„Csinálni kell és nem állhatunk meg” – Erdei Zsolt

Egyike vagy azoknak, akik születése óta jelen vannak a Humen életében. Ha három jelzővel illethetnéd ezt az évtizedet, mik lennének azok?
Csodálatos, kemény és tanulságos. Nagyon szép 10 év áll a Humen Magazin mögött, rengeteg emlékkel és történettel. Számomra kicsit felfoghatatlan, hogy 10 évesek lettünk, hiszen nagyon kemény évek vannak mögöttünk. Mindig történt valami, ami megnehezítette a Humen életét, de azt gondolom, hogy ez erősített minket és hitet adott abban, hogy folytatnunk kell és nem állhatunk meg. Én személy szerint rengeteget tanultam és fejlődtem, megtaláltam az utamat az életben.

Az alapítást követő első év végén te vetted át a magazin vezetését. Milyen felelősséggel járt ez akkoriban?
Igazából bele se gondoltam, mire vállalkozom. 2013 januárjában izgalmas kihívásnak tűnt és úgy voltam vele, ha 20 évesen szinte egyedül össze tudtam rakni egy kéthetente megjelenő, teljesen más jellegű magazint, akkor miért ne tudnám pár évvel később ismét, ráadásul már mások közreműködésével? Utólag visszagondolva egy kissé elhamarkodott döntés volt, mert akkoriban javában egy multinál dolgoztam főállásban és mellette kellett vinnem a Hument. Ez pedig nem ugyanaz, mint 20 évesen otthon ülni és szerkeszteni egy lapot.

De nagyon bennem volt az is, hogy nem akartam, hogy a Humen megszűnjön.

Furcsa volt, amikor az első szerkesztőségi ülésre megérkeztem – munkából jövet, ráadásul vidékről. Szinte szó szerint beestem egy megbeszélésre, ahol szinte senki sem ismerte a másikat, és csak néztünk egymásra, hogy itt van egy magazin, amit ki kellene adni, és folytatni azt a munkát, ami 2011 októberében elkezdődött.

Volt másfél hónapunk a kiadásra, ami kényelmes, hiszen volt idő mindenbe beleásni magunkat, megbarátkozni az új környezettel és legfőképp megismerni a többieket. Elkezdtem a félretett pénzemből vásárolni olyasmiket, amik elengedhetetlenek voltak a működéshez és berendezkedtem otthon arra, hogy nappal dolgoztam a főállásomban, este pedig a Humenen.
Sosem gondolkodtam rajta igazán, csak ösztönösen csináltam. De sokszor előfordult, hogy ültem bent az irodában és már reggel meg volt nyitva a böngészőben a humenes postaláda is. Vicces volt, vigyáznom kellett, nehogy összekeverjem a két céges levelezést, de azt hiszem, ez egyszer sem sikerült.

Nem is a váltás volt nehéz, hanem az, amikor pár hónappal később az értékesítés is a feladatom lett. Ekkor éreztem igazán az óriási felelősséget, hiszen a pénzt is ki kellett termelni a megjelenéshez. Menedzseltem a lapot, tárgyaltam a leendő hirdetőkkel, terveztem új dolgokat és vittem párhuzamosan a multis állásomat. Az egészben a legfurcsább talán az volt, hogy sosem tudtuk, hogy jó-e az, amit csinálunk, hogy vajon mit gondolnak az olvasók, vagy akik szimplán kezükbe veszik a lapot egy helyen, ahol ki volt rakva. Ekkoriban szakítottunk azzal, hogy a Humen csak LMBTQ helyeken legyen elérhető. Egyre több kulturális intézményben, például a Ludwig Múzeumban, a Művész moziban, a Toldi moziban, később kávézókban, éttermekben és fitnesztermekben is megjelent a lap.

