Kultúra

Ami a rózsaszín csövön kifér – ilyen volt az idei Queer Lisboa filmfesztivál

 

Klímaváltozás, posztkolonializmus, megingathatatlan családi viszonyok feltöredezése, a felnőtté válás bukdácsoló nehézségei, mindennapi örömök, ellehetetlenített gyász, feminista pornó és afrofuturista víziók – hétköznapi és különleges, ritkábban szembejövő témáktól hemzsegett az idei Queer Lisboa kínálata.

Népszerű és kevesek által keresett műfajok a világ minden tájáról, sokféle, az aktuális közbeszédet meghatározó trendeket meglovagoló és trendszetter témákat felölő filmek változatos nézőpontokból bemutatva – ezt ígérte és ezt is hozta a 26. Queer Lisboa, a portugál főváros európai szinten is egyik legfontosabb LMBTQ filmes fóruma.

Az 1997 óta minden évben visszatérő, Lisszabon queer szcénáját több mint egy héten át felrázó filmes mustrán ha megvesztünk, sem tudtuk lekövetni az összes filmet, annyi vetítés kapott helyet a programban. A fesztiválon dokumentumfilmek, nagyjátékfilmek, rövidfilmek, retrospektív vetítések versenyeztek a nézők kegyeiért, sőt, külön szekciót érdemeltek az explicit szexualitás köré épülő filmek. A felhozatal nem csak a közönség számára kínált izgalmas felfedezéseket, hiszen a legjobb nagyjátékfilmet, dokumentumfilmet és rövidet is díjazták, ráadásul ezen felül a queer art szekcióban sorakozó munkák is megmérettették magukat.

 

 

A fesztivál nyitó estjén a Will-o’-the-Wisp töltötte meg a 900 fős mozitermet. A már régóta LMBTQ témákban utazó rendező, João Pedro Rodrigues versenyen kívül bemutatott filmje egyenesen 2069-be repít a képzeletbeli portugál király halálos ágyához, hogy aztán az uralkodó visszaemlékezésével a 21. Századi mindennapjaink összes égető közéleti kérdéseit megmozgató meleg musical bontakozzon ki a szemeink előtt. És ha már az égető kérdéseknél tartunk, a főszereplő klímatudatos herceg legnagyobb életcélja, hogy megmentse Portugáliát az erdőtüzektől, ezért családjának megrökönyödése ellenére a neki születésénél fogva kijáró flancolás élvezete helyett önkéntes tűzoltónak áll. Nem is találhatna rá a férfiak iránt érzett vonzalom máshol, mint a két bevetés között híres festményeket felelevenítő pózokba verődő meztelen munkatársai körében. Kár, hogy a koronavírus-járvány megakasztja a megmenteni kívánt erdők sűrűjében megélt szexualitás további burjánzását, és királyi kötelességei kirántják a családját pandémiában elvesztő herceget világmegmentő terveiből. Még nagyobb kár, hogy királyként hatalmával élve nem forradalmasítja a hagyományosan heteroszexuális párkapcsolaton alapuló családmodellt, ráadásul érthetetlen is abban a Portugáliában, ahol egyébként 2010 óta házasodhatnak azonos nemű párok. Fura egy mozgóképes fantáziavilág ez: visszahozza a királyságot, de az uralkodói vérvonal fenntartásával összekötött merev családmodellen nem lazít.

A nagyjátékfilmek mezőnyébe az elmúlt év LMBTQ témákat feldolgozó filmterméséből nyolc került be. Ezek közül a brutálisan erős sztorit kellő érzékenységgel tálaló grúz Wet Sand emelkedett ki, és a zsűri is neki ítélte a legjobb film díját. Elene Naveriani filmje nem kíméli a nézőt, a Fekete-tenger partjainál fekvő faluban játszódó cselekmény egy idős férfi öngyilkosságával indít. Eliko indíttatásáról sokáig csupán sejtéseink lehetnek, arról viszont annál többet megtudunk, hogy miért nem rajongtak érte a többiek. Hiába élt a faluban, sosem kapcsolt rá a helyiek hullámhosszára, a többiektől izoláltan, egyedül élt. Mindennek tetejébe, hallatlan határátlépés, a falusiak szokásától eltérően sör helyett nem átallott finom borokat inni. Mi sem jelezhetné érzékletesebben, hogy lenézte a többieket – legalábbis ezt szűrik le a gonoszságba torkolló beszélgetések során. Nem is maradna más, mint odavetni a kutyáknak a holttestét, amit Amnon, a falu közösségi életének alfáját és omegáját jelentő kávézót vezető férfi hiúsít meg. Belefog a temetés megszervezésébe, értesíti Eliko unokáját, aki meg is érkezik Tbilisziből, és feltűnő jelensége azonnal fenekestül felforgatja a megkérdőjelezhetetlen, íratlan szabályokon nyugvó állóvizet.

