A bentlakásos fiúiskolák, a (középiskolai és egyetemi) kollégiumok világáról azoknak is lehet elképzelése, akik nem ilyen intézményben tanultak. Számos film, sorozat igyekszik bemutatni ezt a miliőt, időnként ezekben első szerelmek, románcok, szenvedélyes viszonyok is helyet kapnak. Bár a Holt költők társasága (Dead Poets Society, 1989) című filmben a fiúk közötti barátság, a tanárukhoz való ragaszkodás és a szabad gondolkodás iránti vágy a jellemző, a Szerelem vagy kötelesség (Young Royals, 2021–) című sorozatban már a fiúszerelem a központi téma. A XX. század első felében (filmek és sorozatok helyett) inkább az irodalom tudta mindezt kellő finomsággal és bátorsággal bemutatni – az intézményekben néha uralkodó erőszakos légkörrel és a diákok kegyetlenségével együtt.
Az Iskola a határonhoz, Ottlik Géza (1912–1990) művéhez hasonlóan Robert Musil (1880–1942) osztrák író 1906-ban megjelent regénye, a Törless iskolaévei is egy osztrák-magyar katonaiskolában játszódik. A diákok között megvan a hierarchia, az erősebbek terrorizálják a gyengébbeket, amely szexuális bántalmazásban is megjelenik. Az intézeti légkör erősíti a diákok agresszióját: a nevelők feladata a tanításra és a diákok által elkövetett hibák miatti büntetések kiszabására korlátozódik. Az intézményben élő kamaszok keresik helyüket a világban, de ez a környezet csak fokozza a fiúkban a kegyetlenség és a mások megalázása miatt érzett kielégülést. Két diák, Beineberg és Reiting terrorizálja Basinit, aki erről így mesél Törlessnek (Petra-Szabó Gizella fordításában): „Ne! Ne kívánd, hogy elmondjam! Nagyon kérlek, ne kívánd! Megteszek mindent, amit akarsz. Csak elmondani ne kelljen… Ó, neked olyan különös módszereid vannak arra, hogy megkínozz…! (…) Legtöbbször le kell vetkőznöm, aztán történelemkönyvekből kell felolvasnom neki; Rómáról, a római császárokról, a Borgiákról, Timur kánról… hiszen tudod, az ilyen véres, nagy ügyeket szereti. Olyankor, mondhatnám, még gyengéd is hozzám.” Törless kezdetben passzív tanúja az eseményeknek, de érződik a regényben Basini iránti vonzalma: „Elhatározta, hogy mindig és mindenütt keresni fogja azokat a helyzeteket, amelyek addig oly különös hatással voltak rá, s igen sokat figyelte Basinit, aki nem tudván, hogy nézik, ártatlanul járt-kelt a többiek között. (…) De éjjel valahogy mindig átszíneződött ez a gondolat. (…) Ilyenkor mozdulatlanul feküdt és fülelt, Basinit leste, akinek meggyalázott teste békésen lélegzett a többiekével együtt. (…) Valami testi sugárzás érte ilyenkor Basini felől, valami inger, olyasmi, mint amikor asszony közelében alszik az ember, s bármikor lehúzhatná róla a takarót. Valami csiklandó érzés az agyban, amely annak tudatából ered, hogy csak ki kellene nyújtania a kezét… Az a valami, ami fiatal párokat gyakran érzéki szükségleteiken messze túlmenő kicsapongásokra késztet.” Törless szembefordul az erőszakkal, fellázad a terror ellen, felnőtté válik. Hitet tesz a humanizmus mellett. A történetet filmre 1966-ban Volker Schlöndorff (1939–) adaptálta A fiatal Törless (Der junge Törless) címmel.