Érdekes volt az is, amikor felbukkantak az első hirdetői megkeresések. Nagyon jól estek ezek is és az olvasói levelek, na meg a szervezett eseményeink is, amelyekre eljöttek akkoriban az emberek. Ezek az élmények bizonyították, hogy láthatóak vagyunk, az emberek tudják, hogy vagyunk és valószínűleg még szeretik is a lapot. Egyre nagyobb cégeknél próbálkoztam hirdetésértékesítéssel és egyre több sajtótájékoztatóra és vállalati rendezvényekre hívtak. Ekkor kezdtem el érezni, hogy a szakma és a céges világ is emberszámba veszi a Hument.

Milyen ívet járt be azóta a Humen Magazin és később a Humen Media?
Az első pár év viszonylag lassan telt el. Nekünk is tanulni kellett, de mindig volt egy új projekt. Igazából ez az, ami engem éltet. Mindig valami újat csinálni és mindig olyat csinálni, ami még nem volt itthon. Az ötletek gyűjtéséhez sokat adott, hogy 2014-ben átmenetileg elhagytam az országot és Barcelonából folytattam a munkát. Nagyon sokat tanultam Spanyolországban és később más országokban is, ami szerintem kifejezetten jót tett a magazinnak, mert olyan dolgokat valósítottunk meg, amit előttünk még senki más. Legtöbbször ez mondjuk vitát is szított a csapatban, mert nem gondolták a többiek, hogy azokat a dolgokat Magyarországon is meg lehet valósítani. Mivel makacs és öntörvényű vagyok, ezért nem érdekelt, és csak azért is csináltam. Talán ebből is alakult ki bennem egy nem feltétlenül egészséges hozzáállás, hogy ha beledöglök is, megcsinálom.

Aztán ahogy növelni tudtuk a hirdetők számát, növeltük a példányszámot is, és elindítottunk új dolgokat, például a Humen Magazin online oldalát. 2014-től az LMBTQ turizmussal is „barátkozni” kezdtem, ebből született a Humen Travel, majd ugyanabban az évben az első térképes gay guide.

Mi a szerepe ma a Humen Mediának a magyar LMBTQ közösségben?
Azt mondanám, hogy informálás, edukálás, támogatás és kiállás. Szerintem sok éven keresztül én magam se tudtam, hogy mit is csinálunk valójában, amíg nem kaptunk olyan olvasói leveleket, amiben megköszönték, hogy vagyunk és segítünk az LMBTQ társadalomnak.

Furcsa, de nagyon jó érzés, amikor megnyitod a levelezést vagy a Facebook üzeneteket, és azt olvasod, hogy a cikkeinkkel segítettünk valakinek elfogadnia önmagát, hitet adtunk neki abban, hogy az ő élete is ér valamit, ő is lehet sikeres az életben.

De nemcsak LMBTQ emberek, hanem heteroszexuálisok is rendszeresen írnak, kommentelnek vagy éppen személyesen mondják el, hogy a Humen segít közelebb hozni az LMBTQ embereket a többségi társadalomhoz és megmutatni nekik azt, hogyan élünk (ugyanúgy) – és ezáltal falakat bontunk.

Sokáig félve mondtam ki, mert nem akartam nagyképűnek tűnni, de azt gondolom, hogy 10 év az mégis csak 10 év, és bizonyítottunk. Tudjuk, hogy segítenünk kell, támogatnunk kell és ki kell állnunk. És azt is tudjuk, ezt milyen módon tegyük meg.

Ennyi év távlatából biztos nehéz erre válaszolni, de mikre vagy a legbüszkébb a Humen Media életéből?
Számomra ez a kérdés azért nagyon nehéz, mert azt hiszem, ennyi év után sem tanultam meg, hogyan kell igazán büszkének lenni magamra és a munkámra. Mindig azt vallottam, hogy legyél bármilyen sikeres, legyen bármennyi pénzed, maradj meg mindig olyan szerénynek, mint amilyen voltál. Valószínűleg ezért is jövök zavarba a mai napig, ha dicsérnek.

