Egy balatoni napon, Alsóörsön, a strandon, egy presszókávét hörpölve a kedvenc balatoni presszókávés helyünkön elkotyogtam Marcinak és Krisznek, hogy volt a Drámakirálynak egy elődje, a Szex és Samu, aminek az írójáról, Kárász Sámuelről sose derült ki, hogy ki is valójában. Nos, Kárász Sámuel én vagyok, vagyis én voltam – vagyis egy kicsit még mindig én vagyok, és leszek mindig is, hacsak nem vesztem el egyszer az emlékezetemet és egy tök más személyiséget kell felépítenem. Bár én még akkor is Kárász Samu leszek, részben, picit. Ez most ilyen ide-oda-kapós lesz, de lesz két jó sztori, szóval ígérem, lesz értelme.
Szóval Kárász Samu rovata, a Szex és Samu meglátásom szerint igencsak sikeresen futott jónéhány éven át. Kárász Samu a 20-as éveik elején élő budapesti fiatal meleg fiúk életét írta le, 2010 környékéről. Vagyis az enyémet. Volt benne szex, de inkább dráma, randik, szerelmek, csalódások, nagy rádöbbenések, barátságok, jövő és igen, jövő… leginkább jövő. Samu nagyon sok szomorú dologról írt, de mindig reménnyel írt. Samu mindent megélt. Emlékszem életem azon szakaszának nagy drámáira. A rovatban persze túlfőztem őket, de imádtam őket túlfőzni és nem mondanám, hogy olyan nagy erőlködés kellett ahhoz, hogy havonta a Humenbe megírjam egy nagy életszituációmat, tele szenvedéllyel.
Furcsa szituáció jut eszembe mindig Samuról. Emlékszem egy bizonyos pillanatra. Apró, de nagy pillanatra. Egy éjjel átmentem egy sráchoz, aki eszméletlenül tetszett – vicces, hogy máig tetszik. Nem szabadott volna átmenni, mert az exe jó barátom volt, és nem régen szakítottak. Ha történt volna valami, az drámaian rossz lépés lett volna, tiszteletlen, cseppet sem becsületes. De a dráma víziója a dráma része volt: minden bizonnyal igazából nem is vonzódott hozzám a srác és valójában semmi, de semmi veszélye nem volt átmenni hozzá. Ettől függetlenül én azért kellően nagy kétségek között keltem útnak hozzá. Persze reménykedtem, hogy szexelni fogunk, még ha közben féltem is attól, hogy ha ez megtörténik – nem volt esélye, hogy megtörténjen, ezt azért utólag hangsúlyozom az egómnak – bizony nagyon szarul fogom érezni magam.
Persze – meglepetés! – nem történt semmi. Filmet néztünk, azt is emlékszem mit, és volt egy pont, mikor az ágyon fekve – mert ágyon feküdtünk, ami mondjuk azért gyanús – kinyújtózott és kilátszott a hasfala, ami tökéletes volt és… És én magamat is meglepve, ezt látva és befogadva az agyamba, felpattantam és hazamentem. Nem tudom, hogy miért, egyszerűen belémvágott, hogy most már ideje néha felnőttnek lenni és felnőttként ez a helyes döntés. Ott volt az alkalom, hogy megmásíthatatlanul jó ember legyek.
Persze őszintén visszatekintve, kis részben gondolom, hogy azért álltam fel és mentem haza, hogy becsületes legyek a barátommal szemben, akinek az exe itt mutogatta a tökéletes hasfalát. Akkoriban azért sokkal könnyebben szkanderoztam le mindent a lelkiismeretemmel. Azt hiszem – és erre nagyon büszke vagyok – igazából azért álltam fel, mert egyszerűen nem akartam tovább átverni az agyamat.
Úgy kaptam fel magam, mintha a saját haverom lennék, aki azt mondja, hogy figyelj, ne szenvedj már, ne röhögtesd ki magad, ennek semmi értelme, csak fájó, felesleges, viszonzatlan vágyódás, amiben, ha benne maradsz, mocsok kínos lesz. Szóval ott és akkor felálltam, mert úgy döntöttem, most olyan felnőtt leszek, aki nem alázza meg saját magát. Hazamentem, amin lehet egy picit meg is lepődött a srác. Halkan jegyzem meg, megőrülnék, ha most ezt olvasná és rájönne, hogy ki ő, és írna, hogy ja, emlékszem, szexelni, sőt, szerelmeskedni akartam aznap veled, de hát így jártál, kópé. Isten ad, Isten elvesz, ugyebár.
