„Tom Ripley egy piti kis szélhámos, akinek ölébe hull a szerencse: egy gazdag hajógyáros Olaszországba küldi, hogy hozza haza pazarló, léhűtő fiát, aki dilettáns képek mázolásával mulatja az időt. Minden költségét kifizeti, sőt, még egy kis apanázst is juttat neki az európi útra. Ripley a mondén üdülőhelyen belecsöppen a jóba, s végre közelről látja: hogyan is élnek a gazdagok. Mindez olyan mámorító, hogy esze agában sincs lemondani róla. Ebben semmi és senki nem gátolhatja meg…” Ezt olvashatjuk Patricia Highsmith (1921–1995) A tehetséges Mr. Ripley című regényének fülszövegében. (A regény 2003-as magyar kiadását Jász István fordította.)
Tom Ripley karaktere ebben az 1955-ös regényben jelent meg először, amelyet még négy követett az ő főszereplésével. A történetből több filmes feldolgozás is született: 1960-ban Alain Delon alakította Ripley-t a Ragyogó napfényben, majd 1999-ben Matt Damon A tehetséges Mr. Ripley című filmben, és idén mutatták be a Ripley című minisorozatot, amelyben Andrew Scott játssza a címszereplőt. Több színházi produkció is született a történetből. A regény és az adaptációk alapján gyakori vitatéma Ripley orientációja, ugyanis ezek alapján valószínűsíthető, hogy ő egy meleg karakter.
Míg a Ragyogó napfényben egyáltalán nincs, Anthony Minghella 1999-es filmjében már számos utalás van erre: Tom Dickie-ért való őrületes rajongása, egyes jelenetek homoerotikus hangulata és Ripleynek a Peter Smith-Kingsley-vel való kapcsolata mind ezt jelzi. Így látták ezt filmkritikusok is: „Tom egy felettébb talányos személyiséggel rendelkező karakter. Igazi pszichológiai tanulmány. A gyöngéd érzelmek és a gátlástalan brutalitás keveredik és vív örök harcot alakjában. A néző sokszor eltéved skizofrén megnyilvánulásai között. Milyen is valójában Thomas Ripley? Van-e egyáltalán valami a sok-sok szerep mögött? Önmagát keresi, de közben csak tragikus hibáit próbálja helyrehozni. Bujkáló homoszexualitás, kirobbanó indulatok és feszültség minden szinten.” (VOX Mozimagazin, 2000/3. szám)
A Netflixen futó, Steven Zaillian által jegyzett friss feldolgozásban a főszereplők (Tom és Dickie) már nem az eredeti huszonéves fiúk, hanem inkább a negyvenhez közelítő férfiak. A feszültségkeltés, az ábrázolás itt is mesteri. Különösen érdekessé teszi Tom orientációjának vizsgálatát az, hogy ebben a sorozatban a főhőst a meleg Andrew Scott alakítja. Természetesen itt is erősen érződik a homoszexuális vonzalom, Scott játéka pazar. Egy jelenetben, amikor Tom Freddie Miles holttestét próbálja eltűntetni, a két szereplő között egy csók is elcsattan: hogy ne keltsen feltűnést az utcán, Tom szájon csókolja a halott férfit (akit a sorozatban egyébként Eliot Sumner alakít).
De a kérdés ettől még megválaszolatlan: tényleg meleg-e Tom Ripley, vagy ez csak a filmes alkotók rögeszméje?
