Amikor benne vagy egy traumában, nem tudsz arra gondolni, hogy milyen jó dolgok történnek veled. Sokat segítene, ha a traumatizáló előlépne és valódi bocsánatkéréssel fordulna feléd. Legtöbb esetben azonban tagadásba hajszolnak, és te magad is tagadásba menekülsz. Minden megy tovább.
Ha nem veszel tudomást róla, a holnap lehet egészen átlagos. Megszokott. Mint előtte. Elkap az érzés, hogy olyan is. Nem emlékezteted magad. Elzárod a csapot, vagy kialakítasz magadban egy olyan jól működő szűrőt, ami nem engedi, hogy az igazság egy része átfolyjon rajta. A tagadás egy vár lesz. Menedék. A tagadás lesz az új otthonod. Győzködöd magad, hogy úgyis szeret. Mert ezt mondja. És mert hibáztál te is, jól tudod. Elveszíted a saját határaidat. Ám előbb-utóbb az igazság felhasad, vagy kipukkan, mint egy túlságosan nagyra fújt lufi. Remegni és izzadni és görcsösen kapaszkodni kezdesz a tagadásba, próbálsz utánakapni, de a vár leomlik, bele kell nézned a tükörbe, ahonnan fényt vet rád a valóság.
A realitás ott kezdődik, hogy hagyod átfolyni magadon a fájdalmat. Teret engedsz neki. Nem nyomod le. Nem utasítod el. Készakarva hagyod, hogy érkezzen, pusztítson és romboljon. Az átélés után ugyanis újjáépíthető az identitás, integrálható az énbe a trauma, elkezdődhet a megküzdési folyamat. Működni kezd benned az életösztön. Meglátod, miben vettél részt, hogyan asszisztáltál a hanyatlásodhoz. A kép összeáll, mintha először fókuszálnál a részleteire. Nem is érted, hogyan hagyhattad eddig figyelmen kívül a realitást. Ez az első lépésed a szabadulás útján. Köthetsz persze kompromisszumot, hogy a másik ilyen, engedhetsz neki, amennyiben ezentúl tiszta lapokkal játszotok. Bizalomvesztés után azonban mi a garancia rá, hogy a másik fél partner a változásban? A gyanakvás méregként festi át minden gondolatodat. És nem ez a szín, amit viselni akarsz magadon. Kívülről azt látják, rendben vagy, belül harcolsz: az övé vagy, a rabja vagy, a szép emlékeitekre gondolsz, sodródsz ebben a destruktív társfüggőségben.
Amikor váratlan hirtelenséggel minden nap egy újabb igazság kerül felszínre, lefagysz. Van a trauma és vagy te. Ránézel, mintha hús-vér ember lenne. Látod, de nem tudod felfogni, mélységeiben megérteni, egyáltalán nem érzed valóságosnak. Nem különb, mint a film, amit tegnap este láttál, és kitűnő pontossággal fel tudod idézni a részleteit. A gyomrod görcsben. Érzed, hogy egyszerre zuhansz és szédülsz és dermedsz kővé, mintha ez lehetséges lenne. A kabátodért kapsz, felveszed, lemész, fel-alá járkálsz az utcában, közben figyeled, ahogy a kerítésen keresztül átszüremlik a fény, csíkozza a kézfejed. Minden valóságos és élettel teli és megfigyelhető, de benned a végtelenségig tágul az üresség. Ebben a pillanatban sok minden történhet. Aktiválódhat az életösztön. Hagyod, hogy fájjon, de közben lázadhatsz is. Lázadhatsz az autonómiádért. Meg fogod mutatni, hogy önmagadé vagy! Kibogozod magad a hazugságból, amibe belekényszerítettek, és ami megbetegített.
Ezután előfordulhat, hogy azzal vádol, túlgondolod, rád szól, hogy vedd lazábban, nem validálja az érzéseidet, vállát rándítva példálózik arról, hogy a barátai könnyebben vennék, hogy igazából azért nem mondta el, mert tartott a hisztitől, hogy elhagyod, hogy jól megmondod neki a magadét, aztán ott marad elhagyottan, egyedül. Az igazság az, hogy mindketten felelősek vagytok egymásért, és amit leginkább kerülnötök kell, az a személetmód, amiben kizárólag két végletben gondolkodtok. Neked ki kell szakítanod magad ebből a helyzetből, neki észre kell vennie, hogy valójában mi történik. Nem folytatódhat minden úgy, ahogyan előtte. Ha továbbra is a hazugságot választja (egészen egyszerűen azért, mert így egyszerűbb neki), fenntartja a korábbi rendszert. Ilyenkor muszáj feltennetek a kérdést, hogy tovább építhető-e kettőtök útja a nullpontról. A kilépés és újrakezdés nehéz, de amikor az identitásodról és autonómiádról van szó, keménynek kell lenned önmagaddal. A szabadulás nem egyik napról a másikra történik. Maradhatsz mellette, de magadat kell mentened, stabil szintre emelned, újra megkeresni a szimmetriát.
Azt gondolom, minden lerombolt kapcsolat újjáépíthető, amennyiben mindkét fél partner benne, van önismeretük a beismeréshez, a fejlődéshez és a változáshoz. Újra meg kell kötni a szerződést, tisztában kell lenni egymás határaival, és kilökni a hazugságot, ami megbetegít. Ha ez nem megy, ha folytatódik a mérgező rendszer, véget kell vetni, megtanítani magadat repülni, kiszállni a történetből, ami lassanként elpusztít. Dönthetsz így, vagy együtt is foghattok énerősítésbe, egymást karolva, időt szánva a felépülésre az összekapaszkodás valóságában, ahol a kimondott szónak ereje és realitása van.
Szerző: Papp Attila