És azt is be kell vallanom, hogy annyira gyorsan történtek a dolgok a Humen körül és így körülöttem is, hogy szerintem fel se fogtam ezeket, csak örültem a pillanatnak, hogy ezt is megcsináltuk és mentem tovább. Másnap jött az újabb projekt és az a bizonyos léc mindig egyre feljebb és feljebb került nálam.

A legszebb maga ez a 10 év, hogy itt vagyunk, és természetesen a kollégáim, hiszen nélkülük ez nem ment volna. Nemcsak egy akadályokkal teli világban kellett helytállniuk a Humennel, hanem még engem is el kellett viselniük. Ez az igazi teljesítmény.

Nagyon örülök annak, hogy a Humen nemcsak a saját közösségünknek, de a világnak is meg tudta mutatni magát, mert ez sokat segített szerintem az LMBTQ közösségnek is.

Apropó világ: amire még kifejezetten büszke vagyok, az a nemzetközi jelenlétünk. Egyre nagyobb nemzetközi eseményekre kaptam meghívást, hogy képviseljem a magyar LMBTQ embereket, a Hument, ami nagyon jól esett. Külföldön óriásira értékelik azt a munkát, amit csinálunk. A Pink Budapest projekt elindítása óriási dolog volt, mert korábban senki nem vágott bele ilyen komplex desztinációmarketing-projektbe úgy, hogy közben az ország megítélése már 2018-ban sem volt annyira jó. De ezzel is sikerült bebizonyítani, hogy Budapest az LMBTQ turisták számára is csodálatos hely. Sok kritikát kaptunk, mondván, hogy ennek semmi értelme, de szerintem igenis van és ehhez a mai napig tartom magam.

Ha picit más, talán személyesebb oldalról közelítem meg a kérdést, akkor büszke vagyok arra, hogy a pink marketing fogalmát sikerült bejáratni idehaza. Ennek hatására egyre több cég áll bele az ügybe és dob szivárványos terméket a piacra itthon. Rajtunk kívül a mai napig nincs olyan vállalkozás, aminek kutatásai és komoly tapasztalata lenne erről, és azt gondolom, hogy ehhez a tudás is megvan nálunk.

Mit lehetett volna jobban csinálni ebben az évtizedben?
Mindent és semmit. Nyilván mindent lehetett volna sokkal jobban és professzionálisabban csinálni, de azzal az erőforrással, ami az adott pillanatban a rendelkezésünkre állt, szerintem kihoztuk a maximumot és gyakran jóval többet is. Sok minden lehetett volna sokkal jobb, ha megfelelő tőke van mögöttünk, de hiába gondolkodtunk el többször befektető bevonásán, végül sosem sikerült. Így hát mindent önerőből valósítottunk meg, amire szerintem külön büszkék lehetünk. Nem függtünk senkitől és mindig azt csináltuk, amit szerettünk volna.

Hogyan látod a Humen Media következő tíz évét? Mit szeretnél mindenképp megvalósítani?
Egyelőre nem szeretnék ilyen távlatokban gondolkodni, mert ma Magyarországon nem vagyunk olyan helyzetben, hogy merjünk nagyot álmodni. Noha álmodozó vagyok és az álmaim vezérelnek, vannak határok, amiket nem szabad átlépni, és itt az időre gondolok. A 2020-as és 2021-es évek nagyon nehezek voltak, ezért én is más tempót diktálok. Nagyon sok mindent szeretnék megvalósítani és nagyon sok álmom van még a Humen kapcsán. De nem szeretek előre kijelenteni úgy dolgokat, hogy még magam se tudom, véghez is fogjuk-e tudni vinni. Ami biztos viszont, hogy a jelenlegi humenes dolgokat szeretném erősíteni és tökéletesíteni. Vonatkozik ez a nyomtatott magazinra, az online-ra és a rendezvényeinkre egyaránt. Az elkövetkezendő hónapok erről és a tervezésről szólnak majd.

Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda

„Ha a láthatóságért dolgozunk, akkor éppen mi nem maradhatunk láthatatlanok” – Kocsis G. János