 

 

A lány karakán személyisége, a helyiekhez képest excentrikus outfitje és a lakosok számára értelmezhetetlenül idegen queer vibe-ja nem is lóghatna ki jobban a vibráló fővárosi trendektől távol eső falu univerzumából. Az ő érkezésével várjuk a queer fordulatot, hiszen a faluban is él ám egy különcként kezelt lány. Persze nem kell hozzá sok, hogy annak tartsák és emiatt rendszeresen hergeljék: nem kering a pasik körül, és a megjelenése sem üti meg az elvárt nőiesség mércéjét. De a két lány között kibontakozó vonzalom mellett a kávézó vezetőjének Elikohoz fűződő kapcsolata is tartogat némi meglepetést. Nem kellene ennél több, hogy tragédiába fulladjon a történet, de a két lány mindent bravúrosan a kezébe vesz, feltarthatatlan magabiztossággal fricskát mutatnak a közösségnek, és a megfutamodás helyett szembenéznek a kihívással, amit a közösség normáitól bármilyen eltérést mutató jelenségekkel szemben ellenségeskedő mentalitás jelent. A Wet Sand mellett a nagyjátékfilmes szekcióban a felesége helyett inkább egy tánccsoportot irányító transz nő felé forduló férfi hagyományos pakisztáni családi viszonyokat felforgató történetével a Joyland tűnt ki. Ahogy az erősebb filmek közé sorolható a párizsi sokemeletes panelekben tengődő, identitásukat egymással rivalizáló bandákba verődve kereső észak-afrikai származású tinik közt szövődő, titkolózásra ítélt leszbikus szerelmet bemutató Les Meilleures is.

A Queer Lisboa igazi érdekességét mégis a queer art szekcióban versenyző filmek jelentik. Audiovizuálisan kétségkívül Saul Williams és Anisia Uzeyman Neptune Frost című afrofuturista musicale szállítja a garantált wow-élményt. Ha az autoriter hatalmak megdöntésére vállalkozó bányászokból hackerekké lett szereplők közti bonyodalmak és a cselekményvezetés nem is teljesen köti le a nézőt, az afrikai folklor, a szemétlerakókon kikötött informatikai kütyük, a neonszínű sminkek és díszletek együttese soha nem látott atmoszférát teremt. A filmes nyelv, műfajok és történetmesélés lehetőségeit feszegető, valamint a queer elmélet tendenciáit bemutató queer art szekció másik kiemelkedő filmje a francia feminista pornó egyik legismertebb figurájának, Olympe de G. rendezőnek az Une dernière fois (magyarul: Az utolsó alkalom) című áldokumentumfilmje. Ebben a filmbeli rendező és operatőr, Sandra kíséri végig a volt francia pornósztár, Brigitte Lahaie által alakított egyébként heteroszexuális 69 éves főhősnő castingjait, melyek során a testi leépüléstől való félelme miatt asszisztált öngyilkosságra készülő nő az utolsó szexuális élményére készül. Az utolsó alkalomra vibrálóan élő szexuális élményként tekint, aminek a megszervezésébe egy apróhirdetés feladásával vág bele. Az erotikus élményeket nem nélkülöző castingok között zajló, intim kérdésekbe belemászó beszélgetéseik során a két nő egyre közelebb kerül egymáshoz, ami az utolsó szexuális élmény átélésében is elhozza a queer fordulatot.

 

 

Nevetéstől zengő, aggodalomtól lélegzetet visszafojtott csendben lebegő, ámulattól bekebelezett nézőkkel teli mozitermeket varázsolt a 9 napos Queer Lisboa. Kísérleti víziók, átélhető hétköznapi történetek, küzdelem a társadalmi elnyomás ellen vagy a szexualitásunk felszabadult megélése: minden igényre volt mozgóképes válasza a fesztiválnak, csak ügyesen kellett szemezgetni a filmek közül.

Majercsik Johanna

 

hirdetés

Kapcsolódó cikkek

'Fel a tetejéhez' gomb