„Voltak szexpartik a Vatikánban”

A homoszexualitásnak és a római katolikus egyháznak sokkal több köze van egymáshoz, mint azt talán sokan gondolnák. Bár a külvilág előtt homofób, a valóságban azonban meleg papokról eddig is lehetett hallani, mindez csak a jéghegy csúcsa. Frédéric Martel A Vatikán kínos titkai – Homoszexualitás, hatalmi játszmák, képmutatás című könyve többéves, fáradtságot nem ismerő munka eredményeként született meg, melyben azt a kettős mércét és kettős életet leplezi le, amivel nagyon sok bíboros él, és nemcsak a Vatikán falain kívül, hanem azon belül is.

Hogyan vágtál bele a munkába?

Amikor belekezdek egy ilyen könyvbe, három dolgot kell megkérdeznem magamtól. Az első, hogy képes leszek-e elvégezni a szükséges kutatómunkákat, el tudok-e jutni azokhoz az emberekhez, akik fontos információkkal szolgálhatnak. A második, hogy fogok-e tudni valami újat hozzáadni a témához. Végezetül arra is képesnek kellett lennem, hogy bírjam azokat a kritikákat, támadásokat, amik a könyvemet érik majd.

Mivel a kötet elkészült, mindhárom kérdésre pozitívan válaszolhattál.

Az első kérdésre azt mondtam magamnak, hogy nem voltam ugyan Vatikán-szakértő a könyvem elkezdésekor, de a végére azzá váltam. Nem ez az első könyvem, így bíztam magamban, hogy megbirkózom az alapos kutatómunkával. A második kérdésre az volt a válaszom, hogy tudom, hol kell a meleg egyházi embereket keresni – ez volt az a plusz, amit hozzá tudtam tenni a történethez: hiteles és őszinte forrásokat.

És hogyan lehet a támadásokra felkészülni? Nem féltél a katolikus egyház fellépésétől?

Ha már eleve a Vatikánban dolgozó Vatikán-szakértő lettem volna, akkor nem biztos, hogy belevágok, mert kirúgtak volna. Ha olasz lennék, az is nehézségeket okozott volna. Melyik kiadó vállalta volna be, hogy kiadja a könyvet? Melyik vatikáni személy állt volna szóba velem? Francia, vagyis az interjúalanyaim szempontjából kellően távoli – ha úgy tetszik, veszélytelen – voltam, ezért mertek velem beszélni. Persze, a legfontosabb, hogy érteni kell a melegek világát. De nemcsak érteni kell a helyzetüket, a problémáikat, hanem átérezni is. Sokan nem ismerik fel a melegeket. Lehet, hogy elsőre én sem, de ha már találkoztam pár alkalommal egy kardinálissal, meg tudtam róla mondani, hogy meleg-e vagy sem.

Ezek szerint semmilyen negatív, esetleg jogi fellépés nem történt a könyved ellen?

Nézd, francia vagyok, Franciaországban úgymond normális kritizálni a vallást, nálunk ez hosszú múltra nyúlik vissza, említhetném Rousseau-t vagy Montesquieu-t. Ha például olasz lennék, ahogy említettem az imént, más lett volna a helyzet. A könyvem nem az egyház kritikája. A képmutató meleg papokról írtam, a Vatikán és a homoszexualitás ellentmondásos viszonyát akartam ábrázolni. Körülbelül tizennégy, különböző országból származó ügyvéd segített a könyvemben, hogy ellenőrizzék, és egyik országot érintő rész sem kifogásolható.

Rengeteg egyházi személyt szólaltattál meg. Mivel vetted rá őket, hogy megnyíljanak neked?

Újra és újra kellett próbálkoznom. Amikor elkezdtem a munkám, még nem ismertem bíborosokat. Négy-öt éven át írtam a történetet, általában havi egy hetet töltöttem a Vatikánban, ahol ennyi idő alatt barátokat is szereztem. Fontos megjegyezni, hogy egyik beszélgetés sem online történt, mindig személyesen találkoztam az interjúalanyaimmal. Előfordult, hogy először nem is fogadtak, másodjára csak néhány órára, de utána már a hétvégi programjukra is elhívtak, megnyíltak előttem. Persze, az is az előnyömre vált, hogy nem olasz vagyok, ahogy az egyházi hierarchiához sem tartozom –  úgymond kívülálló, kellemesen távoli, egzotikus személy voltam a klérus számára. És azt sem érdemes elfelejteni, hogy a saját homoszexualitásukról – mármint amennyiben azok voltak – sosem beszéltek, mindig csak másokról nyilatkoztak.