Gondolhatnánk, hogy a kérdésre a választ a regény majd megadja. Az biztos, hogy Patricia Highsmith több olyan mozzanatot is elrejt a történetben, amely Tom homoszexualitását igazolhatná. Olvashatunk Ripley gyerekkoráról, hogyan lett árva („A szüleim meghaltak, amikor még nagyon kicsi voltam.”), ki fogadta be („A nagynéném nevelt fel Bostonban.”), és ő hogyan bánt vele: „Az volt a fő baja, hogy nem tartott ki semmi mellett, gondolta. (…) Hát igen, bizonyos mértékig szégyent hozott Dottie nénire, ami a kitartását illeti. A néni sohasem adott hitelt annak, hogy sokáig fog tartani nála valami. (…) Ahogy most visszatekintett rá, másik ember lehetett az a gyerek, annak idején. Egy sovány, mindig taknyos, szerencsétlen flótás képes volt megnyerni az udvariasság, szolgálatkészség és megbízhatóság érmét. Dottie néni utálta, ha náthás volt, amikor megtörölte a zsebkendőjével a kisgyerek orrát, majdnem kicibálta a helyéről. (…) Eszébe jutott, milyen fogadalmakat tett nyolcévesen, hogyan fog elszökni Dottie nénitől, milyen erőszakos jeleneteket képzelt el annak idején. (…) Tizenhét évesen szökött el először, de visszavitték, és csak húszéves korában sikerült kiszabadulnia onnan. Meglepő és szánalmas naivságot árult el, olyan keveset tudott arról, milyen a világ. Annyi időt fecsérelt el Dottie néni gyűlöletével és a menekülés tervezgetésével, hogy tanulásra és növekedésre nem maradt már ideje.” Dottie néni pedig így vélekedett Tomról: „Puhány. Mindig is az volt. Éppen, mint az apja.” (Az eredeti szövegben egyébként a puhány angol verziója a sissy szó volt.)
Tom Ripley férfiak iránti rejtett vonzalmát a nőkhöz fűződő viszonya, félénksége, zárkózottsága is jelezheti. Az Európába tartó hajóútról így ír Highsmith: „[Tom] Nem táncolt egyetlen butácska lánnyal sem. Pedig reménykedően kuncogva szemeztek vele minden éjjel, a vacsora utáni össztánc idején.” Tomnak egy közeli lány ismerőse volt, Cleo: „A lány a szülei lakása mögött, egy mindig árnyékos, külön részben élt, volt egy parányi konyhája és fürdőszobája is. (…) Tom Cleót csak különböző színű szűk selyempantallókban és vidám, csíkos selyemingekben látta. Már az első este megszerették egymást, akkor kérte Cleo, hogy másnap este menjen fel hozzá vacsorázni. De sohasem került szóba, hogy valahova vendéglőbe menjenek, színházban szórakozzanak, vagy olyasmire vetemedjenek, amit egy fiatalember egy lánnyal szokott csinálni.”
Dickie barátnőjével, Marge-dzsal is nagyon sajátos Rom viszonya. Szépen lassan kifejezetten ellenségessé válik, küzdenek egymással, mintha a féltékenység úrrá lenne Tomon: „Tom megállt, amint Marge ablakának látótávolságába ért: Dickie karja a lány derekára fonódott, csókolgatta, az arcát puszilta, mosolygott. (…) Most Marge egyenesen Dickie arcához dörzsölte az arcát, mintha teljesen megmámorosodott volna. Tomnak ez sem tetszett, hiszen tudta, Dickie nem gondolja komolyan, csak ezt az olcsó és egyszerű módot választotta, hogy a lány barátságát megtarthassa. Amitől elment a gusztusa, a parasztszoknya alatt a lány hátsója volt, ahogy Dickie karja mögött körözött. És Dickie! Tom valóban nem tudta feltételezni róla! Elfordult és lerohant a lépcsőn. Üvölteni szeretett volna.”
Tom számára Dickie lett a „vágy tárgya”. Ha a férfiba nem is lett szerelemes (vagy nem tudta, hogy az lett), Dickie életébe mindenképpen: „Dickie hajóján vitorláztak minden áldott nap. Sohasem esett szó róla, mikor fog Tom elmenni. Dickie nyilván élvezte a társaságát. Tom kitért az útjából, amikor festeni akart, de mindent abbahagyott, ha Dickie sétálni, vitorlázni akart, vagy csak egyszerűen üldögélni és beszélgetni volt kedve.”
