben tanult: művészetet, építészetet, történelmet.
Ekkoriban kezdett el fényképezéssel foglalkozni. Egy, az amatőr fotósok körében népszerű fényképezőgéppel készített rengeteg felvételt, amelynek köszönhetően kellően jártas lett a fényképészetben. Beaton kezdetben a családjáról készített fotókat, és néhány képe londoni társasági magazinokhoz is eljutott, volt olyan is, amely a Vogue-ban jelent meg. Nem sokkal később már kiállítása volt Londonban, amely meghozta Beaton számára az ismertséget. Az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején gyakran fotózott hedonista életmódot folytató arisztokrata és a felső középosztálybeli fiatalokat (egyedül vagy társaságban), akik barátsága révén Beaton a társasági élet ismert alakja lett. Ezeknek a képeknek a segítségével a társadalom szélesebb körei is megismerhették az aranyifjak életét.
Beaton mindezek ellenére úgy gondolta, hogy az USA-ban még nagyobb sikerek várnak rá, ezért New Yorkba költözött, ahol sok híresség portréfotósa lett (modellt állt neki Gary Cooper, Judy Garland és Greta Garbó is), és divatfotói szintén keresettek voltak. A Vanity Fair és a Vogue is szívesen foglalkoztatta, de 1938-ban Beatont elbocsátották egy fotósorozatához fűzött antiszemita megjegyzési miatt. Ezek után visszatért Angliába, ahol háborús fotós lett (a Life Magazine 1940. szeptember 23-án megjelent számának címoldalán az ő fotója szerepel, amelyen egy kórházi ágyon ülő kislány a maciját szorongatja London bombázása után, és amely sokak együttérzését kiváltotta), és a királyi családhoz is többször hívták felvételek készítésére. (Beaton karaktere A korona című sorozatban is feltűnt, ott Mark Tandy alakította a fotóst.)
A II. világháború után Beaton a színház világába kalandozott. Oscar Wilde (és így a dandy életstílus) nagy tisztelője volt (sok tekintetben hasonlítottak is egymásra), így nem meglepő, hogy Wilde méltán népszerű művének, a Lady Windermere legyezője című színdarabnak az 1946-os (újra)bemutatásában meghatározó szerepe volt – jelmez- és díszlettervezőként, világosítóként és szereplőként is. A Broadway is felfigyelt Beaton tehetségére, ő volt többek között a My Fair Lady című musical színpadi adaptációjának jelmeztervezője, majd később a Gigi és a My Fair Lady című filmeké is, amelyekért három Oscar-díjat kapott. Voltak sztárok, akikért rajongott (például Barbra Streisand), de olyanok is voltak, akikről nem volt jó véleménnyel (például Elizabeth Taylor vagy Katherine Hepburn). Beaton volt a felelős a New York-i Metropolitan Opera legendás előadásának, Puccini Turandot című operájának jelmezeiért és díszletéért. Beaton egyébként is rajongott a komolyzenéért, Beethoven I. szimfóniája volt számára a legkedvesebb.
Szakmai és művészi pályájának elismeréseként Beatont 1972-ben lovaggá ütötték. Nem sokkal később egészsége meggyengült (agyvérzést kapott, jobb oldalára le is bénult), és 76 évesen otthonában halt meg 1980. január 18-án.
Beaton magánéletéről sokat elárulnak naplói és barátainak, ismerőseinek visszaemlékezései. Csodálta az emberi szépséget; voltak viszonyai nőkkel és férfiakkal is. Így nyilatkozott egyszer: „Sosem voltam nőkbe szerelmes, és valószínűleg nem is tudnék úgy szeretni egy nőt, mint egy férfit. Szörnyű, tényleg szörnyű homoszexuális vagyok, de törekszem arra, hogy ne legyek az.”
Molnár Zoltán
