Zalatnay Sarolta ötven éve fogalom generációk számára. Valaki számára ő az a nő, aki tölcsért csinál a kezéből, valakinek botrányai miatt maradt meg, megint mások számára pedig ő az örök lázadó laza rock sztár. Egyet mindannyian tudunk: Zalatnay Cini az, aki bizony nem egy apáca. És az a magyar ikon akinek ennyi év után is helye van Budapest legmenőbb meleg szórakozóhelyén, hogy ezt úgy énekelje el a közönséggel, ahogy azok anyukája is tette már. A művésznővel a múltról, a Kádár-kor rossz élményeiről, népszerűségének titkáról és a kor szerinti diszkriminációjáról beszélgettünk.
Mi lehet a titok, hogy Zalatnay Sarolta még mindig ennyire népszerű?
Alapvetően én valóban úgy hiszem, hogy az éneklésre születtem és arra, hogy kortól, nemtől, nemi identitástól függetlenül a zenét eljuttassam az az emberek szívéhez és lelkéhez. Az elmúlt közel 50 évben, mióta ezt csinálom, nem fordult még elő, hogy rosszul ítéltem volna meg a közönséget. Mindig úgy alakítom a viselkedésemet és a dalokat, hogy az működjön. Elindítok valamit és látom, hogy merre fele, mivel és hogyan tudok elindulni. Ez nem egy csinált dolog. Hálát adok a Jóistennek, mert ez valószínűleg a személyiségemben van, egy Isten által kapott adottság.
Kétszeres Tolerancia-díjas vagyok. Mikor először álltam ki meleg közönség elő, sokan megtámadtak, hogy miért teszem, mi az, hogy a melegeket támogatom. Ez egy baromság. Én alapvetően szeretem az embereket. Semmi nem botránkoztat meg. A siker és a taps, a mosoly, a szeretet, az beépül az énembe. És azt kilövellem. Ez egy tűz, amit beléd száll, és ki tudod adni.
Velem nagyon sok mindent történt, ez legyen miniszoknya, legyen a frizurám, legyen a kiabálós éneklésem, amivel kezdtem, mint kiscsaj, vagy a Playboy… Ezek mind olyan összetevők, ami érdekli az embereket és egy idő után, ha valamiről elkezdesz beszélni, várják, hogy mi újat mondasz. Ez azt jelenti, hogy még a negatívumok ellenére is érdekes személyiség vagyok.
„Engem mindig hajt belülről valami. Hogy én ezért és ezért élek… A zene, az, hogy kint van a fenekem, hogy visszaszólok, hogy máig flörtölnek velem.”
Mennyire van ennek üzleti oldala? Hogy valaki 50 éven keresztül is téma legyen?
Az a baj, hogy az én agyamban sose volt ennek üzleti háttere. Ha lett volna, most tényleg milliomos lehetnék. Anglia jó üzlet lehetett volna, a Playboy pedig az is lett. A könyveim is üzleti sikerek lettek, de nem tudatosan. Volt akkoriban egy csúnya műtétem és egy orvosi baki, aminek a következtében körülbelül 4-5 hónapig nem tudtam kiegyenesedni. Biztos voltam benne, hogy a karrieremnek vége, de azt is tudtam, hogy nem hagyom csak úgy egyszerűen abba. Akkor írtam meg a Nem vagyok én apáca című könyvet, ami körülbelül három évig tartott, míg eljutott a kiadásig. Bár közben rendbejöttem, de akkor már nem adtam fel ezt a kötetet. Ez volt az első olyan könyv Magyarországon, ami szókimondó és őszinte volt, tele olyan személyekkel, akik még éltek. De nem csak elkezdtem valakit szapulni, ugyanúgy írtam saját hibáimból is. Ebből lett a következő, majd jött a Ciccolina könyv. Egymillió kötetet adtam el. Erre mondta azt a Verebes Pisti, hogy egy toalettben ott kell lennie Marxknak, Leninnen és a Zalatnaynak. Ő is benne van, mondogatta régen, reméli, egyszer a zenekar felé fogok meghajolni a harminc centis szoknyámban és beláthat alá. (Nevet) Gyakorlatilag ebben is csináltam újat. A Playboy pedig tényleg jó üzlet volt, nem pénzt kértem, hanem részesedést. Ha egyet adnak el belőle, akkor meg megfagyunk. Végül eladtak belőle 90.000 darabot.
Lázadónak tartod magad?
Naná. Lázadónak lenni jó!
Mesélnél erről?
