Stuttgart és München között félúton fekszik Donaualtheim, innen indult az előkelő birodalmi arisztokrata Althann család karrierje. A több mint 800 éves família az idők során grófi címet és hatalmas birtokokat szerzett, a férfi leszármazottak pedig rendre magas pozíciókat töltöttek be a Habsburg Birodalomban. Királyi tanácsosok, diplomaták, de még váci püspökök is akadtak soraikban, egyikük pedig egy biszexuális császár hálószobájáig, ezzel pedig óriási befolyáshoz jutott.
A család neve Donaualtheim középkori kiejtés szerinti alakjából származik, a névadó falu ma azonban már az egykori augsburgi püspöki székhely, Dillingen an der Donau része. Ahogy sok bajor település, Dillingen is megőrizte középkorias városképét, amelytől elválaszthatatlan a reneszánsz püspöki várkastély. Az 1803-ban megszűnt jezsuita egyetem épületét nemcsak a pazar rokokó Aranyterme miatt érdemes felkeresni, hanem mert a lenyűgöző régi könyvtárterem ma is ugyanezt a funkciót tölti be a városi könyvtár részeként.
A város a középkorban durva boszorkányüldözés színhelye volt, 1574 és 1745 között legalább 65 személyt vádoltak meg boszorkánysággal, legtöbbjük pedig nem élte túl a kínzásokat. Az egyik legismertebb eset Walpurga Hausmänniné, akinek neve a különösen szadista kínvallatás miatt maradt fent – megkínzását annyira szenzációsnak találták a kortársak, hogy vallomásának több korabeli példányát is megőrizték a régió különböző levéltárai.
Akinek nem lenne elég a helyi várkastély, az a közeli Wertingenben és Höchstädtben is talál belőlük, de az igazán kapitális példányért Harburgba érdemes átmenni. A harburgi vár ugyanis Németország egyik legépebb formában megmaradt középkori várkastélya, nem meglepő, hogy emiatt a legnépszerűbb német turistaútvonalnak, a 400 kilométeres Romantikus útnak (Romantische Straße) is része.
A Donaualtheimból indult Althannok házasságok és császári hadiszolgálatok révén távolodtak Bajorországtól, az 1570-es években már osztrák örökös tartományi, majd magyar báróságot nyertek II. Miksától, illetve I. Rudolftól. Bár Rudolf a női ágyasai mellett férfiakkal is folytatott viszonyt, köztük udvari kamarásával és számos inasával is, az Althannok majd csak bő száz év múlva jutnak el a császári hálószobáig.
A már grófi címmel bíró Althann Mihály János 25 éves volt, amikor 1704-ben elkísérhette az akkor 19 éves Károly főherceget (a későbbi III. Károlyt) Barcelonába. Az osztrák Habsburgok ebben az időben megpróbálták megszerezni a spanyol koronát, és az út, valamint az évekig tartó ibériai tartózkodás során a főherceg és a gróf szoros és bizalmas barátságot kötöttek. (Valamint házasságot is – de persze nem egymással: Károly a braunschweig–wolfenbütteli hercegnőt, Erzsébet Krisztinát vette el, a gróf pedig egy katalán nemes kisasszonyt, Maria Anna Giuseppina Pignatellit.)
Károlyt a spanyol trónra szánta apja, ennek a szellemében neveltette, a herceg pedig vonzódott mindenhez, ami spanyol. Amikor a korona nem jött össze, a filozófus Montesquieu találóan jellemezte a gróffal való kapcsolatot: “A császárnak egy nagy szenvedélye van: ha már Spanyolországot nem birtokolhatja, egy spanyolt tart magának.”
Az 1711-ben német-római császárrá és magyar királlyá koronázott Károly “kedvenc spanyolja” Althann gróf volt, aki abban a ritka kegyben is részesült, hogy a Hofburgban lakhatott. Károlynak számos szexuális kapcsolata volt férfi udvaroncokkal, köztük lovászmesterével, Schwarzenberg herceggel és egy vadászfiúval is. Élete szerelme azonban Althann gróf volt, akit naplójában rendre “egyetlen szívemnek, vigaszomnak, lelki társamnak, halálig tartó örök barátomnak” nevezett. Amíg egyes történészek, például Alfred Ritter von Arneth biztosra veszik, addig a német újságíró és író Gerhard Herm inkább csak valószínűsíti, hogy Károlynak Althann gróf mellett annak feleségével is viszonya volt.
Althann gróf tisztségei nem voltak túl jelentősek, de Károly kegyenceként jelentős befolyással bírt a bécsi udvarban, bár nem rendelkezett kiemelkedő képességekkel. Amikor a gróf 1722-ben elhunyt, halála megrendítette III. Károlyt, aki átvállalta a gróf gyermekeinek gyámságát is. Naplójában ezt írta:
„1722. március 16-án, az utolsó szentmise alatt, nagyon közel, ó, felséges Istenem, 8 órakor az én egyetlen szívem, az én vigaszom, én leghűségesebb szolgám, drága barátom, aki 19 éven át úgy szeretett engem, ahogyan én őt, igaz barátságban, akivel e 19 év alatt soha semmi nézeteltérésünk nem volt, az én kamarásom, az én későbbi főistállómesterem, az én mindenem, az én legkedvesebb Althann Mihály János grófom egy negyedóra fele alatt meghalt, szívünket összetörve, aki örökké a szívemben és örökké a gyermekei és felesége szívében él, akinek mindaddig tartozok, amíg csak élek. Az Úr szánjon meg szenvedésemben, mert elvesztettem minden vigaszt, elvesztettem mindenemet, az Úr legyen irgalmas lelkéhez és adjon vigaszt nekem. Ámen.”
