Életmód

Drámakirály – Identitásaink

 

Magyarországon ma könnyedén behatárolható, hogy ki számít „rendes magyarnak” és ki nem, ahogy sokszor van határozott képünk arról, hogy milyen is egy LMBTQ ember. De lehet-e valaki úgy LMBTQ ember, hogy nem az LMBTQ közösség része? Lehet-e igazi magyar egy LMBTQ ember? Van-e olyan, hogy LMBTQ identitás? És ha igen, mennyire kötelezhet valakit arra, hogy a közösség része is legyen?

Így, hogy az elmúlt időszakban belevetettem magam az ismerkedésbe, és szerencsém volt több embert többé-kevésbé megismerni, felfigyeltem rá, mennyire máshogy is kezeli mindenki az életében a szexuális orientációját.

Azt mindig is tudtam, hogy ebben én valamivel speciálisabb állatfaj vagyok, hiszen nálam a szexuális orientáció nemcsak a szexuális életem része, hanem munka és küldetés is – sokkal nagyobb részét teszi ki az életemnek, mint másoknak. És rengeteg ilyen embert is ismerek: újságírókat, akik magazint írnak, szervezőket, akiknek felvonulásokat köszönhetünk, vagy aktivistákat, akik felhívják a figyelmet törékeny kis közösségünk óriási problémáira. Éppen ezért is volt furcsa számomra az, amikor rájöttem, hogy rengetegen vannak vele úgy, hogy nekik ez egyszerűen nem számít. Nem számítanak a közös ügyek, a problémák, és alapvetően semmilyen meleg dolog. Sőt, kijelentették, hogy ők bizony nem is az LMBTQ közösség részei.

De lehet valaki nem az LMBTQ közösség része LMBTQ emberként?

Az identitás napjainkban rendkívül érdekes kérdés itthon. Hosszú évek alatt kristálytisztán kezd kirajzolódni egy olyan politikai szemlélet Magyarországon, ami azt üzeni, hogy magyar ember az, aki keményen küzd Európa ellen, mégis európai; aki konzervatív, hisz a keresztény értékekben és aszerint is él, nőként szül, férfiként gyereket nemz, házasságban él, három gyereket nevel, templomba jár, és néha iszik egy jó pálinkát kaján vigyorral az arcán. Néha az embernek van egy olyan röpke érzése, hogy a jelenlegi kormánypolitika igencsak azt sugallja, hogy aki meleg, leszbikus vagy transznemű, az nem mindenképpen igazi magyar. Legalábbis biztosan nem rendes magyar.

De mitől is lesz valakinek magyar identitása? A magyar identitás nem abból fakad, hogy magyarnak születünk, vagy hogy az az állampolgárságunk a személyi igazolványunkban. A magyar identitás abból fakad, hogy magyarul beszélünk és magyarul gondolkodunk. Hogy ismerjük a magyar közmondásokat, sőt, még használjuk is őket. Hogy tisztában vagyunk a magyar történelmi alakokkal, tudjuk, hogy a magyar lányok a legszebbek, hogy Mátyás volt az igazságos, hogy megbűnhődte már e nép a múltat és a jövendőt, hogy mi voltunk a legvidámabb barakk, hogy milyen vízibiciklit hajtani a Balatonon, vagy keseregve megjegyezni azt, hogy mi, magyarok mindig kesergünk. Az identitás a nyelvünk, a történelmünk, a kultúránk és a mindennapjaink hozománya.

Az identitásunkat nem a politika dönti el. Az identitásunk nem politika. Vagyis az LMBTQ emberek is lehetnek tökéletes, igazi magyar emberek. Nem mintha ebben valaha is kételkedtünk volna.

 

 

Ezek után miért ne lehetne olyan, hogy LMBTQ identitás? Hiszen az LMBTQ közösségnek is van saját történelme, kultúrája, mindennapjai és nyelvezete – még ha nem is igazán szerencsés lépés az afroamerikai drag queenek kultúrájából ellopott yaaaas gurl slay kulturális eltulajdonítása, de ez másik libsi hiszti.

