A párizsi születésű forgatókönyvíró-rendező, Sébastien Lifshitz a kilencvenes évek eleje óta készít dokumentumfilmeket. A nyíltan meleg filmes művészettörténetet és filmezést tanult és tanít. LMBTQ témájú alkotásaival – mint pl. a Bambi, a Wild Side vagy a Les invisibles – nyert már díjat a Berlinalén, Queer Pálmát Cannes-ban, és Césart is. A Kislány vagyok 2020 februárjában debütált Berlinben, majd a világ számos filmfesztiválján bemutatták és néhány országban az internetre, illetve a tévébe is eljutott. Itthon a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon látható online, a filmhez kapcsolódóan pedig a film civil nagykövetével, Novák Angélával és a rendezővel is láthatunk beszélgetést március 4-én, a film pedig március 4. – 10. között bármikor megtekinthető.
Manapság igencsak felkapott téma, hogy a nevelés, a családi környezet, illetve a minket érő mindenféle hatások milyen befolyással bírnak nemi identitásunkra a génjeinkben kódolt üzenet mellett. Amikor valaki már 2-3 évesen mindenféle ráhatás nélkül következetesen kislányként definiálja magát és ekként is öltözködik, viselkedik, gondolkodik stb., akkor ott igazából nincs min vitatkozni. A kis Sasha öntudatra ébredését követően megjelenésével, majd nem sokkal később gondolatait már szavakba öntve adja a környezete tudtára, hogy ő bizony egy kislány, aki történetesen egy kisfiú testébe született. Egyszerre megindító és nyomasztó, ahogy egy alig néhány éves gyerek gyűlöli a testét.
Ez a dokumentumfilm Sasháról, valamint a környezetéről szól, a családról, a barátokról, az iskoláról, az ő gondolatairól, valamint az őt körülvevő világról. Kezdetben édesanyja tagadásban van, majd a történtekért magát okolja, amiért kislányt szeretett volna. A legjobbat akarja gyerekének (ahogy elhangzik, az apáknak sokkal könnyebb dolguk van) és kételkedik magában. Nem akarja mindenáron, hogy a gyermeke fiú legyen, azt akarja, hogy boldog legyen. Ő sem tudja pontosan, hogy felelős szülőként hogyan kell viszonyulnia ehhez, utána néz a dolgoknak és szakemberhez fordul, aki megnyugtatja, eddig mindent jól csinált és nincs miért okolnia magát. A nemi diszfóriának nincs köze ahhoz, hogy a szülő milyen nemű gyereket szeretett volna. Nem tudni, mi okozza, de az biztos, hogy nem a szülők hibája.
Sasha olyan testbe született, amit nem ő választott, születési nemének és társadalmi nemének összeférhetetlenségéből fakadó szenvedését mindenkinek meg kell értenie; el kell ismerni, hogy lány és ekként is kell hivatkozni rá. Erről igazolást is kap, bár az iskola – élén egy beszűkült, személyeskedő és álszent (nincs semmi baj, de ne verjük nagydobra, ne szóljunk senkinek) igazgatóval – csak nehezen adja be a derekát, de a dolgot felfogni sem képes orosz balettanár (náluk ugyanis ilyen nem létezik) sem fest magáról túl jó képet.
Telnek az évek, sokasodnak az élmények, Sasha, aki kezdetben meg akarja kímélni az anyját, és fél olyan dolgokról beszélni, amivel fájdalmat okozhat, fokozatosan megnyílik. Volt idő, amikor kínosan érezte magát, mit fognak szólni a többiek, de már nem érdekli. Az iskolába fiú ruhákba járt, barátait nem hívta meg magához, nehogy meglássák a szobáját, de mindez már a múlté. Régebben nem kaphatta meg azt a ruhát, táskát vagy ceruzát, amit szeretet volna, ma már nem fél elmondani, hogy lány. Anyja persze már gondolatban sokkal előrébb jár, jól tudja, hogy később még problémát fog okozni a gyerekvállalás kérdése és támadni fogják azért, amilyen, mert a sértő, fenyegető, erőszakos emberek egyszer csak felbukkannak. Mindig felbukkannak.
Apja (akit meglepett a dolog, de nem volt bosszús, mert az ő gyereke és kész), testvérei, barátai, a rokonok, ismerősök támogatják és elfogadják őt, de persze mindez egy hosszú folyamat, amit a pubertással magában is rendeznie kell. A rengeteg félelmet, szorongást, megaláztatást és sírást a meghitt, békés vagy éppen felszabadult, vidám családi pillanatok ellensúlyozzák, az ádáz hócsaták, a fürdés a tengerben, a hintázás a kertben. Nem látunk mást, csak egy átlagos kislányt, aki elfelejti minden gondját és élvezi az életet, ahogy azt egyébként minden gyereknek kéne a világon mindenhol.
Hujber Ádám
