William Yang ausztrál fotóművész Blood Links című projektjében kínai gyökereit kereste fel, felkutatva azt a több, mint 100 évet, mely alatt családja a két kontinensen szétszakadt, majd újra össze-összekapcsolódott. A nyíltan meleg művész, aki írói vénáját fotóihoz írt vagy mellettük elmondott anekdotáival éli meg, az ausztrál LMBTQ közösség egyik legjelentősebb művésze, aki fotóival már a 70-es években képviselte a melegeket. Előadása, mely egyszerre mesélés és társadalomtörténet, humorral és iróniával mutatja be egy család történelmét. William Yanggal a meleg közösségről, migrációról és a múltról beszélgettünk.
Karriered során az ausztrál LMBTQ-élet legfőbb évtizedeit kaptad lencsevégre. Mik voltak a legboldogabb és a legszomorúbb pillanatok?
A legjobb élmény a melegek felszabadulása volt a hetvenes években, mikor az emberek végre elhagyták azokat a negatív gondolatokat a homoszexualitásról, amiket a társadalom diktált beléjük. Jó érzés volt végre valaki szexualitása kapcsán pozitívan gondolkozni. És persze maga a szex is jobb volt, hiszen az ember már nem érezte magát egy szinten bűnösnek. Mikor mindenki ugyanúgy érzett, az fantasztikus volt.
A legrosszabb időszak pedig az volt, mikor a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején a HIV elérte Ausztráliát. Ekkoriban a meleg társadalom már szerezhetett némi megbecsülést, de a vírus által a becsmérlőink ismét démonizálhattak minket. Szerencsére az LMBTQ közösség összetartó volt és igen megindító szolidaritást tapasztaltam a halálok óriási száma kapcsán. Bár Ausztrália a vírusra egyik legjobban reagáló állam volt, de még így is szívszaggató időszak volt ez.
Hogyan néz most a világra? Voltak pozitívabb idők, vagy éppen abban a jövőben élünk, amiben reménykedtünk valaha?
Azt hiszem, igen pozitív időket élünk. A sydney-i Lesbian Gay Mardi Gras-t [Az ausztrál pride-ot – a szerk.] rengeteg fiatal meleg támogatja, sőt a hetero társadalom is. Ma már melegeknek vagy leszbikusnak lenni nem téma, ez pedig remek eredménye azoknak a harcoknak, amiket a hetvenes években vívtunk – akkoriban még azért, hogy elfogadják a homoszexualitást. A Mardi Gras ma már a mainstream része, a mozgalmunk zászlóshajója. Mióta a kilencvenes években a Mardi Gras-t közvetítették a tévében, rengeteg társadalmi változás történt. Akkoriban inkább ellenezték, ma már pedig inkább az a jellemző, hogy elfogadják.
A legfontosabb téma napjainkban az egyenlő házasság, amit persze támogatok, de valójában nem olyan kiemelkedő fontosságú ügy, mikor más országokban még embereket végeznek ki a szexuális orientációjuk miatt.
A legutóbbi projektjében a kínai gyökereidet kutatja fel. Vádolták már azzal önt, hogy úgy akarja megérteni és átélni egy nemzet történelmét, hogy egy másik országban, sőt kontinensen nőtt fel és szocializálódott?
Az emberek Kínában mindig biztosak benne, hogy kínai vagyok és hogy beszélek kínaiul. Mikor megtudják, hogy nem beszélem a nyelvet, meg vannak döbbenve. A megjelenésem, a külsőm miatt rengeteg értékkel azonnal azonosítanak. Általában nehezen fogják fel, hogy az én identitásom leginkább nyugati. Úgy gondolják, hogy inkább a kínai értékeket kellene képviselnem.
Gondolt már arra, hogy milyen lenne az élete, ha a családja az XIX. században Kínában marad? Más lenne a karrierje vagy az élete meleg férfiként?
Nem is tudom elképzelni, mennyire más lenne az életem. De így is rengeteg meleg és leszbikus kínait érdekel a művészetem, mert nyíltan meleg vagyok. Sok ember próbál kötődni hozzám. Az utóbbi években amúgy arra a következtetésre jutottam Kínával kapcsolatban, hogy a munkahelyeken nem annyira jellemző a melegek vagy leszbikusok elítélése, a probléma inkább a családokban rejlik, főleg mióta jogilag családonként csak egy gyermeket támogatnak. Kínában az, ha egy családban nem születik gyerek, nagyon nagy dolog.
A szülei kínai bevándorlók voltak. A migráció ismét felkapott, problémás téma a világban, Magyarországon különösképpen. Mit gondol a modern migrációról és az emberek azon félelméről, hogy egy ember nem képes asszimilálódni egy másik nemzet kultúrájába?
Az emberiségnek van egy nagy része, ami a saját szociális hálójában él, és aki retteg attól, hogy a migránsok majd elveszik a munkáját. A politikusok tartanak ettől az attitűdtől, és hogy ne veszítsenek szavazókat, szigorú törvényeket hoznak a migránsok ellen. Ausztráliában igen erős a multikulturális keveredés, sokan azt mondják, itt működik ez a legjobban a világon. Bővelkedünk a lehetőségekben, hogy megismerkedjünk más kultúrákkal, még ha csak arról is van szó, hogy megkóstoljuk a konyhájukat. Az igazi integrációról viszont csak akkor beszélhetünk, ha már különböző nemzetiségű emberek házasodnak össze.
A kérdéseim többsége a politikával és a társadalommal kapcsolatos. Ha egy fotóművész olyan témákkal foglalkozik, mint ön, nincs némi veszély arra, hogy az emberek elfeledkeznek a művészetről és csak az üzenetre koncentrálnak?
Igen, van rá némi veszély, és egy szinten ez már meg is történt. Volt idő, mikor hírességeket fotóztam – erre mindig van piac –, de aztán úgy gondoltam, hogy ezek az emberek már elég figyelmet kapnak, inkább fotózok marginalizált csoportokat, akikre ez nem igaz. Úgyhogy ezt csináltam, sikeres lettem (bármit is jelent ez), bár elég sok időbe került. Elégedett vagyok azzal az úttal, amit választottam.
Milyen jövőt akar fotózni Ausztráliában vagy Kínában?
Habár még mindig szoktam fényképezni, és szeretem dokumentálni az életem, úgy gondolom, életem legfontosabb feladata már az, hogy rendet tegyek az életművemben, így ha meghalok és valaki átnézi, lásson benne értelmet. Ennek a munkának része az analóg képek digitalizálása is.
Mit vár a legjobban Magyarországban?
Úgy hallottam, gyönyörű, így nagyon várom, hogy lássam, és meg szeretnék ismerkedni a magyar emberekkel is. És azt is hallottam, hogy remek fürdők vannak Budapesten.
William Yang (AUS): Blood Links
2016.03.03. 20:00
Trafó Kortárs Művészetek Háza
Nagyterem
Budapest, Liliom u. 41, 1094
Jegyvásárlás ITT!
