A multikulti nem elvesz, hanem ad – Ahol a nap felkel Párizsban

Jacques Audiard Párizs 13. kerületéhez intézett ódája az ott élők sokszínűségét mutatja be, akik mindannyian hozzátesznek valamit az egészhez, miközben elkerülhetetlenül kapcsolatba kerülnek egymással, szeretnek, gyűlölnek, kigúnyolnak, megbántanak, vágyakoznak.

Ilyen a politológiát végzett, mégis call centeresként dolgozó Émilie (Lucie Zhang) is, aki hirdetésben keres lakótársat. Felhívására a középiskolai tanár, Camille (Makita Samba) jelentkezik, akit a neve miatt Émilie nőnek gondol. A félreértés tisztázása után legszívesebben kiadná az útját, de inkább a heves és kielégítő szexet választják. Szakításuk után Camille elköltözik és egy kolléganőjével jön össze, majd vele is szakít. A doktorijára hivatkozva szünetet kér, ezalatt egy ingatlaniroda vezetését veszi át, amiben egyébként semmi gyakorlata nincs.

Nora (Noémie Merlant) azért költözik a főváros ezen részére, hogy jogot tanuljon. Idősebb a diáktársainál, kicsit furcsán néznek rá, ő pedig próbál beilleszkedni. Egy buliban olyan szőke parókában jelenik meg, ami az Amber Sweet (Jehnny Beth) művésznéven ismert szexchat-munkás egyik fő védjegye, emiatt összekeverik vele és az egyetemen mindenki ujjal mutogat rá. A fejébe veszi, hogy megismerkedik az igazi Amberrel, majd egy ingatlanirodában helyezkedik el, nem is akármelyikben.

A szereplők hol baráti, hol szerelmi kapcsolatban állnak egymással, útjaik időnként elválnak, hogy aztán újra keresztezzék egymást, és közben mind őket, mind pedig a családi hátterüket is jobban megismerjük.

Hogy a fentebb leírtak alapján miért jelölték a filmet Queer Pálmára? A kérdés jogos, és bár a játékidőnek valóban csak elenyésző részét teszi ki a queer szál, a két női szereplő között olyan szerelem bontakozik ki, hogy ennél szebbet és bensőségesebbet filmben még nem nagyon láttam, a kettejük között elcsattanó első csók ábrázolása pedig igazán emlékezetes pillanatként marad meg a nézőben.

A cselekmény Párizs 13. kerületében játszódik, ami egy igazi multikulturális közeg, és aki igazán érti ennek a szónak a jelentését, az nem retteg tőle. Ebben a filmben mindenki más és mindenki párizsi, francia, európai, ember. Így egyszerre. A Gobelins nevű városrész (ez is milyen találó elnevezés) a francia főváros délkeleti részén fekszik, a Szajna bal partján, a nap tehát valóban itt süt be először az ablakon. A ’70-es években modernista stílusban újjáépített kerület jellegzetes képét a sokemeletes bérházak és felhőkarcolók határozzák meg. Sokszínűségéről ismert, ugyanis itt van a legnagyobb ázsiai közösség: az első vietnámiak még a háború elől menekültek ide, de élnek itt kínaiak és kambodzsaiak is szép számmal, sokan jöttek a volt gyarmatokról, tengerentúli területekről, de az EU szegényebb országaiból is. Ennek megfelelően a legtöbb kínai és vietnámi vállalkozás is itt található. A kerület számtalan kulturális és oktatási intézménynek (jelentős pl. a műszaki, mérnöki képzés) is otthonául szolgál, valamint olyan, világszerte ismert francia cégek is itt székelnek, mint a Ubisoft vagy az Accor. A filmekben és útikönyvekben nem mutogatják annyit, ettől függetlenül itt nyüzsgő élet folyik és egyáltalán nem gettó jellegű. Kevesen azonosítják Párizzsal, ugyanakkor valahol mégiscsak ez az igazi Párizs.

Jacques Audiard forgatókönyvíró-rendező (A számat figyeld!, Rozsda és csont, Halálos szívdobbanás, A próféta, Dheepan – Egy menekült története) filmjeivel nálunk is ismert és valószínűleg nem csak nekem nagy kedvencem. Noémie Merlant hihetetlenül bájos és tehetséges; filmjeiből, mint a Portré a lángoló fiatal lányról, az Egy őrült pillanat, az Emlékek őrzői vagy a Pajzán kíváncsiság már kiderült, hogy nem áll tőle távol a testiség, a vágyak filmvásznon való megélése. Lucie Zhang és Makita Samba (Candice Renoir) itthon talán kevésbé ismertek, Jehnny Beth pedig elsősorban zeneszerzőként (Birmingham bandája, Ex Machina) tevékenykedik. A film zenéjét Rone szerezte, aki 2008-ban jelentkezett első lemezével és eddig 7 filmben működött közre, jellegzetes stílusa a film atmoszférájának megteremtésében oroszlánrészt vállal.

Az Adrian Tomine rövid képregényeiből gyönyörűen megkomponált film Cannes-ban debütált, ahol Arany Pálma- és Queer Pálma-jelölést kapott, valamint elnyerte a legjobb filmzenéért járó díjat. Hazájában Lumières- és César-díjakra jelölték, Sevillában, Chicagóban és Hamburgban pedig további díjakat nyert.

A 70 éves forgatókönyvíró-rendező egy tempós, pörgős és érzelmes alkotással állt elő, ami kevésbé kegyetlen, mint amit tőle megszoktunk, de ugyanúgy a vágyakról, az útkeresésről és a választásról, a döntésekről szól. A fekete-fehér egyáltalán nem hat művinek, a szereplők jelleméből és természetéből fakadó sokszínűség lesz az, ami megtölti érzelmekkel, gondolatokkal és színekkel, amitől persze az aszfalt és beton uralta helyszín is megtelik élettel. A kockaházak között zajlik az élet, emberi sorsok keresztezik egymást, barátságok, szerelmek szövődnek, és bár a származás, a múlt, a kultúra, a bőrszín és a szexuális orientáció eltér, a közös cél, vagyis önmagunk, társunk és a boldogság megtalálása, a kiteljesedés összekovácsol minket, segít megérteni és elfogadni a másikat.

Hujber Ádám