„Szükségem van Magyarországra és a hazámnak is szüksége van rám”

Nekünk, LMBTQ+ embereknek a család érzékeny téma. Van, akiről ma sem tudja senki, és egyre kényelmetlenebb válaszolnia a mikor hozol haza barátot/barátnőt kérdésre, máshol a coming out óta a struccpolitika jegyében mindenki úgy tesz, mintha az meg sem történt volna. Aztán vannak a „húztalak volna le a vécén, mikor megszülettél” típusú reakciók, amiben minden van, kivéve megérteni törekvés, elfogadás és szeretet. 

De ne feledkezzünk meg a pozitív történetekről sem. A támogató szülőkről, nagyszülőkről, testvérekről, akik számára gyermekük, unokájuk, öccsük, vagy épp nővérük ugyanaz a szeretett családtag marad, sőt, a titkolódzás sötét felhőjének eloszlása mindenkit közelebb hoz egymáshoz.

A coming out a családban egy LMBTQ+ fiatal számára mérföldkő. De mi van, ha kiderül, hogy nem egyedüli érintettek vagyunk? Egy ilyen helyzetbe, családjuk és saját életük történetébe engedett betekintést Máté és Emmett, egy meleg és egy transznemű fiú, akik amellett, hogy közösségünk aktivistái, testvérek is.

Máté az idősebb, a báty, azonban nem a legidősebb testvér, hisz Emmettel van még egy nővérük is. Édestestvérek, de szüleik 2010-ben úgy döntöttek, nem együtt folytatják tovább, szétköltöztek. A srácok édesanyjukkal maradtak, de sok más válással ellentétben náluk a szülők között megmaradt a jó viszony. Olyannyira, hogy a nagyobb ünnepeket és a családi születésnapokat sokáig együtt ünnepelték.

A nyugodt légkörnek hála sikerült megőrizni a nyitottságot is egymás felé. Így Máté már általános iskola nyolcadik osztályban meg tudott fogalmazni érzéseket szüleinek a szexualitásáról. „Akkor még csak annyit mondtam nekik, hogy nem biztos, hogy kizárólag a lányok érdekelnek” – idézi fel. A barátok felé először biszexuálisként coming outolt, két évvel később, tizedik osztályban viszont már melegként határozta meg magát. Bár ahogy telnek az évek, egyre rugalmasabban tekint saját szexuális orientációjára. „Néha észreveszem a szép lányokat” – foglalja össze mosollyal az arcán.

Emmettnek egy szombati napon mondta el. Máté akkor volt 18 éves, testvére valahol hatodik osztály körül járt. Együtt sütöttek, talán süteményt készítettek éppen, a pontos részletekre már egyikük sem emlékszik. Arra azonban Máté igen, hogy izgult a beszélgetés előtt. Megérti-e majd a testvére, miről van szó? Nem túl fiatal ehhez?

Emmett azonban egyáltalán nem volt túl fiatal, sőt. Pontosan tudta, miről van szó, hiszen akkoriban már őt is foglalkoztatta hasonló téma. Csak őt éppen a lányok érdekelték – de transzneműségről ekkor még nem volt szó. „Miután Máté coming outolt, én féltem beszélni róla, nehogy úgy tűnjön, mintha a nagytesót másolnám. Zavart is, amikor a szüleim azon viccelődtek, hogy ezek szerint senki nem fog majd hazahozni lányt. Legszívesebben rávágtam volna, hogy dehogynem, én!”

Máté coming outja a szülei felé valóban könnyen ment, könnyebben is, mint előzőleg feltételezte. Bár anyukája első reakciója az aggódás volt. Saját meleg ismerősei révén tudta, milyen nehéz Magyarországon meleg férfiként boldogulni és féltette ettől a fiát. Máté a nővérétől és az édesapjától tartott igazán. Előbbitől vallásossága miatt, utóbbitól pedig mindazért a sztereotípiáért, amit a televízióban látunk: hogy minden apuka homofób. De mindketten jól fogadták, a coming outra való felkészülés több időt emésztett fel, mint maga az elfogadás.

A legrögösebb a nagymamával volt az út, aki bár először azt mondta, minden rendben van és ugyanúgy szereti, később jött olyan javaslatokkal, hogy mi lenne, ha Máté lánnyal is megpróbálná? Négyszemközt Emmettnek olyanokat is mondott a bátyjáról, hogy „majd úgyis megjön az esze”. Az elmúlt néhány évben azonban a legnagyobb támogató lett, sőt, mindkét testvér büszkén meséli, hogy „a legnagyobb fideszesből a legnagyobb ellenzékivé vált.”