De vissza a sztorihoz. Szóval kiléptem az ajtón, lementem a lifttel, még járt a fejemben a hasfala, kiléptem a hideg levegőre, beraktam egy kis Marina & The Diamondsot, rágyújtottam, felnéztem a csillagok fölé, kifújtam a füstöt és azt gondoltam, milyen jó lesz ezt megírni Samuként. Milyen jó, hogy én így élek, hogy ilyenek történnek velem. Igen, most ez a valami egyszerre vidít fel és szomorít el, és mindkettő érzésnek elkapom a torkát és kivéreztetem, amíg szét nem folyik minden csepp vérük a torkomon, az arcomon, a mellkasomon, és szenvedni fogok miatta és örülni fogok miatta és valaki más karjaiba menekülök miatta, és élek tovább, nagyon hevesen, nagyon élettelin, nagyon úgy, mint aki tényleg él.
Furcsa csavar, de… Bár erről a sztoriról mindig Samu jut eszembe, ezt a sztorit aztán mégsem írtam meg. Ezért kell megígérnem magamnak, hogy ezt mindenképpen publikálom vagy posztolom, mert így milyen szépen látszódik majd, hogy az élet egy körforgás. De talán majd érződik belőle, milyen volt Szex és Samut írni. Persze lehet, hogy igazából nem írni volt élvezetes a Szex és Samut, hanem megélni volt érdekes azt az életet, amiről Kárász Samu írhatott. És nemcsak arra gondolok, hogy mi történt velem. Sokkal inkább arra, hogy nem volt érzelem, ami mellett ne mentem volna el. Mindent megéltem. Minden éreztem. És sose fáradtam el ebben.
Aztán valahogy Samu eltűnt az életemből, nem tudom már, hogy mikor és hogyan. Emlékszem az utolsó Samukra, amiket már körbevett valamilyen sötétség. Nem a cikkeket, hanem magát Samut, engem. Azt hiszem, akkor történhetett az, hogy egyszercsak minden félrement, véget ért a határtalan élet, hirtelen minden érzésben el tudtam fáradni és minden örömet körbevett valamilyen szorongás és bűntudat. Egyszercsak minden pezsgő élmény, ami ért, rámszakadt és súlyos tartógerendák tömegének tűntek, amik alól nem tudtam kikászálódni, mert egyszerűen rámdőlt a ház. Lehet simán felnőttem.
Már sok mindent nem írtam meg. Sok drámát nem írtam meg. És ami a legrosszabb: sok drámát nem ragadtam meg a torkánál fogva és nem éltem meg őket. Egy ilyenre tisztán emlékszem. Amikor Ő a lépcsőházban, elvonulva a buliból, veled ül és azt mondja, hogy a naptárjába bele van írva, mikor mész pszichológushoz, mert ez neki számít. Amikor később a taxiban ültök és megfogja a kezed és azt mondja, hogy nem érti, miért nem jártok, te pedig nem mered mondani, hogy ez az életed egyetlen vágya. Végül tényleg nem mondod, csak játszod a sértődött keményfiút, miközben csak egy pöcs vagy, saját magad boldogságának útjában. Aztán Te, ahogy állsz a Kioskban két koktéllal a kezedben, amit Neki és magadnak szánsz, mert most megisszátok, táncoltok és megcsókolod és abbahagyjátok ezt a bohóckodást és végre szerelmesek lesztek. Aztán Te, ahogy továbbra is állsz a Kioskban két koktéllal a kezedben és nézed Őt és egy másik fiút, ahogy táncolnak, csókolóznak és feléd tartanak. Mikor ismerkedtek meg? Öt perce? Bemutatja, nem is hallod a nevét, nem is számít. Te odaadod nekik a két italt, hogy egészségetekre, menned kell. Belehalsz, miközben kilépsz az ajtón és összeszedsz valakit aznap éjjel és minden borzalmas lesz.
