Robbie Manson, Új-Zéland evezős büszkesége a nyilvánosság elé kilépve is felvállalta: saját neméhez vonzódik. Történetében mesél azokról az időkről, amikor titkolni kényszerült másságát és milyen volt végül előbújni barátai előtt a 2012-es Olimpiai Játékok előtt.
Két és fél évvel ezelőtt meghoztam életem addigi legnehezebb döntését: előbújtam.
Azt hiszem mindig is volt bennem egy határozott hang, amely elő akart bújni. Már nagyon fiatalon rájöttem, hogy valamiben más vagyok, mint a többi fiú. De minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ez a „másik” oldalam rejtve maradjon. Az állandó elfojtás csöndes és félénk fiúvá tett, aki kerülte a figyelmet, hisz attól félt, valaki egyszer csak rájön a legmélyebb, legsötétebb titkára: ő meleg.
Ennek ellenére fiatalabb koromban, bár szerencsére ritkán, csúfoltak azzal, hogy meleg vagyok, ami aztán még jobban elijesztett a másokkal való érintkezéstől. Persze nem mindenhol viselkedtem ennyire zárkózottan, odahaza csak a kiegyensúlyozott és magabiztos oldalamat ismerte a családom.
Tizenhat évesen kezdtem el evezni. A sport segített még mélyebbre rejteni, ki is vagyok igazából. Hiszen ki gondolná egy profi evezőről, hogy meleg, nem igaz? Persze nem csak ezért vettem kezembe a lapátokat. Versengő típus vagyok.
Az egész akkor kezdődött, amikor az öcsém evezni kezdett. Édesanyám edzette. A versenyszellem teljesen megszállta a gondolataimat: nehogy már az öcsém jobb legyen valamiben! A mai napig ugyanabban a csónakban ülünk, úgyhogy napi szinten van lehetőségünk fitogtatni, melyikünk az erősebb, a kitartóbb. Párosban jelenleg is mi vagyunk az új-zélandi bajnokok.
Bár nem gondoltam rá folyamatosan, azért időről-időre eszembe villant a rettegés, mi lesz, ha valaki rájön a másságomra. Különösen a csapattársaktól tartottam és attól, ha bármelyikük is felfedi a titkomat, többé nem evezhetek. Gondolni sem mertem a coming outra.
Fura módon lenéztem a melegeket, pedig tudtam, hogy én is az vagyok. Úgy éreztem ők kevesebbet érnek, mint más emberek. Undorodtam az összestől és gyűlöltem magam azért, aki vagyok. Depresszióba estem.
Attól féltem melegként nem kezelnének egyenlő félként. Bármikor szóba került a téma egy társaságban, kényelmetlenül éreztem magam, elpirultam. Úgy éreztem azonnal fel kell állnom és el kell menekülnöm onnan. Rettegtem.
A legrosszabb része az egésznek: mindez csak az én fejemben volt így.
Tizenkilenc évesen már kétségbevonhatatlanul éreztem, hogy kizárólag a fiúk keltik fel az érdeklődésemet, de nem akartam beismerni még magamnak sem. Reméltem, ha nem veszek róla tudomást, akkor heteróvá válok.
Aztán történt valami. A bátyám bevallotta, hogy meleg.
Szabályosan sokkolt a coming out. Két évembe tellett, hogy összeszedjem a bátorságomat és bevalljam én is neki a legféltettebb titkomat. Tíz hónappal később, a karácsonyi szünetben édesanyámnak is elmondtam. Kijött értem kocsival a repülőtérre és hazafele, találós kérdések formájában próbáltam rávezetni. Mint kiderült már régóta sejtette, de sosem mert rákérdezni. Pedig őt aztán egyáltalán nem zavarta.
Önmagam elfogadásában nagyon sokat segített az is, hogy megismertem egy fiút, aki aztán nagyon megtetszett. Hónapokig tartott, de ismét összeszedtem egy nagy adag bátorságot és elhatározást, majd odaálltam elé és megkérdeztem eljönne-e velem randizni. A vágy, hogy randizzak egy fiúval felülkerekedett a félelmemen.
Az első randevúnkon nagyon ideges voltam, remegett a kezem. Nem a szülővárosomban, hanem egy másik városban, Hamiltonban találkoztunk, mert féltem, hogy valaki ismerős megláthat vele. Második alkalommal már nyugodtabb voltam. Egy ideig aztán jártunk is, de nem igazán működött a dolog. Viszont a mai napig hihetetlenül hálás vagyok neki, megadta nekem azt a végső lökést, amire szükségem volt.
A barátaimnak azon az estén bújtam elő, amikor kiderült, benne vagyok abban a nemzeti evezős csapatban, amelyik utazik a Londoni Olimpiai Játékokra. Kijutni az Olimpiára 10 éves korom óta életem vágya volt, akkor a televízióban néztem végig a Sydney-i Olimpiai Játékokat. A nevezésemet megünneplendő beültünk a barátokkal egy bárba és iszogattunk. Az este végén odafordultam a két legjobb barátomhoz és elmondtam nekik, hogy én valamiben különbözök tőlük. Meleg vagyok.
A következő hónapokban aztán egyre több és több barátnak mondtam el. Az Olimpia végére már mindenki tudta, a csapattársakat is beleértve. Biztos vagyok benne, hogy volt, akinek már azelőtt is a fülébe jutott, hogy elmondtam volna neki, úgyhogy idővel már inkább az volt a kérdés, vajon ki az, aki még nem tudja. Legnagyobb meglepetésemre a világon senkit se zavart, sőt, mindenki nagyon támogató volt.
Úgy éreztem végre rátaláltam önmagamra. Teljesen máshogy látom ma már a világot, a jövőmet és önmagamat. Nemcsak büszke vagyok arra, hogy meleg vagyok, hanem örülök is neki. Jó értelemben tesz mássá. Sokat tanultam önmagamról is és arról, mit jelent melegnek lenni a sport világában.
Szerencsére rengeteg példaértékű, nyíltan meleg sportolót ismerhetett meg a világ az elmúlt években, akik jóval sikeresebbek is, mint én valaha is leszek. De remélem az én történetem is hozzáad mindehhez. Megmutatni azoknak, akik félnek, akik takargatják melegségüket, hogy nemcsak rendben van az, ha a saját nemünkhöz vonzódunk, de nagyon jó dolgok is kisülhetnek belőle. A végső felismerés pedig az, hogy ez csak egy dolog a rengetegből, amik jellemeznek minket.
Forrás: Outsports
