Magyarország egyik legismertebb televíziós műsorvezetője, riporterként saját műsora van a TV2-n, és kerekesszékesekkel rendezte második nagyjátékfilmjét. Till Attila mindegyik munkáját szereti és egyikről sem tudna lemondani. Tiszta szívvel című új filmje csak pozitív kritikákat kapott, ezért egy picit zavarban is van. Mindkét nagyjátékfilmjében megjelentek kisebbségi csoportok, mert valamiért vonzódik a mindennapi létezésnek kiszolgáltatott emberekhez. Rendezőként is laza, és imádja a szélsőséges humort.
Televíziós műsorvezető és riporter vagy, valamint rendezőként is dolgozol. Melyiket választanád, ha muszáj lenne kettőt feladnod?
Nem tudnék választani, mert mind a három valójában én vagyok. Mind a három egy kicsit másról szól. A nagy showműsorokban ott van a pillanat ereje, olyan, mint egy adrenalinlöket, szeretem, hogy rövid idő alatt kell hatni a nézőkre, szeretem, hogy élőben megy, hogy egy csomó ember nézi, csomó technika van körülöttünk. A Propagandában egy teljesen más világba lépek be. Tegnap is a Romengóval, a világ egyik legjobb cigány zenekarával forgattam a Kobuci kertben. Ott álltam, és arra gondoltam, hogy hú, milyen fantasztikus, hogy ez a munkám: itt kell állnom és ezt a zenét kell hallgatnom. És ezekkel a fantasztikus emberekkel kell beszélgetnem. Ez nagyon hiányozna. A filmkészítés pedig a költői felület az életemben. Az alkotás. Szükségem van rá, hogy legyen egy ilyen terület, ahol én kontrollálom az egészet.
Most rendezőként kerültél előtérbe a Tiszta szívvel című filmed kapcsán. Honnan jött az ötlet, hogy kerekesszékesekkel készíts egy akció-vígjátékot?
Mindig is tetszett, hogy a társadalom egyik legkiszolgáltatottabb embercsoportját, akikhez sokszor a gyengeséget, a magányt társítják, más fogalmakkal vegyítsem: úgy mint vagányság, kaland, erőszak, fegyveres mozihős, barátság, boldogság. Meg láttam kerekesszékes filmeket, találkoztam is kerekesszékes emberekkel, buliztam velük. És az a legjobb ebben a filmben, hogy embereket látunk benne, akik egymással szoros viszonyba kerülnek és segítik egymást, és ez alakítja az életüket.
Elégedett vagy a film fogadtatásával?
Nemhogy elégedett vagyok, hanem zavarban vagyok, hogy az elvárásokhoz képest mennyire jól sült el. Elképesztő, hogy az interneten mit kapunk. Minden nap többen írnak a Facebookon vagy sms-t, e-mailt kapok, amiben gratulálnak, hogy mennyire megérintette őket a film. Megjelent vagy harminc kritika, ami tulajdonképpen mind lelkendezett. Iszonyú jó a port.hu-n a pontszámunk. 10 emberből mondjuk 9-nek vagy 9,5-nek tetszik a film. Ennél többet nem lehet kívánni.
Ha már zavarban vagy: az egyik kritika azzal zárul, hogy “Hollywoodban is tanulhatnának Tillától” – egyetértesz ezzel?
Ha arra gondolt a szerző, hogy igazi mozgássérültek szerepeltek a filmben, Hollywood pedig az az igazi művilág, ahol hódít a sztárkultusz és mindegy, hogy a mozgássérültek mennyit tüntetnek, akkor is sztárok játsszák el az ilyen szerepeket is, akkor ebben van igazság. De ha arra gondolt, hogy olyan jó a film, hogy ilyeneket nem csinálnak Hollywoodban, az természetesen nem igaz.
Ha mégis negatív kritika ér, azt hogyan viseled?
Negatív kritikánál mindig az a lényeg, hogy okos írásról beszélünk vagy valami ostoba hülyeségről. Ha valaki úgy szid egy filmet, hogy nem igazán ért hozzá, az nem fontos. Nyilván rosszul esik, de nem bántó. Az a szívbe markoló, ha valaki egy okos kritikával bánt, mert akkor nincs mese, rájössz, hogy igaza van.
Amatőr és profi színészek is játszanak a filmben. Milyen volt így együtt dolgozni?
Nem feltétlenül válik el ez a két világ látványosan. Nincs igazán profi meg amatőr. Sokféle módszer van, én a próbában hiszek. A felvétel előtt van egy szellemi ráhangolódás a rendező és a színészek között. Hogyha ez rendben van, érti a színész meg a nem színész is, hogy mit kérek tőle, akkor nem lesz probléma a kamera előtt sem. És van még egy nagyon fontos lépés korábban: a casting, hogy kit választasz. Ez megérzéseken alapul. Én eddig nem nagyon csalódtam a saját megérzéseimben. Az, hogy én Fenyvesi Zolit és Fekete Ádámot választottam, azok szerintem ilyen jó ösztönös megérzések.
Műsorvezetőként egy vicces, laza figurának ismerhettünk meg. Rendezőként milyen karakter vagy?