Edward Morgan Forster (1879–1970) Maurice című regényét 1913-ban írta, de azt az olvasóközönség (Forster akaratának megfelelően) csak a szerző halála után ismerhette meg. A történet főszereplője, Maurice Hall fokozatosan ébred rá orientációjára, keresi a szerelmet (végül meg is találja). Forster az 1960-ban a regényhez készített jegyzeteiben így ír erről (Lázár Júlia fordításában): „Maurice-ban olyasvalakit próbáltam megformálni, aki mindenben eltér tőlem, vagy attól, akinek magamat hiszem: jóképű, egészséges, vonzó külsejű, lomha elméjű fiatalember, akibe jókora üzleti érzék és sznobizmus szorult.” Gondolatainak zárásaként Forster a homoszexualitásról, annak általános megítéléséről is szót ejt: „Mióta a Maurice megszületett, a közmegítélés természetesen változott: a tudatlanság és a rémület átadta helyét a megszokásnak és a megvetésnek. Edward Carpenter nem ennek a változásnak a reményében dolgozott. Hitt egy létező érzelem nagylelkű elismerésében, hitte, hogy ami ősi, az visszaplántálható a közös törzsbe. Én pedig, lényegesen kisebb optimizmussal, de feltételeztem, hogy a tudás közelebb vihet a megértéshez. Egyikünk sem vette észre, hogy amit a közvélemény nem visel el, az nem maga a homoszexualitás, hanem a tény, hogy gondolkozni kell róla. Ha észrevétlenül közénk szivároghatna, ha máról holnapra elismerné egy apró betűvel nyomtatott rendelet, nagyon kevesen tiltakoznának.” A jegyzetben hivatkozott angol költő és filozófus, Edward Carpenter (1844–1929) a melegek jogaiért küzdő aktivista is volt; Forster a nála tett látogatás eredményeként fogott hozzá Maurice történetének megírásához. A regényből (a Szólíts a neveden forgatókönyvéért Oscar-díjjal elismert) James Ivory (1928–) készített filmet 1987-ben James Wilby, Hugh Grant és Rupert Graves főszereplésével.
Márai Sándor (1900–1989) 1934 és 1935 között írta az Egy polgár vallomásai című regényét, amelyben az internátusban élő fiúk kamaszos vágyairól, viselkedéséről is írt: „Az intézet… Kísérteties libasorban imbolyognak a fegyházi esztendő egyenruhás árnyalakjai. Az onánia általános nyavalya volt a fiúk között; éjjel a közös hálóteremben kínlódott az évjárat, egymás szeme láttára; délután, a lecketanulás és ismétlés órái alatt, kiszöktek az árnyékszékre és karikás szemmel támolyogtak vissza a tanterembe. Legtöbben nem is titkolták a gyermekek e kínos betegségét; kétszáz fiatal, jórészt egészséges, kamaszkori vágyakkal villanyosan sűrített élőlény szorongott itt, test-test mellett, a veszedelmes évek izgalmában, mikor alig foglalkoztatja más a képzeletet, mint a test misztériuma. A felsőbb osztályos bejárók között az intézeti bennlakók különös rokonszenvére tartottak számot a »pesti fiúk«, ezek a divatosan öltözött, fiatal dandyk; valóságos férfiaknak számítottak már, keménykalapot viseltek, kávéházba jártak és mozgóképszínházba, gigerlimódra öltözködtek, s szertelenül hazudoztak szerelmi sikereikről. Híradásaikat szomjas lélekkel hallgattuk, fegyencek és gyermekek voltunk egyszerre, a gyermekkor és az intézeti fegyelmezés kettős válságában sínylődtünk.” A regényben Márai más érzésekről is ír: „Elemér volt a plátói szerelem, a tiszta vágy, melyet nem szennyez be testi érintés; csakugyan ritka szép fiú volt, igazi ephebosz. (…) Szerelmem egyoldalú volt és reménytelen; szívós és alázatos udvarlásom nem hatotta meg ezt a bálványt – igaz, kissé elkapatott bálványt, mert Elemér szépségének hatása alól sok iskolatársam s tanáraim némelyike sem bírta kivonni magát. (…) Mit akartam tőle? Szeretni.” Márai egy másik regényében, az 1930-ban megjelent Zendülőkben az érettségi előtt álló fiúk lázadása mellett a fiatalok egymás iránti vonzalma is érezhető.
