Avagy a svéd melegjogi aktivisták küzdelme a homoszexualitás mentális betegségként való nyilvántartása ellen.
A legtöbb országban csendben, az emberek megkérdezése nélkül döntöttek a homoszexualitás dekriminalizációjáról, és arról, hogy többé nem kezelik betegségként ezt a fajta szexuális orientációt. Ám Svédországban az LMBTQ közösség a kezébe vette az irányítást, és csodálatos összefogásról tett tanúbizonyságot egy nem mindennapi harc során.
A szodómia fogalmát szinte mindenki ismeri. Ez a kifejezés eredetileg az önkielégítést, illetve a misszionárius póztól eltérő pozícióban való szeretkezést takarta, azonban a homoszexualitással kapcsolatos jogi rendeletekben természetesen az azonos nemű partnerek közötti szexuális kapcsolatra utal.
Széles körben ismert tény, hogy a homoszexualitást még a 20. század derekán is börtönbüntetéssel, helyenként hormonkezeléssel sújtották, a Harmadik Birodalom fennállása alatt pedig melegek és leszbikusok ezreit gyilkolták meg a gázkamrákban. A történelem furcsa fintora, hogy a homoszexuális cselekedetek büntethetőségét célzó törvények miatt a melegek ellen elkövetett kegyetlen kínzásokat és gyilkosságokat sokáig nem tartották „egyenrangúnak” a második világháborús népirtások többi áldozatának szenvedéseivel.
Noha az 1950-es, 60-as évektől kezdve már több neves pszichiáter és melegjogi szervezet is ismerte és hasznosítani igyekezett a német Magnus Hirschfeld szexológus, orvos és LMBTQ aktivista munkásságát, aki – szembeszállva korának előítéleteivel – az 1890-es évektől harcolt a homoszexuális közösség jogaiért még a nácik hatalomra kerülése után is., Követői azonban nem érhettek el áttörő sikereket, mivel a homoszexualitás büntethetőségének egyik újkori alapját a homoszexualitás mentális betegségként való elkönyvelése jelentette, amivel a társadalom nagy része egyet is értett..
Amikor 1953-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság megalkotta az első mentális zavarokat és betegségeket rendszerező Diagnosztikai és Statisztikai Kézikönyvet, a homoszexualitást a mentális zavarok közé sorolták. A kézikönyv megerősítette a már bevett eljárást, miszerint akit homoszexuális cselekedet miatt vesznek őrizetbe, azt börtönnel, vagy a börtönbüntetést kiváltó „gyógykezeléssel” bírságolják. A gyógykezelések többnyire hormonterápiát vagy elektrosokkot jelentettek – előbbinek vetette alá magát a brit matematikus, Alan Turing, a modern számítógép atyja, akinek köszönhetően minimum két évvel rövidült le a II. világháború a hírhedt náci rejtjelező gép, az Enigma feltörése után. Turing 1954-ben, egy évnyi kínzó hormonkezelés után öngyilkos lett. Fentiek mellett a lobotómia is bevett eljárás volt: ennek során az agy elülső részét, a homloklebenyt egy jégcsákányra emlékeztető eszközzel a szemüregen keresztül eltávolítják; a procedúra teljes szellemi leépüléssel vagy halállal járt.
A homoszexualitással kapcsolatos mélyrehatóbb kutatások az 1970-es években kezdődtek. Ezek eredménye az LMBTQ közösség történetének egyik legnagyobb mérföldköve lett, ugyanis 1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság törölte a mentális zavarok kategóriájából a homoszexualitást. Újabb áttörő sikernek számított, amikor a Világegészségügyi Szervezet (WHO) eltávolította a homoszexualitást a betegségek nemzetközi jegyzékéből 1990-ben.
Fontos kiemelnünk, hogy annak ellenére, hogy a homoszexualitást sokáig mentális betegségként kezelték, a dekriminalizáció – a büntetőjogi üldöztetés megszüntetésének folyamata – azonban sokkal korábban, a mentális betegségek közé való besorolása után pár évtizeddel megkezdődött. Példaértékű, hogy egyes országok egészen meglepően korán – Belgium 1795-ben, Hollandia 1811-ben – felhagytak az azonos nemű felek közötti szexuális kapcsolatok büntetésével, de a 20. században Magyarország is a világ élvonalába került az 1961-es dekriminalizálással. Angliában 1967-ben, az NSZK-ban 1969-ben, Romániában 1996-ban szűnt meg a homoszexualitás büntethetősége.
De mi történt Svédországban?