Szerintem valahol még most is lázadó vagyok. Csak azért sérültem kicsit, ugye az ominózus kétéves elzárásom miatt. Mázlimra édesanyám akkor már nem élt, és ezt fentről nézte csak. Ha elért volna, biztos nagy pofont kapok. De ami ma van, az nem erőszakos lázadás. Inkább életösztön, az élet szeretete. Engem mindig hajt belülről valami. Hogy én ezért és ezért élek… A zene, az, hogy kint van a fenekem, hogy visszaszólok, hogy máig flörtölnek velem.
Egyszer volt egy kis sportos Mercedesem, ültem benne nyáron, nyitott autó, kis sort, de akkor is már az ötvenhez közelítettem. Két fiatal srác a biciklin megkért, hogy húzzam át őket a Margit hídon. Mondom persze, kapaszkodjanak. Miközben vezetek, hallom hátulról, hogy „Te, ez nem az az énekesnő?” „Nem lehet, hát az öregebb” „De ez ő, és tök jól néz ki. Tudod, ő énekli zárdás apácás izét” „Igen, meg a valamit csinálok a kezemből!” Majd mondtam nekik, hogy engedjék el az autót, mert fordulok el, és nem tudom, ki merre megy. Erre hallom tőlük, hogy „Hú hallod, ez a csaj még mindig jó” Erre a másik: „Igen, de sokat javít rajta az autója” (Nevet) Ezen valaki megsértődne, de én elkezdtem nevetni. Mert igazuk van.
Van, mikor azt mondják, hogy „Hú te, a korodhoz képest milyen jól néz ki!” Én meg úgy vagyok vele, hogy hát anyukádat, mi az, hogy korodhoz képest? Vagy jól nézel ki, vagy nem! Van, mikor jóképű helyes gyerekek jönnek oda hozzám, hogy de örülnek, hogy látnak, milyen jó a hangom, és ha tudnám, hogy az apjuk milyen szerelmes volt belém… Na és akkor mondom, hogy „Na kopjál le öcsi!” De ezeket viccből mondom. Mert én minden ilyen kis buta hódításnak örülök. Mert bárki bármit mondd vagy bánt bármiért, egy dologért nem tud bántani. Azért, ami a szívemben van.
„Bárki bármit mondd vagy bánt bármiért, egy dologért nem tud bántani. Azért, ami a szívemben van.”
Jó ez az egész gondolat, amit felvezettél. Pont vág ahhoz a témához, ami az USA-ban már fel van kapva, nálunk viszont még eléggé nyugodt víz van körülötte: a kor körüli diszkrimináció. Sokak szerint ma egy nő negyven év után nem ér semmit. Magyarországon mennyire súlyos ez a helyzet?
Nagyon. De amennyire kicsit kezdünk az állatvédelemmel és minden ilyen dologgal egy kicsit jobban európaiasodni és egy kicsit jobban maiabbá válni, ez a zenével is így van. Tina Turner 70 évesen is Tina Turner, és ha ki tud menni a színpadra énekelni, feltehetőleg nem a pénzért csinálja. Nálunk azért persze közre játszik a pénz is, mert ha az ember a számláit nézi – és itt nem kell sajnálni, nem azért mondom – nem biztos, hogy megengedheti magának, hogy válogasson bulik között, még ha szereti is a szakmáját. Én élő énekesnő vagyok, nem playbackelek soha, csak akkor nem megyek el, ha beteg vagyok. De akkor is adok egy másik időpontot. Akkor vagyok a mennyekben, ha zenekarral énekelhetek.
Haladunk, de ami sok idő után jó, arra továbbra is azt mondjuk, hogy „még mindig jó.” De miért még mindig? Hatvanévesen is lehet jól énekelni, és arra törekedni, hogy színpadképesen nézz ki. Közel sem tudunk sem anyagilag, sem támogatottságban olyan produkciót csinálni, mint egy Madonna, Tina Turner vagy Cher, mert mögöttük olyan komoly biznisz és pénz van, ami itthon nem létezhet. De ha arra kerülne sor, én is megcsináltatnám az arcomat, vagy bevállalnék más dolgokat. Ennyit nekünk is lehet. Hálistennek ezt még nem kellett egyelőre.
Ennyire fontos a külső?
Nagyon fontos és erre tudok két nagyon eklatáns példát is. Cserháti Zsuzsival nagyon jóban voltam, az egyik legjobb énekesnő volt. Amikor vékony volt, abba majdnem belehalt, mert örökké fogyókúrázott, egészen fiatal kora óta. Mikor meghízott, elismerték, de állandóan attól félt, hogy ki mit mondd, amikor kimegy a színpadra. Hiába énekelt tökéletesen. Napjainkban Tóth Vera az az énekesnő, akinek lehet, hogy más testalkattal nagyobb sikere lenne. Pedig zseniális énekesnő. De mi nem jutottunk el idáig. Aretha Franklin és Ella Fidgerald akkorák, mint egy ház. De ezt soha nem érdekelt senkit, mert az érdekes, ahogy énekelnek, és amilyen zenét csináltak. Ebben le vagyunk maradva.
