Amikor először léptem ki apró görögországi otthonunk ajtaján, és sétáltam le egy kávéra a tavernába, kicsit úgy éreztem magam, mint Belle a Szépség és a Szörnyeteg nyitódalában. Azt hittem, mindenki engem bámul majd, és összesúgnak a hátam mögött: „Ott az a srác, aki oly furcsán kedves, egyébként szép kis…” – és ki tudja, ki hogyan folytatja majd a mondatot.
„Elképzelni sem tudom, mihez kezdtek magatokkal egy faluban, miközben korábban Tel-Avivban non-stop buliztatok, partikat szerveztetek, és hajnali háromkor jártatok vacsizni” – mondják sokan, amikor meghallják: egy télen alig tízfős falucskába költöztünk Görögország egyik eldugott csücskébe, és természetesen mindenkiben felmerül, hogyan fogadta a kis közösség a két gay srác érkezését, akik kimonóban járnak le a partra, hatalmas napszemüvegeket viselve kortyolják a kávéjukat, és felváltva szól Madonna, Britney és Abba a kocsijukból. A válasz pedig az, hogy – szerencsénkre és büszkeségünkre – imádnak minket, ahogy mi is őket.
Agios Georgios a Methana-félszigeten fekszik, és a falu központjában álló templomon és tavernán kívül effektíve semmiféle vendéglátóipari egység vagy üzlet nincs itt. És nekünk nem is hiányoznak egy cseppet sem. Negyedóra kocsikázásra tőlünk, Methana városkában van két szupermarket, néhány étterem és egy bár, ahol eleinte a helyiek nagy rácsodálkozására, ma már velük együtt beszélgetve (azaz inkább mutogatva) szürcsöljük a sörünket. Amikor néhány hét után, megismerve a methanaiak mentalitását már-már szégyenkezve hozakodunk elő azzal, hogy kicsit tartottunk tőle, hogyan is kezelnek majd minket, a legtöbben felnevettek: „Azt hittétek, ti vagytok az egyedüli meleg pár a faluban?”
Kiderült, hogy egy brit gay páros – akik az ötvenes éveikben járnak – minden évben többször idelátogat, és néhány esztendeje falusi házacskát vásároltak maguknak, a mellettünk lévő kis községben pedig egy görög meleg pár is lakik, aki történetesen az elsőre mufurcnak tűnő tavernatulajdonos legjobb barátai. Aki pedig nem LMBTQ, annak sincs semmi baja velünk, sőt sanda tekintetek helyett támogató kedvességgel találkoztunk: „úgy örülünk, hogy érkezett egy kis vérfrissítés”, „csodás, hogy fiatal energiákkal gazdagszik a falu”, és „ha bármiben, bármikor segítségre van szükségetek, azonnal jelezzetek”.
Bulizni bárhol és bármikor tudunk – elég ha betoljuk a magnóba Madonna Madame X kazettáját (igen, kazettás lejátszónk van), vagy ha a tengerparton heverészve énekelni kezdjük a Dancing Queent, és ha mégis giga partira vágynánk, szervezünk egyet – az egyórás szárnyashajó útra lévő Athénban, vagy valamelyik másik otthonunkban Budapesten vagy Tel-Avivban. Falura költözni nem azt jelenti, hogy vaskalapos értékekkel harcolunk, és azt sem, hogy élve eltemetjük magunkat. Számunkra inkább azt, hogy csodálatos, máshol sosem tapasztalt nyugalomban lehet részünk, és csak akkor vetjük bele magunkat a pörgésbe, amikor igazán kedvünk szottyan hozzá.
A sztereotípiák, amelyek szerint a kényelem, az elfogadás, a befogadás kizárólag LMBTQ paradicsomokban és gay metropoliszokban várhat ránk, egyszerű marketingfogások – lehet büszke és boldog melegnek lenni bárhol, nem csak Sitges-ben, Míkonoszon és San Franciscoban. Félreértés ne essék, nem fordítunk hátat örökre a nagyvárosok lüktetésének, csupán azt mondom: nincs okunk félni attól, hogy ahol nincs kint a szivárványzászló, ott nem látnak minket szívesen. Ha szerényen, emberként, mosolyogva köszöntjük a körülöttünk élőket, értékelve a munkájukat, és segítve egymást, nemcsak közelebb kerülünk egymáshoz, de segíthetünk abban, hogy megértsék: ahogyan nekünk sincs „paráznivalónk” tőlük, mi sem fogjuk fenekestül felforgatni az ő életüket.
Ellenkezőleg: mindannyiunk világa csak gazdagodhat ezekkel a szivárványos Disney-mesébe illő, mégis igazi találkozásokkal.
Steiner Kristóf