Aztán egy ponton (amikor Tom titokban barátja ruháiba öltözik) Dickie számára kezd terhessé válni ez a barátság, és egy beszélgetés talán el is indítja Tomban azt a folyamatot, amelynek végén megöli Dickie-t: „– Marge meg én jól vagyunk – vágott közbe Dickie, úgy, hogy Tom hátrahőkölt. – Egy dolgot azért tisztázni akarok. De végleg – mondta, és Tomra nézett. – Nem vagyok buzi. Nem tudom, hogy tudod-e, de nem vagyok. – Buzi? – Tom gyengén elmosolyodott. – Sohasem hittem, hogy az vagy. Dickie belekezdett volna valamibe, de abbahagyta. Felállt, sötét mellkasán meglátszottak a bordái. – Hát Marge azt hiszi, te buzi vagy. – Miért? – Tom érezte, a vér kiszalad a fejéből. Lerúgta Dickie másik cipőjét is a lábáról, és visszatette a fürdőszobába. – Honnan veszi? Mit tettem? – Elgyöngült. Még sohasem mondták ezt így a szemébe.”
Pedig Tom számára nem volt idegen ez a közeg sem. A fenti beszélgetés után így elmélkedik erről: „Olyan csoportok jutottak eszébe, akikkel New Yorkban találkozott ugyan, de szakított is velük, és a végén sajnálta, hogy valaha is ismerte őket. Ők felvették vele a kapcsolatot, mert szórakoztatta őket, de neki soha nem volt semmi dolga egyikükkel sem! Amikor néhányuk ajánlatot tett, ő meg visszautasította, mégis igyekezett a dolgot enyhíteni, jeget hozott az italukba, beszállt a taxijukba, ha egyfelé mentek, mert félt attól, hogy egyszer nem fogja megnyerni tetszésüket. Mekkora szamár volt! Eszébe jutott az a megalázó pillanat is, amikor Vic Simmons rászólt: »Az isten szerelmére Tom, fogd már be a szád!«, hiszen a jelenlétében és egy csoport ember előtt már vagy harmadszor vagy negyedszer mondta el, hogy »nem tudom elhatározni magam, hogy a férfiak vagy a nők érdekelnek-e jobban, úgyhogy azon töprengek, felhagyok mind a kettővel«.”
Az első Ripley-regény 1955-ben született, amikor nem volt lehetőség a meleg karakterek nyílt ábrázolására. Így érthető, ha óvatosságot érzünk az írónő részéről. A további Ripley-történetekben is van némi utalás Tom orientációjára. Igaz, Ripley egy későbbi regényben (Ripley a mélyben, 1970) már nős (bár a feleségével a házaséletük egyáltalán nem mozgalmas), a férfiak iránti vonzalma mégis megmarad. Ezt igazolja például az 1980-as The Boy Who Followed Ripley című regényben megjelenő barátsága egy amerikai tinédzser fiúval, Frank Piersonnal.
A meleg karakterek megjelenését Patricia Highsmith regényeiben indokolhatná az írónő orientációja is. Sosem tagadta, hogy a nőkhöz vonzódik, igaz, a leghíresebb leszbikus szerelmi történetét, A só ára című regényt 1952-ben Claire Morgan álnéven jelentette meg. Később ezt a történetet Carol címmel ismerték meg az olvasók.
Ugyanakkor Patricia Highsmith egy 1988-ban adott interjúban így fogalmazott a talán legismertebb karakteréről: „Nem hiszem, hogy Tom meleg.” Így tényleg nehéz eldönteni, valójában hogyan is érez Ripley férfiak iránt, mi motiválja a gyilkosságok során. Már csak azért sem könnyű a döntés, mert Highsmith azt is vallotta, hogy: „A gyilkosság a szerelem, a birtokbavétel egy fajtája.”
Így aztán tényleg az marad az olvasónak és a nézőnek, hogy maga döntsön Tom Ripley személyiségéről és orientációjáról.
Molnár Zoltán