És ezt nem írtam meg, ezt sose írtam meg. Nem néztem fel az égre, hogy igen, ez rossz, de közben jó, mert érzel. Nem írtam meg, mert már érezni sem akartam, inkább elfutottam, elfojtottam, elástam mindent, csak érezni ne kelljen. Elkezdtem nem megírni semmit. Elkezdtem nem megélni semmit. Elfáradtam az érzésekben. És ahogy elfáradtam, úgy elengedtem Samut is. Nem akartam reflektálni, érezni, feldolgozni. Csak odaadni az italokat és kilépni az ajtón.
Kilépve az ajtón jól el is vesztem. Majd néhány év múlva egy másik én, aki már nem volt Samu – csak egy kicsit – egyszercsak írt egy cikket egy Taylor Swift-dalról – tudom, tudom –, amivel nem tudott mit kezdeni, eltette a fiókba. Majd néhány hét múlva egy kis lapzártás bonyodalom közepén kellett egy két oldalas cikk. SOS. Akkor dobtam be ezt a cikket és a csepeli héven zötykölődve három percem volt kitalálni egy rovatnevet. A Párnacsatát leszavazták, amit máig bánok, de a Drámakirály maradhatott. És én ott újra szerelmes lett az írásba, a rovatba és picit magamba, aki akkor voltam, aki megírta ezeket a cikkeket és akihez rengeteg ember ment oda vagy írt neki, hogy olvasom a Drámakirályt, és figyelj, köszi, hozzám szólsz.
A Drámakirály talán két évig volt sikeres. Már nem volt olyan színes, olyan vidám, mint Samu. Samu úgy színezett, hogy direkt kitért a vonal elől, a Drámakirály pedig a vonalak fontosságáról írt. De azért volt benne pezsgés, volt benne fűszer. Még ha olyan ember is írta, akit bár szerettem, de siralmas volt. Már sokmindenről nem írt. Sokmindenről, amiről kellett volna. A mentális egészségre gondolok. A drámákra gondolok. Az érzésekre gondolok. A valóságra gondolok. Samu azért halkult el, mert az érzések, amikről beszélni akart, nem lettek érezve.
A Drámakirály viszont, mint a felnőttség tökéletes metaforája, nem akart érezni már, inkább csak nagyokat gondolni az érzésekről, amiket csak távolról akart és mert szemlélni. Talán mindannyian ilyenné válunk. Talán ez a végzetünk. Aztán a Drámakirály is elmúlt.
Kezdett feszélyezni, hogy mindenki ilyen negatív jelzőhöz köti a nevemet. És kezdtem azt is érezni, hogy nincs miről írni. Semmi sem történik velem. És semmi sem történt velem.
És mióta Alsóörsön meséltem Samuról, azon jár az agyam, hogy most mennyi minden történik velem, mennyi mindent élek meg újra, már felnőttesebben, óvatosan, de vágyakozóan bátran. Mennyire hiányzik az okoskodás. A nagy érzések. A szavak, hogy „olvaslak, tök jó, átéreztem.” Végre úgy érzem fejlődtem. Végre úgy érzem, elértem egy új szakaszba, amiben van mondanivalóm, még ha nem is tudom artikulálni magamban, hogy pontosan hogyan is érzek az érzések megélésével, átgondolásával, felboncolásával kapcsolatban. Ha ránézek a vőlegényemre, életemre, a barátaimra, úgy érzem, új szinten vagyok, egy új ember vagyok és szeretném, ha ennek az embernek az agyával is írnék. És ha megnézem néhány gondolatomat vagy egyszerűen rátekintek a mentális egészségemre, végképp azt érzem, hogy igen, lenne téma, bőven. Szeretném hinni, hogy ez egy harmadik korszak a sor közül.
Persze már nem 20 vagyok és nem is 25. És ahogy nekem, talán a mondataim súlya is nőtt magammal és a környezetemmel szemben. De azért… Még megy a dráma. És ha már nem is élem meg őket olyan nagyon-nagyon. Persze az is lehet, hogy igazából már csak szimplán szorongani tudok mindenen, mert ennyi idős koromra ez lett az univerzális érzelmi válaszreakcióm mindenre. De egy biztos: sokat agyalok a világomon. És le akarom írni, ami a fejemben van. Egy harmadik énként, egy harmadik verziójú Ádámmal – vagy Samuval.
Gyerekjáték lesz. Vagy pont felnőtt.
Kanicsár Ádám András
IG: @kanicsar