Aki nyomon követi a Budapest Pride aktivitását, könnyen találkozhat Máté nevével, arcával. A szervezettel közös története 2019-ben kezdődött, amikor egy gimnáziumi barátnője kereste meg azzal, hogy menjenek el együtt a toborzásra. De míg barátnője egy év után abbahagyta a segítést, Máté önkéntes projekttagból hamar szervezővé, részmunkaidős alkalmazottá vált. Jelenleg egyrészt a szervezet fenntartásában játszik aktív szerepet, másrészt a közkapcsolatok munkacsoportot vezeti: civil szervezetekkel, önkormányzatokkal, nagykövetségekkel, külföldi szervezetekkel tartja a kapcsolatot. Tavaly a homofób propagandatörvény elfogadását követően Bécsben mondott beszédet, az augusztusi WorldPride keretében Koppenhágában egy kerekasztal-beszélgetésen mesélt a hazai helyzetről, hamarosan pedig Ljubljanába utazik, hogy szlovén és német pride-szervezőkkel dolgozzon együtt közös projekteken. Mindemellett pedig nemsokára kezdődik sajtószóvivői képzése is.

Emmettel a testvéri dinamika mindig változó, folyamatosan formálódó volt. Az elmúlt két év teljesen felforgatta az életüket, és ez alatt nemcsak a világjárványra kell gondolni. Mindketten költöztek, változott a magukról és a világról alkotott képük. A számos, közösségünket támadó és veszélyeztető jogszabály hatása sem múlt el nyomtalanul. A sokféle vihar közepette azonban felfedezték, hogyan tudnak testvérként összetartani. Közösen töltött délutánokat szerveznek, amikor társasjátékozással, főzőcskézéssel, majd vacsorával telik az idő. Emmettnek a testvéri támogatás különösen sokat jelent és semmivel össze nem hasonlítható. Jól megértik egymást, sokszor kerülnek hasonló helyzetekbe. Volt olyan, hogy Emmett nagyon belemerült a kommentek olvasásába a közösségi médiában és az ott látottak úgy megviselték, hogy fel kellett hívnia bátyját, akinek sikerült megnyugtatnia. „Eltereljük egymás figyelmét. Elmegyünk moziba, nagyokat sétálunk, beszélgetünk.”

Amikor annak idején Máté coming outolt a testvérének, érezte rajta, hogy valami más vele kapcsolatban. „Emmettnek inkább fiútestvér vibe-jai voltak” – meséli. Emmett általános iskola első osztályába járt, amikor megtetszett neki egy lány. „Néztük a fiúkkal a bokorból és mondtam nekik, hogy ez a lány nagyon szép. Erre ők fújolni kezdtek és hozzám vágták, hogy leszbi vagyok.” Alig hat-hét évesen nem is értette, mit jelent ez a kifejezés, csupán annyi maradt meg, hogy negatív kép társult hozzá. Később, negyedik osztályban aztán volt egy másik lány. Őt már nem csak messziről csodálta, nagyon szoros volt a kapcsolatuk. Bár amit barátságnak hitt, arról később kiderült – apukája hívta fel rá a figyelmét –, hogy valójában rajongás volt.

Édesapja volt az első, akinek Emmett coming outolt, hatodik osztályban. Hosszasan kereste az alkalmat, végül egy bevásárlás során, a parkolóban az autóban ülve fakadt ki belőle, hogy a lányok érdeklik. Ezután sírt, bár apukája nyugtatgatta, hogy ugyanúgy szereti. A várva várt megkönnyebbülés azonban nem érkezett meg. De ekkor még magának sem tudta megfogalmazni, miért nem.

Pedig a jelek végig ott voltak, kicsi korától kezdve. Már óvodában rövid hajat akart, utálta a szoknyát, és imádta, ha apukájával borotválkozósat játszhatott. A tinédzserkorba lépve nyilvános helyeken egyre inkább utált női mosdóba járni, az üzletekben férfi osztályokon kezdett el ruhát venni. Hetedik osztályos volt, mikor megvette első férfi alsónadrágját. „Nem gondoltam bele tudatosan, egyszerűen jó volt megélni.” Aztán látott YouTube-on egy videót, amely egy transznemű fiúról készült. Mindennap megnézte, heteken keresztül. Végül szüleinek is úgy coming outolt, hogy megmutatta nekik a videót. „Nem kellett kimondanom, hogy transznemű vagyok, csak azt, hogy én is így érzek.”

