Az 80-as évek nem volt egyszerű a világ egyik pontján sem. Az Egyesült Királyságban éppen a Vaslady borzolta a kedélyeket azzal, hogy elrendelte a bányák tömeges bezárását, melynek eredményeképpen ezrek kerültek utcára. A munkanélküli bányászok azonban új szövetségesre találtak: a meleg aktivistákra.
Közhely azt mondani, hogy az élet írja a legjobb forgatókönyveket, de egyet kell értenem ezzel. Hiszen kinek jutna eszébe kitalálni, hogy egy nagyrészt huszonévesekből álló londoni meleg közösség barátságba keveredik egy vidéki bányászváros tenyeres-talpas lakóival? Bár ha jobban belegondolunk, a közös cél érdekes szövetségeket tud szülni. Végül is miben különbözik egymástól a szénbányász és a melegjogi aktivista, ha mindketten az őket megillető jogokért harcolnak? Az 1984-85-ös, egy évig tartó bányásztüntetés sajnos nem a legjobb eredménnyel zárult, de azért megvoltak a maga kisebb sikertörténetei. Viszont ennek a szövetségnek annál nagyobb hatása volt az LMBTQ jogokra. Nem véletlenül látta meg a témában a lehetőséget a főleg színházi körökben mozgó Stephen Beresford forgatókönyvíró és Matthew Warchs rendező. Az eredmény szinte osztatlan közönségsiker és az idei Queer Palm-díj elnyerése lett Cannes-ban.
A történet kevés fiktív karaktere közül az egyik Joe (MacKay), aki életében először merészkedik ki a „szekrényből”, hogy megnézze magának az 1984-es londoni melegfelvonulást. Egymást követik az események, és néhány óra múlva már a Leszbikusok és Melegek a Bányászokért (Lesbians and Gays Support the Miners) hivatalos fotósának szegődik, majd az utcán próbál adományokat gyűjteni az elszegényedett bányászcsaládoknak. A csoport először sem a meleg közösségben, sem a Bányászok Szövetségénél nem ér el sok eredményt. Ekkor taktikát váltanak, és egy kis walesi város felé veszik az irányt, ahol szintén nem megy minden simán. A helyiek nem tartják túl jó propagandának, ha melegek állnak melléjük, de azért mindenhol lehet barátokat találni.
A film humora leginkább a két közeg találkozásából építkezik – és ez a forrás szinte kimeríthetetlen. Főleg, ha olyan színészek felelnek a vicces pillanatokért, mint Menna Trussler (a leszbikusok rajongóját alakító Gwen), aki már akkor is mosolyt csal az arcunkra, ha éppen nem csinál semmit. A fiatal színészgeneráció is szépen teljesít, de kétségtelen, hogy a filmet a „nagy öregek” töltik meg szívvel és lélekkel. Bill Nighy a kissé neurotikus szakszervezeti titkár szerepében egyetlen arcrándulásával egy egész életutat mesél el. Imelda Staunton is nagyon meggyőző, a harcra kész munkásosztály tökéletes megtestesítője. A szereposztók már csak azért is jó munkát végeztek, mert sikerült „jellegzetesen jellegtelen” brit arcokkal megtölteniük a filmet, amelytől az még valóságosabbnak és emberközelibbnek hat. Nincsenek szépségek és csodák, emberek és sorsok viszont annál inkább. A rendező és a forgatókönyvíró odafigyeltek arra, hogy a karakterek ne vesszenek el a mozgalmi csatározások közepette. Minden szereplő megkapja azt az egy-két jelenetet, amelyből kiderül, ki is ő és miért éppen ott van, ahol – ahogyan azt egy európai filmtől el is várjuk. Az egyetlen, aki kilóg a sorból, az Mark, a meleg szervezet vezetője. Az ő motivációiról sajnos keveset tudunk meg, ezért kicsit nehezen hisszük el önzetlen segítőkészségét. De ez legyen a legnagyobb problémánk.
Ha nekünk, magyaroknak nem is mond túl sokat a nyolcvanas évek brit történelme és a bányászsztrájk egész szigetországra kiterjedő hatása, akkor sem kell aggódnunk, a történet mellékszálai ugyanis legalább olyan érdekesek, mint a vezérfonal. A film összességében az angol vígjátékok legszebb hagyományait követi, megbolondítva egy kis Billy Elliot-féle munkásrealizmussal. Az olyan, egyébként nem túl szívderítő témákat is mint az anyagi kilátástalanság vagy az AIDS, képes a lehető legpozitívabb hozzáállással kezelni. Mindez egyszerűséggel és letisztultsággal párosul. Nem erőlteti túl a mondanivalót, pedig az összefogás erejének zászlóra tűzése magában rejti a dagályosság veszélyét. Szerencsére a szórakoztatás fontosabb volt, ezért a film végén sem érezzük azt, hogy valami nagy bölcsességet gyömöszöltek le a torkunkon. További érdekesség, hogy míg 80-as évek amerikai meleg kultúrájáról elég sok film született már, az Egyesült Királyságban ez a korszak még képes az újdonság erejével hatni. Ahogyan a londoni melegbárban a korabeli angol new wave slágerekre pörög a buli, az igazán egyedi hangulattal bír. Nem feltétlenül korszakalkotó film, de nem is kell minden filmnek feltalálnia a spanyolviaszt. Ha felocsúdtunk a szilveszter éjszakából, érdemes mindjárt a premier napján beülni a moziba, hogy egy kis pozitív energiával kezdődjön az újév.
Színes, szinkronizált angol vígjáték, 120 perc, 2014
Bemutató: 2015. január 1.
Rendező: Matthew Warchus, forgatókönyvíró: Stephen Beresford, operatőr: Tat Radcliffe, producer: David Livingstone
Szereplők: Bill Nighy (Cliff), Andrew Scott (Gethin), Dominic West (Jonathan), Imelda Staunton (Hefina), Joseph Gilgun (Mike), George MacKay (Joe), Paddy Considine (Dai), Ben Schnetzer (Mark)
Büszkeség és bányászélet (12E) mozielőzetes
Nézd meg a filmet a Cinegón! – https://cinego.hu/filmek/buszkeseg-es-banyaszelet Nézd meg a filmet online! – https://goo.gl/aWzVju BÜSZKESÉG ÉS BÁNYÁSZÉLET (…
Szerző: Robi
