A férfi homoszexualitás a viktoriánus kori Nagy-Britanniában

A XIX. századot szokás Nagy-Britannia századának is nevezni, amely nagyban köszönhető a majdnem hetven éven át (1837-től 1901-ig) uralkodó Viktória királynőnek. A korszak társadalmi berendezkedéséről, viszonyairól, a különböző osztályok kilátásairól, a mindennapokról, a gazdagságról és a nyomorról sokat tudhatunk például Charles Dickens, Arthur Conan Doyle vagy Robert Louis Stevenson történeteiből, amelyek a viktoriánus kor időnként romantikus, realista és olykor naturalista krónikái.

A különböző gazdasági és társadalmi változásoknak, a fejlődésnek köszönhetően látszólag mindenki elfogadta a viktoriánus értékeket: a család, a munka, a vallás, a nemzeti öntudat, az erkölcs tiszteletét, a becsület fontosságát, a társadalmi különbségek tudomásul vételét – ugyanakkor az ezt szem előtt tartó viktoriánus magatartás inkább volt prűd, álszent, rideg és képmutató. Így volt ez a homoszexualitás megítélésével is, amely korábban az ókori görög-római kultúra virágzása után talán csak a reneszánsz időszakában juthatott lélegzethez.

A viktoriánus korban elítélendő volt minden „deviáns” szexuális viselkedés. A „normális” szexuális tevékenység csak az utódnemzésre korlátozódhatott, de annak is otthon, a négy fal között lehetett csak létjogosultsága, és beszélni arról sem illett, nem volt szabad. Minden, ami ezzel szembe ment, üldözendő volt. A homoszexualitás felszámolása azonban eléggé reménytelen vállalkozásnak tűnt.

Már a XVII. századi Londonban megkezdődött a mozgolódás. A Temzétől északra lévő részeken úgynevezett „molly” házak születtek, ahol titokban találkozhattak a meleg férfiak. Nem szimpla bordélyházak voltak ezek, lehetőség volt itt az ismerkedésre, barátkozásra. (A legismertebb akkoriban a Holborn negyedben lévő Mother Clap nevű hely volt.) Később Londonban megalakultak az első homoszexuális klubok, és mivel egyre több szálloda épült, bővült (például a Savoy), így egyre több lehetősége lett a melegeknek a találkozásra. Persze a konszolidáltabb helyszínek mellett az utcákon és a kikötőkben is ismerkedtek férfiak, a prostitúció is virágzott.

A homoszexualitás másik színtere az angol bentlakásos magániskola volt, ahol a fiúk gyakorlatilag együtt éltek, gyakran egy ágyban aludtak. Nemcsak a fiúk között alakultak ki szerelmek, barátságok, viszonyok, gyakran a tanárok és diákok között is volt példa arra. Lord Alfred Douglas, Oscar Wilde egyik szerelme így írt visszaemlékezésében az iskolás időszakról: „Ha érintetlenül kerülök ki Winchesterből és Oxfordból, csoda lett volna, én pedig szent volnék. (…) Ha engem »rendellenesnek« mondanak, akkor a winchesteri és oxfordi tanulótársaimnak legalább 90%-a szintén az volt.” Általános volt az a vélekedés a két legismertebb angol egyetemről, hogy Oxfordban a homoszexualitás, Cambridge-ben a feminizmus tört utat magának a hellénizmus gondolatvilágának köszönhetően.

Így aztán a XIX. században a törvényhozás mindent meg is tett annak érdekében, hogy korlátozza a melegek bármiféle jogait Nagy-Britanniában, titkolózásra, rejtőzködésre kényszerítve őket. A hadseregben már korábban is a legnagyobb szigorral léptek fel a homoszexualitással szemben, ismertek esetek, amelyek halálbüntetéssel végződtek. Később, az 1830-as évek második felétől „enyhébb” ítéletek születtek: a legtöbbször sok-sok évre börtönbe zárták az elkövetőket, és kényszermunka is várt rájuk. Az angol parlament 1857-ben megszavazta azt a törvényt, amely miatt elkobozhatóvá vált minden erkölcstelen, pornográf festmény, könyv, nyomtatvány. Egy 1861-es törvény megtiltotta az azonos neműek közötti érintkezés minden formáját (például a simogatást, a csókolózást), az 1885-ben meghozott törvény pedig súlyos büntetést mért azokra a férfiakra (érdekes, hogy nőkről nem szól a szöveg), akik azonos nemű társaikkal létesítenek bárhol (akár otthon, akár nyilvános helyen) szexuális viszonyt.

