Godfrey Harold Hardy angol matematikus, a tudománytörténet meghatározó alakja, az egyetemesség, a nemzetköziség és a pacifizmus lelkes képviselője nem volt egyszerű személyiség. Művelt, kifinomult egyénisége tipikus brit humorral társult. Ugyanakkor Hardy nagyon zárkózott volt, ki nem állhatta a tükröket, mindig letakarta azokat, és vakon borotválkozott. Nem szerette, ha fényképezték, bár minden felvételen a brit magániskolákban végzettek eleganciájával pózolt.
G. H. Hardy 1877. február 7-én született értelmiségi családban. Szülei (akik az oktatásban dolgoztak) felvilágosultan nevelték őt és húgát, Gertrude-ot, aki nagyon fontos szerepet töltött be Hardy életében. (Bár ő gyerekként egy krikettütővel eltalálta a lányt, akinek emiatt üvegszeme volt.) A család életében meghatározó helyet foglalt el a kultúra és a tudás. Ez meglátszott Hardy iskoláztatásán is. Cranleigh-ben kezdte tanulmányait, ahol minden tantárgyból kiválóan teljesített. Azt viszont nem szerette, ha eredményei miatt a nyilvánosság előtt kellett átvennie a jutalmakat. A matematikai sikerek következményeként kapott ösztöndíjnak köszönhetően a tehetséggondozásáról ismert elit magániskolában, Winchesterben tanulhatott. Bár Hardy itt nem érzete jól magát, egy olvasmányélménye (Alan St. Aubyn A Fellow of Trinity című könyve) nagy hatással volt rá. Ennek (és persze tehetségének) köszönhetően Cambridge-ben, a Trinity College-ban folytatta tanulmányait. Hardy sikerrel vette az akadályokat, a nagyon ódivatú, de nehéz vizsgákon is jól teljesített, így 1900-ban kutatótanári állást kapott itt. Később Oxfordban is dolgozott.
Hardyt leginkább a számelmélet (azon belül is a Riemann-hipotézis) és az analízis érdekelte. Számos könyv és tanulmány szerzője volt – bár általában ezek elkészítésében társai is voltak; legendás volt a John Edensor Littlewoodhoz és Srínivásza Rámánudzsanhoz fűződő munkakapcsolata. Hármójukról szól David Leavitt Az indiai hivatalnok című regénye és Matthew Brown Az ember, aki ismerte a végtelent című filmje.
Az Egy matematikus védőbeszéde című könyv 1940-ben jelent meg, ezt a matematika leghíresebb irodalmi alkotásaként tartják számon. Ebben a matematika-népszerűsítő tanulmányában Hardy összegzi pályáját, értelmezi az alkalmazott (hasznos) és a tiszta (haszontalan) matematikát, és az utóbbit művészi szintre emeli. Mindezek mellett persze érződik az írásban a szomorúság: Hardy – életkora miatt – már nem tud alkotó matematikus lenni, ezért „csak” ír a matematikáról.
A kutatás mellett Hardy másik nagy szenvedélye a krikett volt, a legnagyobb ellenfele pedig Isten. Számos történet emlékezik meg kettejük küzdelméről. És ezekről, az életét meghatározó kérdésekről szólnak azok az újévi fogadalmak is, amelyeket Hardy barátainak és kollégáinak küldött egyszer:
1) Bebizonyítani a Riemann-hipotézist.
2) 211 jó kezdőütést elérni (a dupla százas utáni első prímszám) az utolsó felkészítő meccsen, az Oval krikettpályán.
3) A nagyközönséget meggyőző érvelést keresni Isten nemlétére.
4) Az első embernek lenni a Mount Everest tetején.
5) A Szovjetunió, Nagy-Britannia és Németország első kikiáltott elnökének lenni.
6) Megölni Mussolinit.
Hardy magánéletről keveset tudni, igyekezett azt titkosan kezelni, de azt állíthatjuk, hogy voltak meghatározó férfiak az életében.
Cambridge-ben – sok más jó házból való értelmiségihez, szabad gondolkodóhoz hasonlóan – Hardy tagja lett egy (később titkosnak minősített) társaságnak, az Apostoloknak. Ezt George Tomlinson, Gibraltár egykori püspöke alapította 1820-ban. Csak az lehetett tag, aki megfelelt bizonyos szigorú feltételeknek. A jelöltnek olyan tulajdonságokkal kellett rendelkeznie, mint például intelligencia, racionális gondolkodás, társalgási készség, jó modor, higgadtság, humor, személyes vonzerő. Szombat esténként a tagok összejöveteleket tartottak, amelyen egy előre megadott témában hallgattak meg előadást, majd utána baráti beszélgetés, vita követett. Bertrand Russell, matematikus, irodalmi Nobel-díjas tudós szerint nem voltak tabuk, korlátok, szabadon elmélkedhettek a találkozókon. Egy 1899-es összejövetelen például az önkielégítésről szólt az eszmecsere, és még arról is szavaztak a résztvevők, hogy az romláshoz vezet-e. (Hardy szerint igen.) A homoszexualitás, a biszexualitás (úgy általában a szexuális nyitottság) teljesen elfogadott volt az Apostolok körében, a társaságnak több meleg tagja volt (Edward Morgan Foster, író; John Maynard Keynes, közgazdász; Ludwig Wittgenstein, filozófus; Lytton Strachey, író), és szoros, legendás barátságok is születtek itt (ilyen „költői” például az Alfred Tennyson és Arthur Henry Hallam, valamint Békássy Ferenc és Frances Kennard Bliss közötti).
