A Terápia egy jó belépő volt neki, sokáig mégsem nevezte színésznek magát. Korlátoltnak gondolja azokat, akik nem fogadják el a másságot, mert szerinte csak az a fontos, hogy miért szereti egymást két ember. Határozott véleménye van dolgokról, amiért kapott már hideget-meleget, mégis felvállalja a gondolatait. Sztarenki Dóra a Táncművészeti Főiskolán végzett. A táncos pályáról azonban hamar áttért a színészire, és a színpadi darabok mellett ma már A martfűi rém és az 1945 című filmekből ismeri leginkább a nagyközönség. Utóbbi filmben Szabó Kimmel Tamás is „megvolt neki”, amiért talán sokan irigylik – ő azonban csak szeretett volna túlesni az egészen.
Egyszer azt mondtad, talán nem tudod, hogy mit akarsz, ezért csináltál annyi mindent párhuzamosan. Most már tudod, hogy mit akarsz?
Azt tudom, hogy szeretem, amit most csinálok. És igen, ezt szeretném csinálni. De ez nem egy olyan szakma, ahol van egy kijelölt életút. Ezért a magam védelmére van B és C opció is.
Ha marad az A opció, akkor mi a nagy álom?
Mozifilmben főszerepet játszani. Olyat, ami értéket is közvetít. Vagy nagyon szívesen dolgoznék külföldi produkcióban. A határ a csillagos ég.
Van, aki zsigerből játszik, van, aki alaposan tanulmányoz és felkészül. Te melyik vagy?
Én azt hiszem, zsigerből indítom el a dolgokat. De valószínűleg az a jó, ha mérleget tudsz tartani. Magadból használsz dolgokat, vagy annyira érzékeny, hogy át tudod érezni a karakter érzéseit, és mellette tudsz racionális lenni és hozzátenni még pluszban technikai szempontokat.
Korábban az nyilatkoztad egy interjúban, hogy a Katona József vagy az Örkény Színházba nem lenne esélyed bekerülni.
Kaptam is ezért feketét-fehéret, hogy én azt nyilatkoztam, hogy az a színész, akinek diplomája van. Nem, persze, hogy nem csak az. Én is ismerem Csákányi Esztert és tudok sorolni még olyan embereket, akik nem végezték el a Színművészetit és nagy színészek lettek. De én nem az a típus vagyok, hogy lett egy munkám, amiben színészként dolgozom, akkor onnantól kezdve színészként definiálom magamat. És valószínűleg emiatt volt egy ilyen furcsa félreértés. Egyébként azt gondolom, hogy nagy szerencsém van: most dolgoztam Pelsőczy Rékával, dolgozni fogok Császi Ádámmal, Szabó Mátéval (rendezők – a szerk.), és mindegyiknek nagyon-nagyon örülök. De jó lenne egy kőszínházban dolgozni, bár simán lehet, hogy nekem nem ez az utam, hogy elmegyek egy társulathoz és ott maradok sok-sok évig.
Mikortól fogod színésznőnek nevezni magad?
Már annak nevezem. Bár civilben azt szoktam mondani, ha megkérdezik, hogy mit dolgozom, hogy színházban dolgozom. Ezzel próbálom kikerülni a kérdéseket, meg furcsa helyzeteket. De pont most számoltam, hogy öt év telt el, mióta leforgattuk a Terápiát. Azóta én nagyon keveset táncoltam, igazából a színészetből élek.
A Terápia című sorozat, ami meghozta az országos ismeretséget, elég jó fogadtatást kapott.
Igen, egy jó belépő volt, azt mondják.
20 perces részekből állt, Mácsai Pállal ültetek egymással szemben és csak beszélgettetek. Ez még tapasztaltabb színészeket is kihívás elé állítana. Mekkora nyomás volt rajtad?
Az HBO részéről abszolút nem nyomasztottak. Gigor Attila (rendező – a szerk.) pedig annyira pontosan kért mindent, hogy bíztam benne, nem gondolkodtam, azt csináltam, amit mondtak, és baromira élveztem, hogy van egy tök jó karakter, amit el lehet játszani. Tudtam akkor is, hogy nagy dolog, hogy bekerültem, de most lehet, hogy sokkal jobban rágörcsölnék, mert már tudom, hogy mekkora a tétje.
Akkor el is mondtad, hogy jó volt valaki másnak a bőrébe bújni. Eddig minden karaktered szívesen öltötted magadra?
Nagyrészt igen. Az Újvilág című darabban egy kamaszlányt játszom, aki liberális családból származik és elkezd bandázni szélsőjobboldali nézeteket valló gyerekekkel. Végül átáll hozzájuk. Itt meg kellett találni az igazságát a karakternek, hogy miért.
Egyszer vissza is utasítottál egy szélsőjobbos újságtól érkező interjú-felkérést.
Úgy éreztem, hogy nem kell nekik nyilatkoznom.
Nyilatkoztad, hogy nem érted meg azokat az embereket, sőt korlátoltnak tartod, akik nem fogadják el a másságot.