„Amikor dühöngtem, hogy hagyjanak békén a szabályaikkal, volt hogy a lemezgyártó marketingesére úgy rávágtam az ajtót, hogy eltört a kézfeje.”
Kicsit térjünk vissza a múltra. Ezt a lázadó mivoltot az akkori államszerkezet hogy kezelte?
Majdhogynem csak rossz élményeim voltak, mert én nem tartoztam, se az ORI (Országos Rendezőiroda), se az Interkoncert, se a Hanglemezgyártó kedvencei közé. A kapcsolatom ezekkel a szervekkel mindig húzd meg ereszd volt. Nyolcvanszor átnézték a dalszövegeket. A Nem vagyok én apácánál másfél évig tartott az elfogadás. Volt, hogy az evangélikus egyház szólt be, volt, hogy a katolikusok, volt, hogy az Öregek Egyesülete, mert mi az hogy… Volt egy másik ilyen dalom, a Bolondgomba, amit nem én írtam, nem is én szereztem, de máig botrány van körülötte. A Moszkva térről lesz kiállítás, és ezt a dalt akarják kísérőzenének, mert az ominózus óra alatt készült, ami ugyancsak ki lesz állítva. A legtöbb kérdés máig arról szól, hogy ha bolondgombából éneklek benne, akkor ez azt jelenti-e, hogy már akkor is kábítószereztünk. Hát akkor én azt sem tudom mi hol hány óra. De ez az akkori rend szerint probléma volt, hiába volt ott egy Lóránt Lenke, Garazs Dezső vagy egy Márkus Laci bácsi, ez hosszú ideig gondot okozott.
Hosszú ideig gondot okozott az egyik angol nyelvű lemezem is, ami Prágában gond nélkül megjelent, itt meg nem akarták kiadni, mert fehér ruhában ültem fehér háttér előtt, és azt mondták, hogy ez egyfajta drogos repülést juttat eszükbe. Ilyen senkinek eszébe sem jutott. Ezzel én nagyon sokat találkoztam. Amikor dühöngtem, hogy hagyjanak békén a szabályaikkal, volt hogy a lemezgyártó marketingesére úgy rávágtam az ajtót, hogy eltört a kézfeje. Egyszerűen nem tudtam velük zöldágra vergődni. Ilyen sokszor volt, viszont nem volt bulvársajtó, tehát ilyen szinten nyíltan nem bántottak.
Mikor megnyertem a fesztivált az Omegával a Nem várok holnapiggal, mindannyian kaptunk szerződést Angliába. Kiengedtek, de mikor ott álltunk a világhírnév kapujában, azt mondták haza kell jönni. És haza kellett jönni, vagy nem engedtek volna soha haza. Itt kellett volna nekem meglépnem, csak annyira az járt a fejemben, hogy anyu itt van, és nehogy vele történjen valami, hogy inkább hazajöttem. Pedig ha hozzámegyek az egyik BeeGeeshez, biztos, hogy kettős állampolgár lettem volna. Kint komoly siker állhatott volna előttem.
Ez mennyire tesz szomorúvá?
Nem tesz szomorúvá. Hiszem, hogy van reinkarnáció és lesz ennek még folytatása. Ez az élet megadott egy olyan sanszot, amivel nem éltem. Ezen már nem szabad bánkódni, mert túl vagy rajta, és akkor azt mondom, hogy valami valamiért, és semmi sem véletlenül történik.
„…Mikor ott álltunk a világhírnév kapujában, azt mondták haza kell jönni. És haza kellett jönni, vagy nem engedtek volna soha haza.”
A lázadó mellett mit szólsz ahhoz a jelzőhöz, hogy túlélő?
Az tök jó, mert nagyon sok olyan dolog történt velem, amire azt mondták, hogy ebből már nem lehet felállni. Én pedig mindig felálltam. Pedig több volt az ellendrukker, mint a drukker. Mikor kvázi újból elkezdtem az életet, akkor az első koncerteknél volt bennem egy félsz, hogy vajon mi lesz. Máig van a torkomban egy gombóc, mikor erről beszélek. Akkor azt mondtam magamnak, hogy jó, mint mindig, őszinték leszünk. Kiállok, és azt mondom, hogy köszönöm, hogy visszafogadtok. Mert itt vagytok, tapsoltok, mosolyogtok, tehát hisztek megint nekem vagy a zenémnek. Úgy érzem, hogy a színpadon senki nem bánthat. Tudok, amit tudok és az innen, a szívemből jön. Minden egyes bulin ahol ezt elmondtam, óriási taps fogadott, volt, hogy felállt az egész közönség. És erre azt mondtam, hogy igen, túlélő vagyok. És ezzel az erővel fussunk neki. És azóta is futunk.
