„Akkor kell küzdenem a gyermekemért, amikor él”

Bakony Alexa négy és fél éven át forgatott dokumentumfilmjéből a transznemű, önmagát nembinárisként meghatározó Tuza Tóbiás Benjamin és családja sorsát ismerhetjük meg. Bár a film középpontjában Tobi és az ő útkeresése áll, a főszereplő furcsamód mégsem kizárólag ő, hanem tulajdonképpen a család egysége. Tuzáék története nem tipikus, viszont éppen ezért példaértékű, és mindannyian sokat tanulhatunk belőle a feltétel nélküli szeretetről, támogatásról, összetartásról. A film kapcsán az édesanyával, Évával beszélgettünk.

Július eleje óta látható a Tobi színei című dokumentumfilm, amely az Ön legkisebb gyermekének identitáskeresését követi nyomon. Megváltozott az életük a bemutató óta?

Egy kicsit mozgalmasabbak lettek a mindennapjaink. Először elutaztunk Budapestre a premier előtti vetítésre és a bemutatóra, közönségtalálkozókon vettünk részt Pécsett és Szegeden, és elég sok interjút is adtunk. A pozitív visszajelzéseket hallva és a kritikákat olvasva pedig nagyon jól esett látni, hogy az emberek megértették, hogy ez egy családi dokumentumfilm, és azt is, hogy nem a szexualitásról szól.

Ezek szerint nem bánták meg, hogy vállalták a filmben való szereplést és az ezzel járó nyilvánosságot.

Nem, egy pillanatra sem, sőt, egyre inkább úgy gondolom, jól tettük, hogy belevágtunk. Éppen a rengeteg pozitív és támogató visszajelzés miatt érzem így, és azért is, mert a közönségtalálkozókon egyértelműen kiderült, hogy ez sokakat foglalkoztató, megkerülhetetlen téma. Sokan jöttek el megnézni a filmet a középiskolai tanártól a kíváncsi szülőkön át az LMBTQI fiatalokig, és felemelő volt megtapasztalni, hogy valódi párbeszéd alakult ki a nézők és köztünk. Csupa érdekes kérdéssel fordultak hozzánk, és szinte mindenki arra volt kíváncsi, hogy ha a miénkhez hasonló helyzetbe kerül, mit tehet az érintettekért, hogyan segíthet nekik. Többen eljöttek olyanok is, akik eddig úgy érezték, egyedül vannak a problémáikkal, és a film hatására legalább egy kis időre megélhették, hogy egy támogató közösséghez tartoznak.

Jól sejtem, hogy valamiféle misszióként, társadalmi felelősségvállalási akcióként tekintettek erre a filmre?

Hogyne! Valójában három meghatározó oka is volt annak, hogy vállaltuk az életünk megmutatását a szélesebb nyilvánosságnak. Az első az volt, hogy amikor Tobi először coming outolt, lázasan elkezdtem beleásni magam a témába, de nem sok hiteles, magyar nyelvű forrást találtam, amelyekből tájékozódhattam volna. Nem volt egy „használati utasítás”, hogy mit kell ilyenkor tenni, pedig nagyon jól jött volna, ha tudom, mi mit jelent pontosan, mivel teszünk jót, más családok miként dolgozzák fel ezt a helyzetet.

A második ok az volt, hogy a coming out még egy kiforrott, felnőtt személyiség esetében is nehéz lépés, de még gyötrelmesebb egy olyan sérülékeny életszakaszban, mint a kamaszkor. Tobinak például – annak ellenére, hogy kifejezetten jó gyerek volt – problémái adódtak a középiskolában, és ezek kezeléséről jó lett volna tapasztalatot cserélni hasonló cipőben járó gyerekekkel és szülőkkel. (Ennek kapcsán még fontosnak tartom megemlíteni, hogy noha kezdetben voltak konfliktusaink egyes pedagógusokkal, ezek jelentős része az ismeretek hiányából fakadt. A középiskola végére aztán rendeződtek a dolgok, hiszen a tanárok egyre jobban megismerték Tobit, látták, hogy jó gyerek, éppen olyan, mint a többiek, és elfogadták őt.)

A harmadik ok, amiért belevágtunk a filmbe, az volt, hogy az interneten keresgélve rábukkantam az igaz történet alapján készült Imák Bobbyért című filmre, amely egy öngyilkosságba menekülő meleg fiú tragédiáját meséli el. Akkor nagyon határozottan megfogalmazódott bennem, hogy nem akkor kell kiállnom a gyermekemért, amikor már meghalt, hanem akkor kell küzdenem érte, amikor él.

Tervezik esetleg, hogy a filmen és a közönségtalálkozókon túl más formában részt vesznek az LMBTQI fiatalok segítésében?

