A féltékenységről általában egy emberi tulajdonság, jellemvonás jut eszünkbe. A féltékeny ember már csak ilyen, nem lehet rajta változtatni. Ilyennek született vagy erre nevelték. Úgy gondoljuk, ha a féltékenység jellemző az ember személyiségére, akkor az már nem változtatható meg. Abba viszont bele sem gondolunk, hogy mi adhat okot a féltékenységre. Miért alakult ki? Tényleg nem lehet rajta változtatni?
Elég egy ember kapcsolatait megfigyelni ahhoz, hogy észrevegyük a féltékenységhez való viszonyának változásait. Van, aki a kapcsolatai elején nem féltékeny, és ez csak később alakul ki nála. Van olyan is, aki egyik kapcsolatában féltékeny, a másikban pedig nem, és persze van olyan is, akire mindig jellemző. Mi lehet ennek az oka? Talán folyamatosan változnak a jellemvonásai, a személyisége? Vagy inkább a személyiségére gyakorolt hatások?
A féltékenység az önbecsülés hiányából ered, ami felütheti a fejét a kapcsolat bármelyik szakaszában, vagy a kapcsolatban szereplő másik személyhez viszonyítva, de akár egy egész életet meghatározhat. Ha egy ember nem tudja magát értékelni, szeretni, akkor úgy érzi, más sem tudja. Lecserélhetőnek, nem elég jónak, kevésnek érzi magát az adott vagy mindegyik partneréhez képest, miközben fél attól, hogy elveszíti a másikat. Persze attól is fél, hogy becsapják, megalázzák, és úgy érzi, neki nem is jár más, hiszen nem elég jó.
Szinte mindenki magában keresi a hibát, amikor átverik, megcsalják. Ilyenkor úgy érzi az ember, hogy biztosan nem volt elég jó, szép, kívánatos, elkezdi hasonlítgatni magát ahhoz, akit helyette választottak. Bele sem gondol abba, hogy ezzel elkezdi lerombolni saját önbecsülését, és még kevésbé fogja alkalmasnak érezni magát a jelenlegi vagy akár más kapcsolatra.
Pedig ilyenkor érdemes lenne egy kis figyelmet fordítani a másikra is. Ha ő hazudik, csal, akkor valamiért nem érzi jól magát a kapcsolatban. Lehet, hogy soha nem érezte jól magát, csak saját magának sem merte bevallani. Ha nem veszi a fáradságot arra, hogy szóljon, vagy kilépjen a kapcsolatból az új viszony előtt, akkor inkább saját magával van gondja. Ilyenkor viszont nincs mit félteni. Nincs miért féltékenykedni.
Miért félti mégis az ember azt, ami már régen elveszett? Miért félti azt, ami nincs, az emlékét a réginek, ami talán csak benne hagyott nyomot? Miért ragaszkodik bárki is ahhoz, aki megcsalta?
Van, aki azért, mert fél, hogy egyedül marad. Attól tart, hogy nem talál olyan kapcsolatot, amiben legalább olyan jól érzi magát, mint a jelenlegiben. Fél, hogy másnak sem lesz elég jó, hiszen ezek után annyi önbecsülése sincsen, mint korábban, amikor még csak féltékenykedett. Ha újrakezdené a régi kapcsolatot, az alacsony önbecsülése ismét megakadályozná abban, hogy a másik teljes emberként tudjon ránézni. Ha nem tud felülemelkedni azon, ami történt, ha nem tudja visszaszerezni az önbizalmát, ha nem tudja magát újra szerethetőnek érezni, akkor ugyanez újra meg fog történni. Ugyanez fog megismétlődni akkor is, ha egy teljesen új kapcsolatot kezd azzal az önértékeléssel, amivel az előzőt el kellett hagynia. Máris beleragad az ember egy helyzetbe, amiből nagyon nehéz kilépni még akkor is, ha mások a szereplők.
Mégis van erre a problémára megoldás, még ha nem is olyan egyszerű. Ilyenkor vissza kell szerezni a megtépázott önbecsülést. Újra meg kell ismernie önmagát az embernek lépésről-lépésre, és értékelni azt, ami jó benne. Először önmagában kell megtalálnia azt, amit másban keresne.
Akármennyire is szeretnénk, soha nem fogjuk hosszú távon megtalálni másban azt, amit keresünk, ha bennünk nincsen meg. El kell fogadni magunkat olyannak, amilyenek vagyunk, persze a folyamatos változással, vagy ha úgy tetszik, negatív és pozitív irányú fejlődéssel együtt. Ezekkel együtt kell értékelni, szeretni, elfogadni magunkat.
Biztosan mindenki ismer olyanokat, akiknek sem a külsejük, sem a belső tulajdonságaik nem adnak okot saját maguk szeretetére, és a külső szemlélő szerint indokolatlanul sokra tartják magukat. Velük nem lehet megtenni azt, amit azokkal, aki nem tudják értékelni saját magukat. Persze itt most nem arról beszélünk, amikor valaki túlértékeli magát, hiszen ez ugyanúgy az önbecsülés hiányának a megnyilvánulása. Az az ember szintén nem szereti önmagát, de másnak és saját magának is próbálja bebizonyítani, hogy mennyire tökéletes, szerethető. Ezért az önbecsüléssel kapcsolatban is mindenkinek meg kell találnia a saját egészséges egyensúlyát.
A féltékenység tehát csakis arra jó, hogy elbizonytalanítsa a másikat. Okot adunk ezzel a másiknak arra, hogy elkezdjen bennünk kételkedni, tehát igazából mi magunk késztetjük arra, hogy elgondolkodjon azon, megfelelőek, elég jók vagyunk-e neki.
KáVé
