Az elmúlt hetek ismét a kivárásról szólnak. Miután a karantén alatt ellehetetlenítették a magyar transznemű állampolgáraink életét és felrázták az LMBTQ közösséget a 33-as törvénnyel, a jelek szerint elérkezett az idő, hogy a kormány új ellenséget keressen magának. Meg is érkeztek az első cikkek, és már látjhatjuk is az első jeleit annak, hogy most a szivárványcsaládokat fogják célba venni, minden bizonnyal így vagy úgy, de elintézve azt, ami régóta ott lóg a levegőben: ellehetetleníteni a létezésüket és gyakorlatilag megsemmisítve minden esélyt arra, hogy egy LMBTQ ember örökbefogadó szülő lehessen Magyarországon.
Az ember prédának érzi magát. Úgy éli az életét, hogy számolja vissza az alapvető emberi jogait és az esélyeit egy normális életre.
De persze milyen is a normális élet?
Mikor ezen a kérdésen morfondíroztam, eszembe jutott egy gyerekkori emlékem. Amikor kicsi voltam, volt egy nyaralónk egy faluban. Egyszerű parasztház, a bátyámmal ott töltöttük a vakációkat a nagymamámmal, kiszakadva a panelrengetegből, és egy kis szabadságot adva a szüleinknek, akik mindig pénteken érkeztek és vasárnap mentek vissza a városba.
Emlékszem, éjjelente, amikor már mindenki lassan lefeküdt aludni, édesapámat sokszor találtam ott a kertben egy petróleumlámpa mellett üldögélni, ahogy egy pohár bor mellett nézte a csillagokat, csendben, elmélyedve. Letelepedtem mellé, elmondta, hogy mennyire szeret ilyenkor elmélkedni. Majd ketten elmélkedtünk, csendben.
Most, 31 évesen visszagondolva, azt hiszem, édesapám ezekben a pillanatokban volt a világ legboldogabb embere. Még nem volt 40, de már volt egy felesége, két fia, biztos munkahelye, egy otthona, autója, egy hétvégi nyaralója, ahova kihívhatta a barátait, és ahol elüldögélhetett a nyári éjszakákon, és ahol kitotyoghatott mellé a gyereke, akivel osztozhatott néhány pillanaton, ami tényleg csak kettejüké volt.
Néha én sem vágynék másra. Mindig híres akartam lenni, fontos, jelentőségteljes, hogy felismerjenek, hogy ezer dolgon dolgozzak, hogy az emberek velem kapcsolatban feltegyék a kérdést, hogy mégis hogy csinálok ennyi mindent… De néha úgy vagyok vele, hogy minden ilyen álmot feladnék azért a boldogságért, amit édesapám átélt. Nem kell az autó, nem kell a nyaraló, nem kell a nyári éjszaka sem. Csak az, hogy nekem is meglegyen minden esélyem, lehetőségem és jogom arra, hogy kitotyogjon hozzám a fiam.
Zsibbasztó érzés átélni, hogy egyre messzebb kerül tőlem ez a lehetőség. Olyan messze, hogy egyre inkább álommá válik. Vagy egyszerű fantáziává. Vagy ábránddá.
Zsibbasztó érzés nézni, ahogy a társaidnak elveszik a jogait, és várni, hogy te legyél a következő, hogy elvegyék a te jogaidat, várni a rosszat, amiről tudod jól, hogy jön. Már rég nem a vihar előtti csendet érzed, hanem látod a felhőket. Jön a szele. Sőt, már a dörgést is hallod. Méghozzá egyre sűrűbben.
Zsibbasztó érzés nap mint nap szembenézni azzal, hogy lehet, le kell mondanod arról a boldogságról, ami édesapádnak még természetes volt.
Bénító egyre tisztábban látni, hogy mennyire nem születtünk egyenlőnek és mennyire nem mi magunk döntünk a saját boldogságunkról. Ijesztően könnyű kimondani, hogy nem vagyunk egyenlők. De óriási, fájdalmas pofon szembesülni azzal, hogy igen, csak azért, mert mást szeretsz, onnantól kezdve dolgozhatsz ugyanolyan keményen, küzdhetsz ugyanolyan kitartóan, és szerethetsz ugyanolyan keményen, mint apád tette, neked talán sose fog járni az a boldogság, ami neki járt.
Pedig a boldogság mindenkinek kéne, hogy járjon, nem?
Sokszor találkozom azzal a kérdéssel, hogy mégis miért kell küzdeni az LMBTQ jogokért.
Hát ezért. Hogy mindannyian kint ülhessünk a magunk kertjében és a magunk boldogságában, ha akarunk. És ezt ne más döntse el helyettünk.
Mert jár. És mert megérdemeljük.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