Az elmúlt két év homofób és transzfób kormányzati támadásai Mátét és Emmettet is közvetlenül érintették. Minden a 33-as paragrafus parlamenti elfogadásával kezdődött, amely megszüntette a transzneműek számára annak lehetőségét, hogy hivatalos irataikon nemet és nevet változtassanak. Az már csak a végtelen gonoszság bizonyítéka, hogy a paragrafust is tartalmazó salátatörvényt Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, egyben a KDNP elnöke március 31-én, azaz a Transznemű Láthatóság Napján nyújtotta be az országgyűlésnek.

Emmett előtte nem sokkal tért haza egy féléves rehabilitációról, ahol sokat tanult az önelfogadásról és fejlődött abban, hogyan álljon önmagához. „Amikor először hallottam a hírt, nem is értettem, miről van szó. Aztán elmagyarázták és azt éreztem, elvették tőlem a reményt és a célt. Mi értelme van így bárminek? Mi értelme az életemnek, ha nem lehetek önmagam?” – idézi fel, mit érzett 2020 tavaszán.

Dühös volt, hogy a COVID miatt még csak utcára sem lehetett menni tiltakozni. Pedig tombolt benne a vágy. Végül transznemű emberek és aktivisták egy csoportja május huszonkilencedikén sajtótájékoztatót tartott a Hősök terén, amelynek keretében nyilvánosan elégették anyakönyvi kivonataikat. „Az államnak nincs joga olyan néven nyilvántartani embereket, ami nem az övék” – üzente akkor a Budapest Pride. Emmett rákérdezett szüleinél, ő is elégetheti-e a sajátját, amire ők nemet mondtak, egy másolatot azonban készítettek és azt elégette a tiltakozó performansz keretében. „Érzésben legalább olyan jó volt és jó élmény volt kiállni akkor a többiekkel.”

Bár az a délután jól sikerült, nehéz volt visszatérni a mindennapi valóságba, nehéz volt megtalálni a motivációt ahhoz, hogyan menjen előre. „Jöttek a hírek, hogy van rá mód, hogy a rendszert megkerülve szerezzek be hormont, de akkor is lesújtó volt az egész.” Fura módon leginkább az iskola segített neki levezetni a feszültséget, ugyanis pont ekkoriban kapták házi feladatul egy vers vagy slam poetry írását. Témának pedig ezt választotta. „Nem fogtam vissza magamat, volt benne csúnya szó is. Azt a tanárok nem igazán értékelték, de egyébként magát a művet nagyon. Tetszett nekik, hogy érzelemteljes, és megértették, min megyek keresztül.”

Középiskolája – amely Waldorf-iskola és szülei is itt tanítottak, valamint Máté és a nővérük is itt tanult – mindig elfogadó és támogató volt. Osztálytársainak már kilencedik osztályban beszélt a transzneműséggel kapcsolatos érzéseiről, a COVID-karantént követő visszatéréskor pedig mindenkit arra kért, szólítsák fiú nevén, azaz Emmettnek. Azóta mindenki így hívja, a tanárokat is beleértve. Emmett a férfi mosdóba jár, a papírokon pedig áthúzzák lánynevét és fölé írják azt, aki valójában ő.

A hormonszedés egyelőre távlati cél és ha el is jut oda, nem tudja még, pontosan hogyan. Az azonban biztos, hogy a jelenlegi jogszabályi háttérrel transzneműként nem jár neki a társadalombiztosítás által támogatott hormon. Anélkül pedig drága, havonta 30-50 ezer forintba kerül, bár az adag személyfüggő is.

A 33-as paragrafus elfogadását követően Máté maga mondta Emmettnek, hogy miután ő lediplomázik, öccse pedig leérettségizik, üljenek le és gondolják végig a jövőjüket. Az elmúlt két évben, különösen mióta Máté a Budapest Pride-nál dolgozik, ez az elképzelés árnyalódott. „Határozottabb vagyok abban, hogy maradni kell. De kérdés, mennyit bír ki egy ember. Meddig vagyunk hajlandóak küzdeni?” – mondja Máté, hozzátéve, hogy a további törvények már kevésbé lepték meg, legyen szó a tavaly júniusi homofób propagandatörvényről, az örökbefogadásról szóló törvény módosításáról, vagy éppen az úgynevezett homoszexuális propaganda szabályozásáról a médiában. „Persze elszomorított mind. Egy nap szeretnék saját családot alapítani és ezt Magyarországon képzelem el. Szociálpedagógiát tanulok, rálátok a magyar gyermekvédelmi rendszerre, látom a túlterheltséget, az emberhiányt. Az, hogy egy gyerek a gyermekvédelmi rendszerben van és nem családnál, sokkal rosszabb sors, mint ha azonos nemű szülők nevelnék.”

