Az Amerikai Egyesült Államok több, mint tízezer oktatási intézményében 1996 óta minden év áprilisában megemlékeznek a Csönd Napjáról. A diákok és tanárok által szervezett rendezvények célja, hogy védelmükbe vegyék az LMBT, azaz leszbikus, meleg, biszexuális és transznemű diákokat. Bár idehaza nem tartjuk számon e napot, az iskolában másságuk miatt bántalmazott fiatalokról és kálváriájukról nekünk magyaroknak is beszélnünk kell.
Csak becsülni lehet milyen gyakori idehaza a köcsögözés és a „szopd le a faszomat, te buzi” típusú megnyilvánulás az általános- és középiskolákban. E trágárkodás persze nemcsak az LMBT fiatalok felé irányul, legalább egyszer majdnem mindenki kap belőle az évek során; viszont olvasóink között is bizonyára akadnak nem kevesen, akiket az ilyen szóbeli bántalmazások hatványozottan rosszul érintettek, hisz érezték, ezzel gyenge pontjukat találták meg.
Bár hazai statisztikákból nem, külföldiekből ki tudunk indulni. Egy Kanadában 2011-ben publikált kutatás szerint 3700 kanadai diák 70 százaléka hallotta az iskolában 2007 és 2009 között naponta legalább egyszer azt, hogy „ez olyan buzis” (that’s so gay) és 48 százalékuk a „köcsög” (faggot) és „leszbika” (lezbo) kifejezéseket. 58 százalékuk elítélte ezt a fajta viselkedést, a többieket nem zavarta.
Nagy-Britanniában egy 2007-es tanulmány arra a meghökkentő eredményre jutott, hogy az angol meleg és leszbikus tanulók kétharmadának kell elviselnie csúfolódást az iskolában. Ezeknek a gyerekeknek 41 százalékát nemcsak szóban, de fizikailag is bántalmazták, 17 százalékuk pedig halálos fenyegetést is kapott. Azokban az esetekben, amikor a szóbeli inzultusnak tanár is fültanúja volt, a pedagógus csak minden második esetben reagált az elhangzottakra és csak minden negyedik esetben ítélte el nyíltan is a dolgot.
Kétségtelen tény, hogy az adatok nem a legfrissebbek (közel tíz évesek), de talán jó kiindulási alapot adnak. Képzeljük el, mi zajlik a magyar diákok között, ha a férfi és nő közötti szexualitásról szóló oktatás is gyakorlatilag teljes egészében hiányzik a tanrendből, nemhogy az LMBT személyek iránti érzékenyítés. Bizonyított, hogy azok az LMBT fiatalok, akik fiatal korukban szexuális orientációjuk miatt zaklatásnak vannak kitéve, nagyobb százalékban követnek el öngyilkossági kísérletet. Nem mernek segítséget kérni, elfojtják fájdalmukat, zárkózott, csöndes, depressziós emberekké válnak. E sorok írójának is volt párja, akit iskolatársai hasba rúgtak, csak mert saját neméhez vonzódik.
A szomorú valóság természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehetne tenni ez ellen. Jóakaratú emberek küzdenek az iskolai erőszak ellen Magyarországon is. Ennek talán leghatékonyabb formája a Melegség és Megismerés program, amely immár hosszú évek óta tapasztalt és felkészült önkéntesek segítségével járja az ország általános- és középiskoláit, és beszélgetéseket, illetve egyben oktatást is kínál osztályoknak, közösségeknek. A program önkénteseitől a diákok bármit kérdezhetnek, feszegethetnek olyan tabukat, amelyeket egymás között legfeljebb pejoratív jelzőktől tobzódva tárgyalnak ki. És gondoljunk akár csak olyan dolgokra ez alatt, hogy miből érzi az ember azt, hogy fiú létére a fiúk, lány létére a lányok érdeklik, vagy hogy a teste egy fiúé, mégis lánynak érzi magát.
Bízzunk benne, hogy a Melegség és Megismerés és a hozzá hasonló programok a „lassú víz partot mos” elve alapján elérik céljukat és egy napon a Humen magazin is olyan világban jelenhet meg, ahol már csak az emlékezés miatt lesz szükség a Csönd Napjához hasonló pillanatokra.
Waliduda Dániel