Mennyire voltál kapcsolatban még a meleg közeggel a múltban?
Biztos voltam benne, hogy ezekben a közegekben is sikerem lesz, de sokan támadtak érte. Minek neked odamenni? Jó ez neked? Egy melegklub? Én pedig azt mondtam, hogy de hát sikerem van. Sőt, kiemelkedő sikerem van. Sokszor éltettek, ünnepély lett a buliból. Hát miért hagynám ki ezek után? Nekem semmi bajom nincs senkivel, akinek ilyen az identitása. Engem megtámadtak azért is, hogy zsidó esküvőn miért énekelek, cigány klubban miért énekelek… És egy idő után rájöttek, hogy igen, én mindenhová megyek énekelni, mert jól érzem magam, szeretnek engem. És észrevettem, hogy nagyon sok ilyen kaliberű barátom is lett, főleg a fiúk közül. Sose fordult meg a fejemben, hogy megkérdőjelezzem, hogy ki kit szeret és miért. Jól érzem magam ezekben a klubbokban. Különösen kedves a szívemnek, hogy aki meleggel taláékoztam az mindig szerette az állatokat, fontos volt számára a környezettudatosság és az elesettek ápolása. Ezek nekem nagyon fontos dolgok. És ebben a közegben sose csalódtam még ilyen szempontból.
Milyennek látod ma a helyzetet ezzel kapcsolatban Magyarországon?
A sajtó is és politika is egy oda-vissza háborút dúl. Engedjük, ne engedjük, kell-e vagy nem kell… Ez nem ilyen kérdés. Ez a mai világban nem is lehetne kérdés. Ez van. Ez létezik, ezt tudomásul kell venni. Furcsán hangzik, de én azt mondanám, hogy ezeken a felvonulásokon nem mindig szimpatikus, ha ezt ennyire erőltetetik, működhetne máshogy, visszafogottabban, sőt, befogadóbban.
Én imádom a travikat is. Olyan szépek tudnak lenni, mint egy nő talán soha. Ha nézek egy-egy show-t tőlük, mindig azt mondom, hogy mennyivel hosszabb a combjuk és milyen jó csipőjük van. Baromi jól néznek ki. És ha valaki még zenél is hozzá és nem csak tátog – bár az sem könnyű – akkor azt mondom, hogy én ezt határozottan szeretem.
„Nagyon sok olyan dolog történt velem, amire azt mondták, hogy ebből már nem lehet felállni. Én pedig mindig felálltam. Pedig több volt az ellendrukker, mint a drukker…”
Mit várhatunk az Alteregóban?
Általában beszólásos alapon működik egy ilyen koncert. „Apáca! Tölcsér! Hosszú forró nyár! Könnyű álom! Miért mentél el! Hol jár az eszem! Mindig kell egy barát!” Ezek biztosan mindig fognak menni, megspékelve például egy kis Joplinnel. Vagy a Locomotivtól a Szeress nagyon. Ezt mindig a helyzet dönti el.
Hányszor énekelhetted el amúgy eddig a Nem vagyok én apácát?
(Nevet) Számoljunk! Negyven év alatt körülbelül olyan 90 ezerszer. De ettől függetlenül van még mindig olyan, hogy elindul a zene, és nem tudom a szöveget, nem lépek be. A zongorista csak néz, én meg vagyok ijedve, mert nem mondták meg az első szót és kiesett az egész fejemből. Aztán persze mindig beesem a dalba és mindenkivel jót nevetünk az egészen. (Nevet)
Van olyan dal, amit kevésszer adsz elő, pedig jobb lenne többször? Mit kiabáljon be a közönség?
Jó lenne többször elénekelni a Miért mentél elt, ami egy nagyon nehéz nóta, de jó énekelni. A Locomotive korszakból van egy pár olyan dal, ami nem tudom, hogy miért nem ütött át. Véremben van, Napraforgók, amit Picivel éneklünk duettban, vagy a Gyere vissza barátom. Ezek közül néhány ráadásul tempós is. De mondhatnám a Késő márt vagy az Itt a nyárt is. Ezek nehéz dalok. De nagyon színesek.
Alterego 9. Birthday Weekend – Special Guest: Zalatnay Sarolta
2016. Március 11. 22:00 – 06:00
AlterEgo Club
1062 Budapest, Dessewffy utca 33.
Facebook-esemény ITT!
Kanicsár Ádám András
Interjúfotók: Sáfár Krisztián