Máténak az állami szintű homofóbiával és transzfóbiával szemben a legnagyobb segítséget az őt körülvevő támogató közössége adja. Mikor önkénteskedni kezdett, egy nemes cél lebegett a szeme előtt: változtatni a jelenlegi helyzeten és ehhez a Melegség és Megismerés program, majd a Budapest Pride jó választásnak tűnt. Ég benne a vágy a változtatásra, az elmúlt időszakban azonban azt is megtanulta, hogy egy ember nem váltja meg a világot, hanem közösségben, egymást támogatva, összefogva kell haladni, kis lépésekben előre.

Testvérét is ő maga vitte először transznemű közösségbe. Emmettnek saját bevallása szerint is viszonylag kevés kapcsolata van közösségével, bár ahogy beszélgettünk, több név is felmerült, akik transzneműek és Emmett nagyon jóban van velük. De szimplán nem a nemi identitásuk szerint kategorizálja őket, nem aszerint gondol rájuk. „A transzneműeknek egyébként sem az a célja, hogy egyre többen legyenek és egyre láthatóbbak legyenek. Csupán szeretnék megváltoztatni a nevüket és élni tovább úgy, ahogy akarnak” – teszi hozzá Máté.

A Melegség és Megismerés programba nemrég Emmett is becsatlakozott, tavaly végezte el a képzést. A Labrisz Leszbikus Egyesült és a Szimpozion Egyesült által indított, közös nem-formális program eredetileg iskolák részére indult azzal a céllal, hogy speciálisan képzett önkéntesek révén beszélgessenek fiatalokkal, személyes élettörténeteken keresztül mutassák be az LMBTQ emberek érzéseit, problémáit, valamint interaktív gyakorlatokkal érzékenyítsék a résztvevőket. Az évek alatt a program kibővült céges rendezvényekkel is. Utóbbi különösen hangsúlyos lett az elmúlt egy évben, hiszen a homofób propagandatörvény felbukkanása óta iskolák már nem merik hívni a Melegség és Megismerés önkénteseit. Az egyetlen kivétel talán Máté és Emmett iskolája, ahová Mátét a volt biológiatanára évről évre visszahívja, hogy tartson egy beszélgetést a különböző szexuális orientációkról és nemi identitásokról.

Az aktivizmusba, a láthatóság elősegítésébe lassan mindenki beszállt. Nővérük, amíg Szegeden tanult, csatlakozott a helyi LMBTQ csoporthoz, apukájuk több riportban nyilatkozott, édesanyjuk pedig jelenleg is épp egy élőkönyv-képzést csinál.

„Emmett nem ismer határokat, nincs számára lehetetlen, amit egyszer elhatároz, azt tűzön-vízen keresztül tudja vinni” – az idézet édesanyjuktól származik, aki Emmettel együtt nemcsak hogy részt vett, de arcát és nevét adta az Amnesty International Magyarország, a Háttér Társaság, valamint további tizenkét magyar civil szervezet népszavazási kampányához, amely azt üzente magyarok millióinak: érvénytelen kérdésekre csak érvénytelen válasz adható. A kampány sikeres volt, 1,6 millió magyar szavazópolgár ennek megfelelően szavazott április harmadikán és így mind a négy homofób és transzfób, gyűlöletkeltő népszavazási kérdés eredménye érvénytelen lett. „Anyaként féltem őt a hülye emberektől, hogy bántják. Attól is féltem, hogy neki olyan alapvető jogokért kell megküzdenie, amik másnak mind megvannak. Tudom, hogy nagyon sok energiája van, mégis ez olyan sok erőfeszítés, amit másba is fektethetne. És féltem a motorozástól is.”

A kampányban Ági – így hívják édesanyjukat – azt is kifejtette, hogy amikor Emmett annak idején megmutatta neki azt a bizonyos videót, már jó ideje fiúként gondolt gyermekére. Már azelőtt is, hogy ezt a témát egyáltalán szóba hozta volna. „Nem volt nagy váltás, inkább csak rájöttünk, mert megtalálta, hogy ezt így hívják. Akkor hirtelen minden a helyére került. Valahogy értelmet nyert sok minden, ami korábban kérdés volt bennem. Nem lepődtem meg, és nem is ijedtem meg egyáltalán. Később aztán világossá vált, hogy mi mindennek van kitéve, milyen harcokat kell megvívnia. Anyaként ezek rosszul érintenek.”