Természetesen ezek az intézkedések sem tudták megakadályozni a homoszexualitás megélését. Pedig razziákban (például kocsmákban, kikötőkben, lakásokon), rendőrségi eljárásokban, bírósági tárgyalásokban nem volt hiány. A londoni Vere Streeten lévő White Swan nevű klubban 1810 júliusában tartottak razziát, amelynek során 27 férfit tartóztattak le. Hatot közülük bebörtönöztek, két katonát felakasztottak. Az elfogottak között a társadalom minden rétegéből voltak (arisztokraták és munkások is), többüket társaik „női” nevükön ismertek. (A Vere Street hírhedtsége egy Sherlock Holmes történetben is megjelenik. Az utolsó eset című novellában a nyomozót itt is megkísérlik eltenni láb alól a bűnözök.) Nagy visszhangot kiváltó eset volt Thomas Ernest Boulton banki alkalmazott és Frederick William Park joghallgató ügye 1870-ből, akik esténként nőnek öltözve léptek színpadra Stella és Fanny néven. Ők azonban nemcsak előadóművészek voltak, számos férfival (még lordokkal is) volt viszonyuk. Végül felmentették őket, mert a törvény a férfiak női ruhában való megjelenését nem büntette.

A Cleveland Street is legendássá vált. 1889-ben egy itteni, főleg kifutó- és távirathordó fiúkat foglalkoztató bordélyházban tartottak razziát, amelynek működtetésében számos arisztokrata vállalt szerepet. A pletykák szerint az ügyben érintett volt Albert Victor brit királyi herceg is. A botrány eredményeként az a közvélekedés terjedt el, hogy a felsőbb osztálybeliek szexuálisan használják ki az alacsonyabb sorból származókat. Erre az esetre még Oscar Wilde (és mások) 1895-ös perében is hivatkoztak. Az eljárás végén az ítélethozatalkor az alábbi bírói összegzés hangzott el: „Az ügy során számos olyan kijelentésnek lehettünk fültanúi, amely undorral tölt el minden jóérzésű embert. (…) Be kell vallanom, ez a legundorítóbb ügy, amellyel valaha foglalkoznom kellett. Számomra világossá vált, hogy Taylor kerítőként és afféle hímnemű szajhaként élt, és az is, hogy Wilde állt annak az erkölcstelen, szodomita körnek a középpontjában, amelyhez idősebb, ferde hajlamú férfiak és megszédített fiatalemberek tartoztak. Az adott körülmények között a törvények által engedélyezett legszigorúbb büntetést mérem ki az említett két személyre. A bíróság döntése a következő: Alfred Taylort és Oscar Wilde-ot kétévi szabadságvesztésre és kényszermunkára ítélem.” Érdekes ebben a bírósági eljárásban az is, hogy a bizonyítás során a vád irodalmi alkotásokat is felhasznált, azokra hivatkozott. Ilyen volt Wilde regénye, a Dorian Gray arcképe és Alfred Douglas Két szerelem című verse.

Oscar Wilde (1854–1900) így reagált erre a tárgyaláson: „A szerelem, amely nem meri kimondani a nevét, ebben az évszázadban ugyanaz az érzés, mint amely Dávid és Jonatán között létezett. Az, amit az idősebb férfi érez a fiatalabb iránt. Az az érzés, amelyre Platón a filozófiáját alapozta.; melyet megtalálhatunk Michelangelo és Shakespeare szonettjeiben. Mély, spirituális jellegű vonzalom az iránt, ami tiszta és tökéletes. Ez az az érzés, amely megelőzi és táplálja az olyan írásművek létrejöttét, mint Shakespeare és Michelangelo írásai, valamint az én két levelem. Ebben az évszázadban félreértik, ezért csakis úgy lehet utalni rá, mint arra a szerelemre, amely nem meri kimondani a nevét. Ez a félreértés az oka annak is, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Maga az érzés gyönyörű, finom, a vonzalom legnemesebb formája. Nincs benne semmi természetellenes. Intellektuális, és újra meg újra felbukkan az idősebb és a fiatalabb férfiak között abban az esetben, ha az idősebb férfi intelligens, a fiatalabb pedig tele van örömmel, reménnyel, és még bízik az előtte álló élet szépségében. A világ azonban manapság nem hajlandó megérteni ezt. A világ kigúnyolja ezt az érzést, s időnként kipellengérezi azokat, akiknek a birtokában van.”

