Néhány hete már látható Amerikában és nálunk is az Útitársak (Fellow Travelers, 2023) című nyolcrészes minisorozat, amely Thomas Mallon azonos című, 2007-ben megjelent regényéből készült. Az események középpontjában két férfi (Hawkins Fuller és Tim Laughlin) szerelme, kapcsolata áll. Kettejük története az 1950-es évek elejének Washingtonjában kezdődik, ahol mindketten kormányzati tisztségviselők, akik kénytelenek az orientációjukat titkolni. A politikát, a közéletet áthatja a mccarthyzmus fenyegető légköre, amely a főszereplőket sem kíméli.
Az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot 1938-ban hozták létre. Célja az volt, hogy felfedje magánszemélyek, közalkalmazottak, állami tisztségviselők, katonák náci vagy kommunista ideológiából származó kapcsolatait, leleplezze az ezzel összefüggő felforgató, államellenes, hazaáruló tevékenységüket. A bizottság vezetője 1950-től Joseph Raymond McCarthy (1908–1957) republikánus szenátor volt, aki hatalmát arra használta fel, hogy – élve a koreai háború okozta elkeseredettséggel – a demokrata Harry S. Truman kormányát támadja, mert szerinte tagkönyvvel rendelkező kommunistákat is alkalmaznak ott. Tisztogatásba kezdett, ellehetetlenített, munkanélkülivé tett művészeket, értelmiségieket, állami alkalmazottakat, hivatalnokokat, katonákat; kommunista tevékenységgel vádolta őket. (Erről az időszakról szól A jónevű senki vagy a Trumbo című film, illetve Philip Roth regénye, a Kommunistához mentem feleségül.) McCarthy ámokfutása, boszorkányüldözése 1954-ig tartott, gyakorlatilag egyetlen igazi felforgatót sem sikerült lelepleznie, de a demokratikus folyamatokat mindenképpen akadályozta gátlástalan, demagóg viselkedése. Nem véletlenül mondta azt Truman, hogy McCarthy „sokkal hatékonyabban támadja legfontosabb szabadságjogainkat, mint a kommunisták.”
A „vörös veszedelem” jelenléte mellett egy másik csoport létezését is problémásnak tartotta a McCarthy-féle irányvonal: a homoszexuálisokét. Őket ugyanis szexuálisan és politikailag is megbízhatatlannak tartották. Igyekeztek elhitetni azt az emberekkel, tartani kell az ő felforgató tevékenységüktől is – így erősítve bennük a „levendulafélelem” érzését. (Erről szól Josh Howard 2017-es dokumentumfilmje, a The Lavender Scare.) Az amerikai politika is felismerte azt, ami Európában már néhány évtizede jól működött: a politikai ellenfelek lejáratására tökéletes a homoszexualitás vádja. A hidegháború ráadásul gyorsította ezt a folyamatot. Számos német származású pszichiáter, szexológus tevékenységét minősítették nemkívánatosnak, képregényhősöket (így Supermant, Batman és Robin kettősét, Wonder Womant) betegesnek.
Így aztán nem meglepő, hogy a McCarthy által vezetett bizottság az állami alkalmazottak, a fegyveres testületek tagjainak átvilágítása során nagyon érdeklődött az emberek szexuális irányultsága iránt, és előszeretettel mosta össze a kommunista nézeteket a homoszexualitással. Sokan élték meg azt akkor, hogy nemcsak kommunizmussal vádolják őket, hanem azzal is meggyanúsítják, hogy melegek, és így politikailag teljesen megbízhatatlanok, sőt, veszélyesek. (Általában ehhez elég volt egy névtelen jelzés, komoly, alapos, jogszerű vizsgálatot a hatóságok nem folytattak.)
Időnként a sajtó is asszisztált a történésekhez. A New York Times például arról írt 1950-ben, hogy „az elmúlt években perverz szexualitású egyének szivárogtak be a kormányhivatalokba, akik talán éppolyan veszélyesek, mint a valódi kommunisták”. A McCarthy-féle bizottság jelentésében pedig ez volt olvasható: „A legtöbb perverz emberre jellemző az érzelmi stabilitás hiánya, erkölcsi gyengeségük pedig hajlamossá teszi őket arra, hogy bedőljenek a titkosügynökök ajánlatainak, s emellett megzsarolni is könnyű őket.” Nem meglepő az sem, hogy az FBI igazgatójának, Edgar Hoovernek a kezdeményezésére 22 államban fogadtak el olyan törvényt, amely a perverzek ellen lép fel, és az is beszédes, hogy 1952-ben az Amerikai Pszichiátriai Társaság a homoszexualitást szociopátiás személyiségzavarként definiálta. Dwight D. Eisenhower elnök 1953-ban kiadott 10450-es végrehajtási rendeletének következtében kb. 5000 állami tisztviselő veszítette el állását homoszexualitása miatt. Érthető, hogy az 1950-es években miért élt sok meleg félelemben, hiszen a hatóságok mindent megtettek azért, hogy rettegésben tartsák őket (bárokban razziáztak, tőrbe csaltak melegeket stb.).
Az Útitársak című sorozat első epizódjaiban is érezhető ez feszültség, a nyomasztó légkör. Nagyban hozzájárul ehhez a két főszereplő, Matt Bomer és Jonathan Bailey kiváló, érzékeny alakítása. Bár az év filmes teljesítményeinek értékelésére hivatott díjátadók még előttünk vannak, a jelöléseket nézve azt mondhatjuk, hogy a szakma és a kritika is elismeréssel tekint erre sorozatra. Mert lehet, hogy ez a történet ismét vészjóslóan aktuális lesz – a világon egyre több országban.
Molnár Zoltán