Mindannyian tudjuk, micsoda Stonewall, mi az a Golden Girls, miért fontos Cher, Madonna, Lady Gaga, kicsoda RuPaul, és kicsoda Oscar Wilde, de még a Humen Magazin ismerete is egy eléggé szűk rétegre eső tudást képvisel. A legötbben tudjuk, hogy milyen a coming out, hogy milyen az, amikor általános iskolában csúfolnak, vagy hogy miért is annyira kritikus kérdés egy kapcsolat elején az a bizonyos három betű: „a p vagy u?” Ez a tudás, ezek az élmények mind felruháznak minket egy újabb identitással – a magyar identitás mellett. Talán ez szerencse is valahol. Hiszen egyszerre két identitás építi a saját személyes identitásunkat.

És ugyebár másnak lenni nem azt jelenti, hogy kevesebbek vagyunk.

Kérdés, hogy választás kérdése-e egy identitás megélése. Ha valaki azt állítja, hogy bár ő meleg vagy leszbikus, de nem az LMBTQ közösség része, az igazat mond vagy tagad? Egy közösség részének lenni egy szempontból mindenképpen választás kérdése, hiszen eldönthetjük, hogy töltünk-e időt az adott közösség tagjaival, részt veszünk-e azokban a tevékenységekben, amikben ők, vagy például küzdünk-e az ügyeikért. Viszont van egy része, ami nem döntés kérdése.

Ha Magyarországon nősz fel, akkor akár tetszik, akár nem, valamilyen szinten mindenképpen a magyar társadalom, a magyar közösség része leszel. És bizony ezért még teszel is: elmész szavazni, fizetsz adót, elolvasod a híreket. És ha ezen logika mentén haladunk, akkor egy LMBTQ ember is menthetetlenül az LMBTQ közösség része lesz. Ugyanúgy nem ő dönti el, hogy minek születik. Nem ő dönti el, hogy átéli-e azokat az élményeket, amik az LMBTQ identitás gyújtópontjai. És valahol ugyanúgy vállal részt a közösség életében is: ismeri a 33-as törvényt, van véleménye a Pride-ról, nevet LMBTQ mémeken, és lehet, hogy eljár néhány meleg helyre is időnként.

Vagyis az LMBTQ identitás megélése sem választás kérdése. Ahogy az sem, hogy valaki az LMBTQ közösség része-e.

A nagy kérdés inkább az, hogy ezt miért rossz bevallani. Miért rossz néhány – és jó néhány – ember számára az, ha ki kell mondania, hogy az LMBTQ közösség része? Mi rontjuk el? Maga a közösség rossz? Túl jó? Túl kevés?

Egy biztos, valami nincs rendben. Ha beleszületsz egy közösségbe, és meg akarod azt tagadni, ott a közösséggel valami gond van. Ha ciki magyarnak lenni, akkor Magyarországon valami nem működik jól. És Magyarországon sok minden nem működik jól. És ha ciki LMBTQ embernek lenni, akkor a közösségünk elront valamit.

Az igazi kérdés így az, hogy mit rontunk el. És mit tehetünk jobban, hogy jó közösség legyünk, ahova nem ciki tartozni. Mert akkor lennénk erős közösség, ha mindenki büszkén érezné át az LMBTQ identitását. És büszkén vállalná, hogy a közösség része és tagja. Így biztos többen tennénk a közösségért. Többen fognánk össze és erősebben. És több mindent is érnénk el. Egységben az erő. A magyar közösségről nem is beszélve. Arra is ráférne némi javulás. És egy jó adag összetartás.
Ez közös probléma. Magyarként is, LMBTQ emberként is. Csak a miénk. Tudjátok, kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. És csak mi tudjuk megoldani.

 

Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar

 

 

 

Previous post

Kínzásnak minősítené a kényszer átnevelő terápiát az ENSZ szakértője

Next post

Győzelem! Nem rejtegetheti többé a minisztérium a szivárványcsaládokat