A homofóbia, transzfóbia és bifóbia elleni világnapra időzítve indult itthon az „Én is ember vagyok” társadalmi figyelemfelhívó kampány, amelynek főszereplői olyan magyar LMBTQ emberek, akik arccal vállalva mesélnek életük egy-egy meghatározó élményéről.
A kampány keretében készült kisfilm szereplőihez hasonlóan bárki megoszthatja a saját történetét. Ez az alábbi linken lehetséges, a beérkező történeteket pedig rendszeresen közzétesszük a Humen Online felületein, míg a közösségi médiában az #enisembervagyok hashtag használható, de akár profilkép-keretet is beállíthatunk magunknak.
Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) 140 ezer LMBTQ embert kérdezett meg legutóbbi felmérése során. A tavaly publikált eredményekből például kiderül, hogy a magyar LMBTQ diákok 44 százalékát éri valamilyen zaklatás a középiskolában az identitása miatt. Hogy az iskolai bullying milyen formákban jelenhet meg, arra Milán története a példa:
„Nagyon szerettem táncolni. Az általános iskolai éveim alatt standard- és latintánc-iskolába jártam négy éven keresztül. A tanítás után egy héten 3 alkalommal is volt táncoktatás, és amikor lehetőség volt rá, fel is léptünk. Amikor 6-7. osztályos lehettem, az iskolai farsangon előadtunk egy számot a táncos társammal, amihez a latin tánchoz megfelelő ruhát vettünk fel. Az előadás végére a felsőbb tagozatos srácok egy csoportja elkezdett szapulni: látszik, hogy ferde hajlamú vagyok és tuti a fiúk jönnek be nekem.
Akkoriban még én magam sem voltam biztos abban, hogy heteró vagy meleg vagyok, sőt, nem is gondolkoztam ilyen dolgokon.
A farsangi előadás után sorozatosan értek a szóbeli bántalmazások, én pedig többnyire csak lehajtottam a fejem és továbbmentem. Igyekeztem elkerülni azokat, akik folyamatosan szapultak. Aztán egy nap eljött a pillanat, az iskolai folyosón az egyik srác fellökött és különböző sértő, homofób jelzőket használt rám. Nagyon rosszul esett, mert többen odagyűltek és egyszerre kiabáltak mindenfélét. Különösebben semmi nem történt, elsírtam magam és úgy döntöttem, hogy soha többet nem fogok táncolni. Ezt a negatív élményt és a megkülönböztetést a társas tánccal párosítottam.
A külvilág felé 19 éves koromig mindent megtettem, hogy letagadjam: meleg vagyok. Úgy tettem, mintha heteró lennék, a gimnáziumban barátnőm is volt csak azért, hogy ne származzon belőle problémám és ne érjen semmiféle bántás. Mikor fogadtam el, hogy meleg vagyok? 16 éves voltam, amikor otthon elmondtam a családomnak (szüleimnek és a testvéreimnek). Amikor 19 évesen külföldre költöztem, ott már nyíltan vállaltam a munkahelyemen és a barátaim előtt is, hogy meleg vagyok. Utólag, ha visszagondolok, nagyon sajnálom, hogy ennyi évnek kellett eltelnie, hogy merjek önmagam lenni, viszont szerencsésnek is tartom magam, hogy ma már felemelt fejjel járok. Szeretném, ha mindenki tudná: nem bűn magunkat vállalni és szeretni.
Kiállok mindazok mellett, akik nem lehetnek szabadon önmaguk, mert félnek attól az elnyomástól és bántalmazástól, ami érheti őket. „
– Meséld el a történetedet te is! A részletekért kattints ide!
– Az „Én is ember vagyok” kampányhoz a Facebookon is csatlakozhatsz, ehhez csak állítsd be magadnak a kampány profilkép-keretét!
– Használd az #enisembervagyok hashtaget és jelöld be a @humenmagazint!