Csatlakoztunk a Peksáné Gyémánt Ágnes által alapított LMBTQI személyek szülei, hozzátartozói csoporthoz. Ágnes egy csodálatos édesanya, aki a saját tapasztalataira alapozva hozta létre, és tyúkanyóként fogja össze ezt a szülői közösséget. Ágnes és a tagok, így mi is minden csatlakozónak igyekszünk segíteni, olykor információval, néha csak azzal, hogy tudatjuk, nincsenek egyedül a kételyeikkel és kérdéseikkel.

Amikor tehetjük, részt veszünk a Pride-on is, ami hihetetlenül felszabadító élmény: táncolunk, boldogok vagyunk, és ünnepeljük a sokszínűséget. A kétkedőknek mindig azt mondom, hogy nekünk ez olyasmi, mint a riói karnevál, csak éppen nem olyan merész, ugyanis itt nincsen meztelenkedés vagy erotika. Ezenkívül – bár hivatalos keretek között nem dolgozunk az LMBTQI fiatalok ügyéért, de – nagyon fontosnak tartom, hogy a környezetünkben élő érintetteket nyitottan és szeretettel fogadjuk, legyenek ők akár Tobi barátai, akár mások, akiknek segítségre van szükségük.

Ha már szóba került a Pride, muszáj megkérdeznem: mit mondana azoknak, akik fenntartásokkal kezelik vagy feleslegesnek tartják az ilyen rendezvényeket?

Azt szoktam mondani, hogy ha az LMBTQI emberek úgy élhetnének, mint a többségi társadalom, nem lenne szükség a Pride-hoz hasonló eseményekre. De amíg ez nem valósul meg, addig muszáj felhívni a figyelmet arra, hogy ők is közöttünk vannak, és semmi mást nem szeretnének, csak szabadon és boldogan élni. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy az LMBTQI egyik betűje sem (csupán) arról szól, hogy ki mit csinál a hálószobájában. Én heteroszexuális emberként megfoghatom a férjem kezét az utcán, kitehetem a fényképét a munkahelyi íróasztalomra, szorongás nélkül mesélhetek róla a kollégáimnak, és ha nem lehetett volna saját gyermekünk, dönthettünk volna az örökbefogadás mellett. A leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer és interszexuális emberek számára mindez ma még nem adott. Ezért is butaság azt mondani, hogy „csinálják a négy fal között”, és ezért van szükség arra, hogy kimenjünk az utcára minden évben, és a problémáikra irányítsuk a figyelmet. Csak úgy érhetünk el változást, ha ezekről a témákról érdemi párbeszéd alakul ki, hiszen a társadalom nagyobb része még mindig nem látja át a kisebbségek helyzetét, sokan nem rendelkeznek hiteles ismeretekkel, és ezek hiányában téves feltételezésekre alapozzák a nézeteiket.

Egy gyermek coming outja még az elfogadó és támogató szülőknek is váratlanul felkavaró lehet. Mit tanácsolna azoknak az szülőknek, akik ilyen helyzetbe kerülnek?

Az első és legfontosabb, hogy biztosítsák a gyereküket a feltétel nélküli szeretetükről. A legtöbb LMBTQI fiatal hosszú ideig készül a coming outra, és borzasztóan fél annak a következményeitől, ezért amikor rászánja magát erre a lépésre, fontos, hogy biztonságban érezhesse magát. Hagyják, hogy a gyermekük elmondja, mit érez, hallgassák meg őt, tegyék fel neki a kérdéseiket, és tartsák tiszteletben az igényeit. Tobinak például nagyon fontos volt, hogy felvállalhassa önmagát, és semmilyen közösségben ne kelljen titkolóznia, és ezt mi elfogadtuk. És ha esetleg nem zökkenőmentes a kommunikáció, merjenek segítséget kérni támogatói csoportoktól, ismerjék meg más szülök történeteit, hogy tudják, nincsenek egyedül.

De megragadnám az alkalmat, hogy ne csak a szülőknek, hanem a coming outra készülőknek is üzenjek: kérlek, legyetek türelmesek a szüleitekkel! Amennyire komplikált az útkeresés és az előbújás számotokra, éppen olyan sokkoló és nehéz lehet nekik is a szituáció. Nézzétek el nekik, ha nem értenek meg mindent elsőre vagy időre van szükségük, hogy feldolgozzák az új élethelyzetet.

Mi újság Tobival? Mintha kicsit eltűnt volna a bemutató óta…

A premier és az első közönségtalálkozó óta kicsit valóban visszahúzódott a nyilvánosság elől, de ennek hátterében leginkább praktikus okok húzódnak. A munkahelyén annyit segítették már a kollégák, hogy ott lehessen különböző eseményeken, hogy nem szeretné többször felborítani a munkatársak beosztását és a nyári szabadságok rendjét. Egyébként a film kapcsán semmilyen atrocitás nem érte, jól van, éli a szerelmes fiatal életét Budapesten, és valószínűleg élvezi, hogy most a szülei és a film rendezője vállalják az interjúkat. (nevet)

Bátai Blanka

Fotók: Székely Róbert