Hardy nagyon diszkréten kezelte a kapcsolatait, Littlewood „nem gyakorló homoszexuálisként” emlegette őt, bár valószínűleg voltak titkos szerelmi viszonyai. Az ismert, hogy Hardy 1903-ban Cambridge-ben együtt lakott Russell Kerr Gaye-jel, aki az ókori görög és római kultúrát kutatta. Macskájuk is volt. Leonard Sidney Woolf (Virginia Woolf férje) szerint Hardy és Gaye elválaszthatatlanok voltak, ritkán lehetett őket külön látni, és másokkal sem nagyon beszélgettek. Gaye azonban 1909-ben öngyilkos lett.
Az indiai hivatalnok című regény egyik jelenete, a szerző szerint Hardy elbeszélése (az Eukleidész nevű macskájuk elvesztése után) szemléletesen jellemzi ezt a kapcsolatot: „Nem sokkal ezután Gaye-jel jó éjszakát kívántunk egymásnak. Bár már egy éve együtt laktunk, még nem töltöttük egy ágyban az éjszakát. De aznap éjjel bejött a szobámba, felébresztett, és azt kérdezte: – Harold, idebújhatok? És én azt válaszoltam, hogy persze. És azután hátulról átölelt – mindketten pizsamában voltunk, de így is éreztem, hogy erekciója van. Nekinyomta a fenekemnek. Visszanyomtam. Úgy egy órán át feküdtünk így, felváltva nyomtunk és aludtunk, amíg Gaye panaszkodni nem kezdett, hogy elzsibbadt a bal karja: akkor megfordultunk, és én lettem az odanyomó, ő meg a visszanyomó. Aztán elzsibbadt a jobb karom. Egész éjjel váltogattuk egymást, amikor valamelyikünknek elzsibbadt a karja. Valamikor aznap éjjel pusztult el Eukleidész. Másnap reggel eltemettük a folyónál. De a következő éjszakán, és még sok azt követő éjszakán Gaye az ágyamban aludt. És bár társaságban továbbra is »Gaye«-nek és »Hardy«-nak szólítottuk egymást, kettesben »Russell« és »Harold« voltunk. Hamarosan lekerültek a pizsamák is.”
Hogy Gaye halála után hogyan alakult Hardy magán- (és szerelmi) élete, arról keveset tudni. Charles Percy Snow regényíró az Egy matematikus védőbeszéde előszavában így ír erről: „Élete különböző korszakaiban [Hardynak] azonban volt két-három más jellegű kapcsolata is. Heves, mély vonzalmak voltak ezek, nem fizikai, hanem lelki értelemben. Egyik ilyen barátját ismertem, egy fiatalembert, aki éppolyan finom szellem volt, mint ő. Ahogy tudom, bár itt csak elkapott megjegyzésekre hagyatkozhatok, ilyenek voltak a többiek is. Az én nemzedékem legtöbbje szemében egy ilyen kapcsolat méltatlan vagy pedig elképzelhetetlen lett volna. Őrá egyik sem áll; aki pedig természetellenesnek tekinti mindezt, az sosem fogja megérteni a Hardy-féle emberek alkatát (mely ritka ugyan, de azért nem annyira, mint a fehér holló), sem pedig a korabeli cambridge-i világot. Nem nyerte el a beteljesülést, amelyet a legtöbben akarva-akaratlan megkapunk, de kivételes önismerete lévén ez nem tette őt boldogtalanná. Hallatlanul gazdag belső világába senkinek sem volt beleszólása.”
Hardy a hatvanas éveinek elejéig fiatalos tudott maradni, kiválóan krikettezett és teniszezett. De aztán hirtelen megroppant az egészsége. Az elmúlás nagyon megviselte, depressziós lett, öngyilkosságot is megkísérelt. Végül 1947. december 1-jén halt meg.
Az Egy matematikus védőbeszédében fogalmazta meg Hardy ars poeticáját, amely a szépségről, annak kereséséről és istenítéséről szól: „A matematikus, akár a festő vagy a költő, formát teremt. Ha az ő formái élnek tovább, annak az az oka, hogy gondolatokból épülnek fel. A festő az alakokat és a színeket önti formába, a költő a szavakat. (…) A matematikus teremtette formáknak, hasonlóan a festő vagy a költő formáihoz, szépnek kell lenniük; a gondolatoknak, csakúgy, mint a színeknek vagy a szavaknak, összhangba kell rendeződniük. A szépség az első próba: a csúf matematika nem lehet maradandó.”
Molnár Zoltán