Rendezőként sem vagyok túl szigorú, nem vagyok üvöltözős fajta. Egyszerűen nem görcsölök rá, hogy mit hogyan kell megcsinálnom. Elfogadom, hogy többféleképpen is meg lehet csinálni azt a jelenetet, amit én elképzeltem. Engem egy filmnél is csak a veleje érdekel – a lényeg úgysem sérül attól, hogy így vagy úgy csináljuk meg. Nyilvánvalóan a trehányságot, az érzéketlenséget, a nem odafigyelést nem szeretem, de ki szereti ezt egy csapatmunkában? Mert ez egy oda-vissza hatás, még akkor is, ha a rendező a katalizátor, aki beállítja az arányokat és akinek az ízlése dolgozik.
Az első nagyjátékfilmedben, a Pánikban is megjelentek kisebbségi csoportok (melegek, mentális betegek), most pedig a mozgássérültek. Mennyire tudatos ez?
Biztos, hogy tudatos, de nem akarok vele üzengetni, nem valami missziónak a része. De tudatos, mert valamiért mégiscsak vonzódom az ilyen típusú emberekhez, akik ki vannak szolgáltatva a hétköznapi létezésnek, talán jobban, mint a többiek. Érdekes, hogy a Pániknál kicsit sem gondoltam arra, hogy a mentális betegek csoportja kisebbség lenne. Én inkább azt gondoltam, hogy ezek a pszichés problémák tömegeket érintenek.
A Pánikban Thuróczy Szabolcs karaktere, Dick egy meleg rendőr, aki nem vállalja fel a melegségét, és igazán saját magát sem tudja elfogadni. Szerinted mennyire nehéz ma Magyarországon előbújni?
Ehhez én nem értek igazán. Leginkább művészek vesznek körül, ez egy felszabadult társaság. Itt nem nagyon van gondja a melegeknek. Rengeteg meleg barátom van. Mindenkinek eldönthető magánügye, hogy kivel, hogyan, mit akar kommunikálni erről, de a közeg egy kicsit sem bántó. Ezzel ellentétben fogalmam sincs, hogy mi van vidéken: ha te vidéken vagy egy meleg buszsofőr vagy ha egy gyárban dolgozol. Ezekbe a világokba sajnos nem látok bele. És azt gondolom, ezekben a világokban élnek azok, akiknek ez a legnehezebb.
Segíthetsz azzal, hogy te vászonra viszed például Dick karakterét?
Szerintem minden ilyen oldja a nehézségeket, és a művészeknek dolga, hogy ez az érzékenyítés megtörténjen. De nem lehet a világot megerőszakolni. Leginkább a politikusaink tudnának nagyon sokat tenni, a törvény elképesztő erővel bír. A szülőknek dolga lenne, hogy a gyerekekkel beszéljenek, az iskolának pedig dolga lenne, hogy nyitottságra neveljen. A világ azért jó, mert sokszínű.
8 év telt el a két játékfilmed között. A következő filmre is ennyit kell várnunk?
Remélem, hogy nem. Valahogy a második nagyjátékfilm sok embernél macerás, sokkal nyögvenyelősebben valósul meg. Olyan, mintha az lenne a beavatási szertartás utolsó állomása. Jól van, akkor most nagyjából kész van az ember. Szeretnék most begyorsulni.
Van már ötlet?
Szociálisan az is érzékenyebb téma lesz, de most még több terv közül válogatok.
Thuróczy Szabolcs eddig mindhárom filmedben szerepelt. Miért?
A legjobb barátom. Egy nyelvet beszélünk, hasonló az ízlésünk. És egy nagyon jó színész, aki biztonságot ad. Tudom, ha az ő hátára pakolom fel az egész történetet, akkor ő elviszi. Más rendezőkkel is előfordul, hogy akár 6-8 filmen keresztül ugyanazzal a színésszel dolgoznak.
Miről ismerhető fel, hogy te rendeztél egy filmet?
Nekem nem annyira karakteres a stílusom, de talán felismerhető a komolyságnak és a viccnek a brutális keveréke. Ugyanannyira bátran merek komoly és drámai lenni, mint amennyire vicces. És ezt egészen a fekete humorig tolom. A szélsőséges humor nagyon-nagyon vonzó számomra. Például a Pánik elején a “Mondd, hogy Zsuzsi vagyok”. Ugyanez a Csicskában, amikor légpuskával lövik a csicskát, ami borzalmas dolog, mégis vicces, ahogy a Szabolcs röhög. Az már kicsit pengeélen táncol.
Mindhárom munkád kreatív, agyi munka. Hogyan kapcsolsz ki?
Már az is kikapcsolódás, ha egyik dologról átkapcsolok a másikra. De tényleg. Amúgy meg a családdal, gyerekekkel. Imádom, ahogy a gyerekek csacsognak és megjelenik a kis világuk. Szeretek utazni, sportolni, szaunázni, illetve a gőzt imádom. Elképesztő, hogy már három nap alatt mennyi energiát lehet gyűjteni.
Írta: Zsebedits Patrik
Fotók: Laokoon Filmgroup – Stalter György