Ágival és fiával videó is készült a kampányban, amely Féltelek nagyon a motorozástól – egy anya a fiának címmel máig megtekinthető az Amnesty International Magyarország YouTube-csatornáján. Én akármikor megnézem, mindig a könnyeimmel küszködöm. „Mi ad neked reményt?” – teszi fel a kérdést a videóban Ági. „Ó… ez lehet, hogy nagyon sablonos lesz. De amikor kicsit elkezdem feladni vagy ilyesmi, akkor mindig azokra a gyerekekre gondolok, akik majd az én gyerekeim lesznek. És hogy nekik nagyon jó életük lesz. És ez nagyon sok reményt ad. A fiatalok, a gyerekeim, a leendő gyerekeim” – válaszolja Emmett, aki az interjúnkban hozzátette, hogy bár apukájával mindig szorosabb volt a viszonya – jelenleg vele is él együtt –, a népszavazási kampány rengeteget épített az édesanyjával való kapcsolatán, összehasonlíthatatlanul szorosabbá vált.

Abban mindkét testvér egyetért, hogy az érvénytelen népszavazási eredmény biztató. Máténak állandó kapaszkodót jelentenek a közösségek, amelyeknek tagja és sokat számít neki, hogy a családban sincs egyedül ezzel az egésszel. „Örök optimista vagyok, egyszer biztos jobb lesz, hiába tűnik úgy, hogy most nagyon rossz.”

Emmettet a 33-as paragrafust követően a tavaly júniusi homofób propagandatörvény is nagyon megviselte. Hónapokba tellett, mire gyűjtött annyi lelki erőt, hogy utánanézzen, mi is pontosan a tartalma. A középiskolából még egy éve van hátra, utána szívesen tanulna szociológiát. Mindhárom testvér humán beállítottságú, nővérük logopédusként dolgozik.

Nagy kérdés, mit hoz a jövő. „Nem tudom eldönteni, meddig komfortos ez így nekem. Meddig maradjak azért, hogy mások jövőjéért küzdjek és mikor van az a pont, hogy az én életem a fontosabb?” – szokta magának feltenni a kérdést Emmett. Az április harmadikai országgyűlési választás eredménye mindkettejüket elkeserítette. „Nem tudtam eldönteni, hogy a személyigazolványomon mit szégyellek jobban: a nevemet, vagy azt, hogy magyar vagyok.” Emmettben forrtak az indulatok, úgy érezte, egy perccel sem akar tovább az országban maradni. Emésztette magát azon is, volt-e bármi értelme a népszavazási kampánynak. Másfél hónap távlatából azonban már úgy látja, igen, volt értelme. Maga miatt és sorstársai miatt is.

Bár beszéltek már a külföldre költözésről, egyelőre távlati terv marad. Ha mennek is, valószínűleg csak átmeneti időre – abba nem szívesen gondolnak bele, hogy életük végéig kint is maradnak. „Tök mindegy, mit csinálok, hol élek épp, én magyar vagyok. Büszke vagyok rá, hogy magyar meleg vagyok” – mondja Máté és ebben Emmett is egyetért vele. Bár nem tagadja, voltak mostanában olyan időszakok, amikor szinte allergiásnak érezte magát a tényre, hogy magyar és Budapesten él. „Az elmúlt hetekben szorongás volt bennem, ahogy elhaladtam a Parlament mellett.”

„Szeretnék máshol is élni, de nem tartom lehetetlennek, hogy egy nap visszatérek. Szükségem van Magyarországra és a hazámnak is szüksége van rám.” Ha ugyanis elképzeli a távoli jövőt, van egy kép Emmett számára, ami mindig a szeme előtt lebeg. „Máté és a férje nappalijában ülök és az unokaöcsémmel és unokahúgommal játszom. Közben mesélek nekik arról, milyen volt az Orbán-rendszer, ahogy annak idején a mi szüleink elmesélték nekünk, milyen volt a Kádár-rendszerben felnőni. És azért mesélek róla, mert mindez addigra már a múlté lesz.”

Waliduda Dániel

Instagram: @waliduda

Fotók: Bielik István