„Legközelebb, ha egy idiótával akarok megcsináltatni valamit, akkor inkább megcsinálom magam.”
Négy alkalommal jelölték Oscar-díjra, 1944-ben vehette át a legjobb rendezőnek járó aranyszobrot a Casablancáért (a film további két díjat és öt jelölést kapott). Ez talán a leghíresebb filmje, melyről sokan nem is tudják, hogy ő és hogy egy magyar rendezte.
Kertész Mihály 1886-ban született Budapesten Kaminer Manó néven. 17 éves korában elszökött otthonról egy cirkusszal, majd színésznek tanult. Nevét 1905-ben változtatta Kertészre. A Színiakadémát 1906-ban végezte el, ezt követően Szegeden és Pécsett dolgozott, első filmjét 1912-ben forgatta. A következő évben Dániába utazott tanulmányútra, ahonnan 1914-ben tért vissza. Az első világháborúban magyar katonaként szolgált, a Tanácsköztársaság idején Ausztriába szökött. Ausztriában és Németországban készített filmeket, 1926-ban az Egyesült Államokba emigrált, Hollywoodban több mint 100 film fűződik a nevéhez, amit Michael Curtizre változtatott meg.
Mivel az első világháború Egyesült Államoktól távol zajlott (a németek és az angol hadihajók Chile partjainál ütköztek meg, később Németország Mexikót akarta bevonni a háborúba), csak 1917. júniusban küldött először csapatokat a nyugati frontra, melyek harci cselekményekben ténylegesen októbertől vettek részt. Részükről a háború 100 ezres nagyságrendben követelt áldozatokat, ami más országokhoz mérten nem túl sok, de a hozzátartozók és a közvélemény számára ez sovány vigasz. Nem véletlen, hogy a két évtizeddel később kirobbant második világháborúba nem rohantak belépni, ezen a Pearl Harbor elleni alattomos japán támadás változtatott. A háborút valahogy „el kellett adni” az embereknek és ebben az időben már mindenki tisztában volt a mozi erejével. A Warnernél szerették a pénzt, és a háborús időkben folyamatosan keresték a kormány kegyeit.
Az iskolai angoltanár Murray Burnett 1938-ban utazott Bécsbe feleségével, hogy zsidó rokonaik vagyonát segítse kimenteni a nácik elől Ausztriából. Később egy dél-francia városkában betértek egy éjszakai mulatóba, ahol németek, franciák és zsidók mulattak, a zenét pedig egy fekete zongorista szolgáltatta. A hazaúton még érintették Angliát, ahol Burnett hozzákezdett egy náciellenes színdarab megírásához. Az Everybody comes to Rick’s 1940 nyarára – hat hét alatt – készült el Joan Allison közreműködésével. A történet főhőse az amerikai Rick, akinek a marokkói Casablancában van egy mulatója, a Café Americain. Európa minden részéről megtalálhatók itt a vendégek katonáktól a menekültekig. Rick egy idealista cseh ellenállónak segít megszöknie egy nővel, akibe szerelmes. A szerzők a darabbal Broadwayen próbálkoztak, végül a Warnernál kötöttek ki (20 ezer dollárt kaptak, ami akkoriban rekordösszegnek számított, lévén két ismeretlen íróról volt szó). A Warner a B-filmes Casey Robinsonra (romantika), Julius és Philip Epsteinre (párbeszéd, cselekmény) és Howard Kochra (politika) bízta a forgatókönyvet, akik a cselekményebe alaposan belenyúltak, illetve egyes szereplők nevét és nemzetiségét is megváltoztatták (a forgatás alatt újabb és újabb jeleneteket, párbeszédeket írtak hozzá), a készülő film címe pedig Casablanca lett. A babérokat Koch és az Epstein ikrek aratták le (Oscar-díj), Burnett és Allison jóval szerényebb elismerésben részesült.
A rendezéssel Curtizt (Lengyel Ferenc) bízzák meg és nagyjából itt kapcsolódunk be a történetbe (a forgatás több napja tart, amikor az Egyesült Államok a háborúba való belépés mellett dönt). A magyar származású rendező három Oscar-jelöléssel a háta mögött már ismert filmesnek számít Hollywoodban. A legkülönbözőbb műfajokban alkot, de az igazi nagy filmmel még adós maradt. Igazából a Casablanca sem annak készül, sőt, ahogy azt látni fogjuk, szinte minden ez ellen szólt. A rendezőn nagy a nyomás, a kormány emberei ott loholnak a nyakában a követeléseikkel és elvárásaikkal (őket egyetlen fiktív karakterré gyúrták össze a filmben). A stúdió eléggé el nem ítélhető módon sikert és pénzt akar. A forgatókönyv folyamatosan változik, ebből kell aznap dolgozni, gyakorlatilag az utolsó pillanatig nem lehet tudni, hogyan végződik a Casablanca.
A színészek jelentős része a háborús Európából származik, ki az egyik, ki a másik oldalról. Valahol érthető annak a német származású színésznek a hezitálása, akinek 1942-ben Hollywoodban egy gonosz nácit kell alakítania (a hatvanas években talán már valamivel könnyebb volt egy ilyen szerepre igent mondani). Curtiznek persze nem csak emiatt fájhat a feje, hírnevét és kapcsolatait felhasználva kétségbeesetten próbálja Európából kimenteni rokonait, ma már tudjuk, nem sok sikerrel járt. A forgatáson a lánya, Kitty (Dobos Evelin) is megjelenik, ami további bonyodalmakhoz vezet. Az alkotók valós képet akartak adni a rendezőről, ezért nem szépítettek, Curtiz igazi nőfalóként van bemutatva, akit otthon vár a családja, miközben a színésznőcskéket – is – döngeti. Állandóan veszekszik és kiabál mindenkivel, magyarul káromkodik és rendez, amit csak igen kevesen értenek meg (az angol nyelvű filmben ennek megfelelően elég sok az angol felirat), nem csoda, ha egy-egy jelenetet számtalanszor kell felvenni (emiatt még többet káromkodik). A közelről soha nem mutatott Bogartot és Bergmant (ugyan ki játszhatná el őket?) egyfolytában szapulja, mindet összevetve nagyon nehéz elhinnünk, hogy képes kézben tartani a dolgokat és egy remekmű van születőben.
A Curtizt egyértelműen Lengyel Ferenc viszi el a hátán, aki nem csak külsőleg hasonít a rendezőre, hanem teljesen átlényegülve személyesíti meg a karaktert. A résztvevők többségének ez az első nagyjátékfilmje, mely eredetileg tévébe készült, ahol be is mutatták, de az azóta elért sikerek és visszajelzések alapján a moziban is megpróbálkoznak vele. Igazi csoda lenne, ha a televíziós jelleg egyáltalán nem látszana egy ilyen alkotáson, de azért bőven elbírja a vásznat. A pörgős, színes, számítógéppel jelentősen megtámogatott, akció- és eseménydús, zenétől hangos filmekhez képest ez egy kifejezetten komor, szikár alkotás, egy film a filmben, amolyan életrajzi noir. Nem fogunk mindent megtudni a negyvenes évek elejéről, Hollywoodról, Curtizről vagy a Casablancáról, de annak bemutatására pont elég, hogy egy nehéz természetű ember nehéz körülmények között hogyan alkothatott maradandót.