Az előbb felsorolt történéseket természetesen az LMBTQ közösség legnagyobb „eredményeiként” tartjuk számon, mégis gyakran megfeledkezünk arról az eseményről, amely pár svéd melegjogi aktivista nevéhez köthető, akik kiállásukkal és bátorságukkal példát mutattak a többi országnak a homoszexuálisok jogaiért folytatott küzdelemben.
A homoszexualitást Svédországban még 1979-ben is betegségnek tartották. A dekriminalizáció egyedül a homoszexuális cselekedetek büntethetőségére irányult, és noha a folyamat kéz a kézben járt a liberalizációval , ebbe nem tartozott bele a homoszexualitás mentális zavarként, vagy „egyszerű” betegségként való elkönyvelésének eltörlése.
A Svéd Szövetség a Leszbikus, Meleg és Transznemű Jogokért (rövidítve RFSL) hivatalosan 1952-ben alakult. A szervezet eredetileg az 1948-ban alapított Dán Szövetség (később LMBT Dánia) része volt 1950 óta. Svédországban a homoszexualitást 1944-ben dekriminalizálták, a beleegyezési korhatárt tizennyolc évnél húzták meg; ennek ellenére még 25 évvel később is betegségnek minősítették. Rengetegen kampányoltak a szabályozás eltörlése mellett, sokan még leveleket is küldtek az illetékes szerveknek. Az aktivisták és szervezetek mégsem értek el eredményeket, ezért 1979-ben az RFSL úgy döntött, kezébe veszi az irányítást.
Az RFSL 1979 nyarán azt tűzte ki céljául, hogy melegjogi aktivistákkal elfoglalják az Országos Egészségügyi és Jóléti Igazgatóság (Socialstyrelsen) betegségek osztályozásáért felelős kormányhivatalát. Körülbelül 30-40 aktivista szivárgott be folyamatosan az épületbe 1979. augusztus 29-én, két-három fős csoportokban, hogy ne keltsenek feltűnést. Köztük volt a híres, nyíltan homoszexuális regényíró , Jonas Gardell is, aki azóta boldog házasságban él férjével (leghíresebb műve a Don’t Ever Wipe Tears Without Gloves, azaz Sose töröld le a könnyeket kesztyű nélkül). Az elfoglalás alatt nem erőszakos behatolást kell érteni: az aktivisták leültek az épület főlépcsőjére, kibontották a magukkal hozott zászlókat, és szüntelenül énekeltek.
A résztvevők száma folyamatosan nőtt, egyre többen csatlakoztak a békés demonstrációhoz. A tüntetők követeléseket fogalmaztak meg, és felszólították a szervezetet, hogy engedjék beszélni őket a szociális bizottság új főigazgatójával, Barbro Westerholmmal , hogy meggyőzzék őt, vegye ki a homoszexualitást a betegségek jegyzékéből, különben egy teljes hétig nem hagyják el az épületet.
A tüntetők többsége nem tudott szabadságot kivenni a megszállás idejére, ezért sokan betegségre hivatkozva próbáltak szabadsághoz, illetve társadalombiztosításhoz jutni. Több RFSL-tag is azzal a felkiáltással hívta fel a munkahelyét és a TB-ért felelős hivatalt, hogy sajnos nem tudnak dolgozni menni, mert nagyon melegnek érzik magukat. Állítólag egy leszbikus nőnek sikerült is TB-támogatáshoz jutnia a szexuális orientációjára hivatkozva.
Az igazgatóságon dolgozók természetesen a rendőrség segítségét kérték a tüntetők eltávolításában, de mielőtt bárminemű vita alakulhatott volna ki a hatósági szerv és a demonstrálók között, Barbro Westerholm jelezte, egyetért a tiltakozókkal, és úgy látszott, hajlandó segíteni nekik. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint hogy augusztus 29-én Westerholm személyesen jelent meg a tüntetők között, sokukkal hosszasan el is beszélgetett, és meglepettségét fejezte ki, mert nem volt tisztában azzal, hogy a homoszexualitást még mindig betegségként kezelték Svédországban.
A nemzeti fórum tagjai nem fogadták kitörő lelkesedéssel Westerholm támogatását, és folyamatosan szabotálni próbálták a szabályozás eltörlésére tett kísérleteit, de 1979. október 19-én végül beleegyeztek abba, hogy megváltoztatják az álláspontjukat, és a homoszexualitást leveszik a betegségek listájáról. Október 19-ét követően a homoszexualitást már nem betegségként kezelték az országban. A svéd liberalizációs folyamat előrehaladását mi sem reprezentálja jobban, mint a 2017-ben bekövetkező változások: az Egészségügyi Világszervezet októberi döntését követően Svédország az első országok között volt, amelyek a transzneműséget nem tekintik többé mentális betegségnek.
Tóth Luca Rozália
Instagram: @lucarozalia