A letartóztatások és bírósági eljárások gyakori szereplői voltak a férfi prostituáltak. Az egyik legismertebb közülük az ír John Saul (1857–1904), akit Jack Saul és Dublin Jack néven is ismertek. A fiú szegény családból származott, aki – saját bevallása szerint – arra kényszerült, hogy alkalmanként pénzért meleg férfiak vágyait elégítse ki. Saul neve először az 1884-es dublini kastélybotrányban vált ismertté. Több politikust, katonát vádoltak meg homoszexualitással, és az ügyben Saul volt az egyik érintett szeretője. Később a férfi Londonba ment, a Dury Lane Színházban dolgozott, és belekeveredett a már említett Cleveland Streeten történt botrányba. A bírósági tárgyalás során eléggé nyers modorban nyilatkozott, és végül nem is ítélték el. Nagy valószínűséggel ő az ihletője az 1881-ben keletkezett The Sins of the Cities of the Plan or the Recollections of a Mary-Ann with Short Essays on Sodomy and Tribadism című regénynek, amely gyakorlatilag Jack Saul emlékirata. (A Mary-Ann elnevezés itt a meleg prostituáltra utal.) Ebben eléggé részletesen, semmiképpen sem finomkodva (időnként eléggé trágár módon) beszél kapcsolatairól, munkájáról. A szövegnek több (finomított) verziója létezett, tíz éve újra kiadták az eredetit Wolfram Setz (1941–2023) német történész előszavával, aki az LMBTQ-irodalom egy legendás kutatója, ismerője volt. Ebben Setz megemlíti, hogy Oscar Wilde is olvasta Saul visszaemlékezéseit, amely a Teleny megírására ösztönözhette őt.

Igaz, abban nem lehetünk teljesen biztosak, hogy a Teleny (kizárólagosan) Oscar Wilde műve. Az egyik legismertebb homoerotikus regény azonban felejthetetlen, megérintő, szomorú szenvedélytörténet, amely nyelvezete az időnkénti nyersessége mellett is irodalmi. (A 2003-as magyar fordítás Tandori Dezső érdeme.)

A meleg és homoerotikus irodalmi alkotások megismertetéséhez nagyban járultak hozzá egyes, a viktoriánus korban alapított folyóiratok (The Artist, The Spirit Lamp, The Chameleon, stb.). Ezeknek szerzője volt többek között Oscar Wilde és Alfred Douglas is, amely a Wilde-perekben szintén szerepet kapott a vád részéről.

Charles Dickenst (1812–1870) említettük már a cikk elején a viktoriánus kor világának krónikásaként. Egyes újabb tanulmányok szerint elképzelhető, hogy Dickens regényeiben a fiúk és férfiak közötti barátságok mélyebb érzelmeket is hordozhatnak magukban, amely a homoszexualitás rejtett megjelenítése lehet. Dickens biztosan nyomon követett a témához köthető rendőrségi, bírósági ügyeket. Így William John Bankes parlamenti képviselőét is, akit a londoni Green Parkban kaptak rajta egy gárdistával, emiatt 1841-ben el is kellett hagynia hazáját. Dickens újságíróként foglalkozott James Pratt és John Smith tragédiájával, nyomon követte utolsó napjaikat. Ők voltak ugyanis azok az férfiak, akiket 1835-ben homoszexualitásuk miatt utolsóként végeztek ki az Egyesült Királyságban. Ehhez elég volt annyi, hogy ketten állítólag a kulcslyukon keresztül látták, amint egy lakásban szodómiát követnek el. Pratt és Smith 2017-ben posztumusz kegyelmet kapott (Alan Turinghez hasonlóan.)

Copperfield Dávid története sem mentes a bromance-tól. A fiú az iskolában ismeri meg James Steerforth nevű idősebb társát, akiért rajong: „A lakomázás már véget ért; a résztvevők java része nyomban lefeküdt, mihelyt befejeződött az evés-ivás; s végül aztán mi is ágyba bújtunk, akik félig levetkőzve ott maradtunk tovább suttogni és hallgatni egymást. – Jó éjszakát, kis Copperfield! – mondta Steerforth. – Majd én gondodat viselem. – Nagyon kedves tőled – feleltem hálás szívvel. – Igazán nagyon hálás vagyok érte. (…) Sokáig Steerforthon járt az eszem még az ágyban is, s emlékszem, fel is ültem egyszer, hogy megnézzem, hogyan alszik a holdfényben – amely megvilágította szép arcát –, fél kezét könnyedén a feje alá téve. Nagy hatalmú ember volt ő az én szememben; ezért járt rajta az eszem folyton.” (Ottlik Géza fordítása) És az is elképzelhető, hogy a Szép remények főhőse, Pip és a szőke ifiúr, Herbert között is a barátságnál mélyebb érzelmek lehettek.

Egy biztos: a viktoriánus kor minden külsősége, megjátszott merevsége sem tudta elnyomni az emberi természetet, eltitkolni a valóságot. Tanulság ez a későbbi korok számára is.

Molnár Zoltán