Igen, korlátoltak, azt gondolom. Mert engem nem érdekel, hogy milyen nemű az, akit te szeretsz. Mert nem ez a fontos, hanem hogy milyen ember. Nem emlékszem arra a pillanatra, hogy egyszer csak rájövök, hogy ja, van ilyen is, hogy két néni, két bácsi. Nincs bennem ilyen gyerekkori emlék vagy kiskamaszkori felismerés, mert ez valahogy mindig is természetes volt.
Akkor azt is mondtad, hogy neked az a fontos, hogy az egyik ember miért szereti a másikat.
Igen, ez az Orlando című darab kapcsán merült fel. Orlando több száz éven keresztül él, az elején férfiként, aztán nőként. Szerelmeket mesél el az egész történet. Vajon miért kapcsolódnak össze emberek, miért az lesz a nagy szerelme, aki.
Te miért szerettél bele a nagy szerelmedbe?
Most éppen nagyon szerelmes vagyok. Hogy miért szerettem belé? Jó kérdés. Mert nagyon okos, kedves, vicces, rögtön az első pillanattól kezdve kiderült, hogy nagyon sok mindenre ugyanaz a reakciónk. Nyálasan hangzik, de tényleg ennyire hasonlóan gondolkodunk. Azt hiszem, akkor szerettem bele véglegesen, amikor egyszer felhúztuk a paplant otthon együtt. „Majd én megmutatom, hogyan szoktam. Nem, én mutatom meg, hogy szoktam.” És kiderült, hogy ugyanúgy csináljuk. Akkor mondtam, hogy jó, hát ez nem véletlen.
A Táncművészeti Főiskolán eltöltött évek alatt önállónak kellett lenned, mivel először kollégiumban, majd a nagyszüleidnél laktál. Mennyire hagyott ez nyomot rajtad?
Az embernek az egyedülléttől egy ideig van egy jó érzése, hogy azt csinálok, amit akarok, aztán egy idő után elkezd a magányosság nagyon fájni. Meg azt vettem észre, hogy pótcselekvéseket csináltam, nem hasznosan töltöttem az időmet. Próbáltam minél több mindent csinálni, de ebbe belekerült sok olyan, ami elengedhető lett volna.
A legújabb filmben, amiben szerepelsz, az 1945-ben van egy szexjeleneted Szabó Kimmel Tamással. Biztosan sokan irigyelnek. Te élvezted a jelenet forgatását?
Jézusom, ezt eddig senki nem kérdezte. Nem hogy nem élvezed, ezek nagyon kínos helyzetek. Kollégák vagyunk, találkoztunk párszor. Én csak túl akartam esni rajta. Feszélyezett az egész helyzet.
Mi a három legjellemzőbb tulajdonságod?
Nagyon hebrencs vagyok, ez a szétszórtságot is magában hordozza. Azt gondolom, hogy nagyon érzékeny vagyok, mind a két irányba: könnyen jókedvem tud lenni, de elszomorodom olyan dologtól is, ami nem feltétlenül érint engem személyesen. Illetve ez nem biztos, hogy a legjellemzőbb, de én nagyon küzdök vele, hogy nagyon nehezen bocsátok meg. Próbálok egyre könnyebben túllépni bizonyos dolgokon, de nagyon meg tud ütni valami és akkor évekig hordozom magamban azokat a pici tüskéket.
Ezzel lehet, hogy megválaszoltad a következő kérdésemet: van-e olyan tulajdonságod, amit kapásból eltörölnél, ha lehetne?
Csak azért nem törölném el kapásból, mert nekem ezen dolgozni kell és emiatt is fog alakulni az, aki én vagyok. Meg ez hozzám is tartozik. Ezek nem úgy vannak, hogy akkor én most haragtartó vagyok és akkor ez így lebeg a levegőben. Hanem valószínűleg az érzékenységemből fakad, hogy nehezen bocsátok meg. Nem az vagyok, aki benne van abban, hogy ha összekaptunk, akkor estére már úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna, hanem azért kell egy-két nap. Meg egy dolgot nem bírok: egyszerűen nem bírom elviselni az igazságtalanságot. Azt érzem, amikor hülyének néznek, hogy felmegy az agyamban a pumpa.
Korábban nyilatkoztál olyat a Táncművészeti Főiskolán folyó oktatásról, ami alapján az ott töltött évektől is felment az a bizonyos pumpa.
Igen, azért is kaptam. De tartom, amit mondtam: én azt gondolom, hogy pedagógiailag nem jó, amit ott működik, és nem lehet így gyerekekkel foglalkozni, se a 9 évessel, se a 16-tal. Most meséltek nekem egy 9 éves kisfiúról, aki a maciját szorongatva zokogott az öltözőben, hogy nem mer bemenni a balettórára, mert retteg a mestertől. Ma már lehetne másképp is tanítani, nem csak úgy, hogy kuss a neved. Legyen már egy mérleg: igen, vannak szabályok, amiket be kell tartani, de emellett szóljunk úgy egymáshoz, mintha emberek lennénk.
Zsebedits Patrik