Mi volt a legnehezebb a többéves munkádban?

Nem úgy kezdtem el az írást, hogy valamit be akarok bizonyítani, nem voltak alapfeltevéseim. Egyetlen személyes találkozó előtt sem tudhattam előre, mit fogok hallani, hogy milyen információk milyen irányba terelik majd a könyvet. De nemcsak az információszerzés, a háttérkutatás, a nyomozómunka jelentett nehézséget, hanem az is, hogy a megszerzett adatokat olvasmányos stílusban tálaljam. Valaki az egyikben jobb, valaki a másikban. Ez volt az első olyan könyvem, ahol nagyon nagy csapattal dolgoztam együtt. Mivel nem tudok lengyelül, segítséget kellett kérnem, amikor lengyel egyházi személyekkel akartam beszélni, ahogy a lengyel nyelvű szövegeket is le kellett fordíttatnom.

Számomra a könyved egyik legsokkolóbb része az volt, amikor arról írsz, hogy az olaszországi menekültek, a kelet-európai bevándorlók sokszor prostituálják magukat, az ügyfelek pedig papok, bíborosok.

Nemcsak a római katolikus papoknak vannak férfi prostituáltjai, az ortodoxoknak is. Több szociális munkással dolgoztam együtt, akik megmutatták azokat a helyeket, ahol ezek a sokszor Szerbiából, Romániából érkező férfiprostituáltak dolgoznak. Körülbelül tizenötükkel beszéltem is, ahogy stricikkel és a rendőrséggel is. Ha belegondolsz, érthető ez a jelenség. Ha meleg vagy, idős, és a Vatikánban élsz, nem tudsz elmenni egy melegbárba, ahogy online sem ismerkedhetsz. Egy megoldás marad: a prostituáltak, akik biztosan nem fognak felnyomni téged a rendőrségen.  A másik két lehetőség, ami még szóba jöhet, ha szeminaristákkal kezdenek ki a papok, vagy külföldi, ázsiai útjaikon élnek a prostituáltak szolgáltatásaival.

Számomra ez volt a legsokkolóbb, de számodra melyik momentum volt az?

Az, hogy ezek a sokkoló dolgok a bennük szereplők részére nem is sokkolóak. Teljesen banálisak, hétköznapiak. Igen, voltak szexpartik a Vatikánban. Valójában sokkal több esetről is szólhatott volna a könyvem, de egyszer minden történetet be kell fejezni. Azt is fontosnak tartom hozzátenni, hogy én nem megítélni, hanem megérteni akartam a meleg papokat. Teljesen más lett volna, ha úgy írtam volna róluk, hogy kétezer kilométerrel messzebb vannak tőlem. Én ehelyett személyesen találkoztam velük, megértettem őket. Ezek az idős papok (volt közöttük kilencvenöt éves is) az 50-es, 60-as, 70-es években voltak fiatalok, amikor a melegek megítélése és lehetőségei még teljesen mások voltak. Akkoriban nagyon sok meleg férfi inkább megházasodott, csak hogy ne tudják meg róluk. A történetek, amiket leírok, ilyen emberek személyes tragédiái – a szomorúságukról és a magányukról szólnak, amivel a legnagyobb empátiával bántam.

Nemrég készült egy dokumentumfilm Ferenc pápáról, amiben körülbelül azt mondja, hogy a melegeknek is joguk van a családhoz. Mit gondolsz erről a megnyilvánulásáról?

Amikor Argentínában elfogadták, hogy a melegek bejegyzett élettársi kapcsolatban élhetnek, Ferenc pápa, aki akkor még természetesen nem volt pápa, ezt teljesen elfogadta, nem ment az utcára tüntetni. Amikor Olaszországban is törvénybe iktatták a bejegyzett élettársi kapcsolatot, szintén együttműködő volt. Előtte több találkozója is volt az olasz miniszterelnökkel, melyeken kifejtette, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot ugyan nem kifogásolja, de a melegek házasodási és gyerekvállalási jogát nem támogatja. Vagyis Ferenc pápa általad is említett véleménynyilvánítása nem annyira forradalmi. Ami forradalmi benne, az az, hogy a nyilvánosság előtt mondta el a véleményét. Ne felejtsük el, hogy ez csak az ő személyes véleménye, ettől az egyház doktrínája még nem fog egyik napról a másikra megváltozni. Az, hogy a pápának milyen a személyes látásmódja, ebből a szempontból nem sokat számít. A katolikus egyház malmai nagyon lassan őrölnek.

Tegdes Péter