Roger Peyrefitte (1907–2000), a melegek jogaiért küzdő francia diplomata és író 1944-ben megjelent Különleges barátságok (Les amitiés particulières) című regénye egy katolikus fiúkollégiumban játszódik. A regény 1969-es magyar kiadásának Szávai Nándor (1906–1979) műfordító, irodalomtörténész, gimnáziumi igazgató és oktatáspolitikus által írt előszavában ezt olvashatjuk: „Peyrefitte regénye egy iskolaév története, októbertől júliusig. Georges de Sarre-t, egy gazdag márki fiát, aki a középiskola első három osztályát szülővárosának állami líceumában végezte, szülei, hogy méltóbb nevelést kapjon, tizennégy éves korában a Saint-Claude-intézetbe küldik. Ez a »szabad kollégium«, ahogy Franciaországban a katolikus középiskolákat nevezik, a hegyekben fekszik, távol a köznapi élet csábításaitól, s szerzetes tanárai minden világi befolyástól elzárt életet teremtenek itt, hiszen künn csupa kísértés és veszély környékezi meg a fiatalokat, »a mezőn minden levél alól démon leselkedik a tanulóra; a mezőn minden levél alól, a városban minden kőkocka alól; a hegyekben minden kő és minden cserje alól; a tengeren minden hullám és minden homokszem alól.« Minden pillanata szabályozva van e mesterséges életnek: megannyi forma, amely két évezred gondosan megszűrt hagyományaiban keresi értelmét és igazolását, s nem vesz tudomást a mai életről és még kevésbé a gyermeki lélek bonyolult valóságáról; ezeknek a formáknak kellene kielégíteni a fiatalok minden szellemi és érzelmi igényét. (…) Ilyen intézetben él tehát Georges, s itt ismerkedik meg a két évvel fiatalabb Alexandre-ral, s a regény az ő »különleges barátságuk« születésének, lopott örömeinek és fájdalmas összeroppanásának története. E derűs világot – mert hiszen gyermekek világa, s a mindenütt jelen levő vallás szükségszerűnek vélt korlátokat jelent inkább, és sohasem az aszkézis szigorát – mintha már kezdettől fogva valami baljós végzet szárnya árnyékolná. (…) Igaz barátság kezdődik: Georges gyötrődő képzelete békességre lel Alexandre nyílt, egyenes, konokul őszinte természetében. Apró figyelmességekkel kedveskednek egymásnak, de inkább a jövőben, s nem a jelenben élnek, és amikor »vért cserélnek, hogy lelket cseréljenek«, ez az ősi szertartás is a szív hűségének, s nem a test vágyának záloga, két bajtárs fogadalma, hogy minden veszélyben megsegítik egymást, hogy közösen szállnak szembe mindazokkal, akik hol hajlékony és hamis fortéllyal, (…) hol durva megfélemlítéssel (…) hatalmat akarnak rajtuk.” A két fiú barátsága szomorú végzet ér: Alexandre öngyilkos lesz. A Georges és Alexandre között kialakult erős kötődés azonban nem múlik el, ahogyan azt a regény végén Georges be is vallja, amikor a csillagos eget nézve Alexandre-hoz beszél (Szenczei László fordításában): „Te nem az imádság és a könny gyermeke vagy, hanem szerelmem, reményeim, bizonyosságom gyermeke. Nem vagy halott, csak egy pillanatot töltöttél a túlsó parton. Nem vagy isten, az a fiú vagy, aki én vagyok, bennem lélegzel, a vérem a tied. Ami az enyém, az a tied is, valóban. Amint kívántuk, ezután mindig együtt leszünk, s nekem kell elismételnem: »Milyen szép: örökké!«” A történetből 1964-ben készült filmes adaptáció. A forgatás alatt Peyrefitte-re is rátalált a (viharos) szerelem, amely később több történet megírására inspirálta őt.
Julian Mitchell (1935–) angol drámaíró színdarabját, az Egy másik országot (Another Country) 1981-ben mutatták be Londonban. A történet egyik főszereplőjét, Guy Bennettet a Szovjetuniónak kémkedő Guy Burgessről mintázta a szerző. A darab 1930-ban játszódik egy angol bentlakásos fiúiskolában, ahol a gyakorlatilag nyíltan meleg Guy Bennett barátságot köt a marxista nézeteket valló Tommy Juddal. Ők lesznek a történet főszereplői. Az iskola életét felkavarja egy öngyilkosság: egy diák felakasztja magát, miután rajtakapták, hogy egy iskolatársával intim viszonyt folytatott. Érdekes reakciókat vált ez ki a tanulókból: többeket nagyon megviseli mindez érzelmileg, mások rendet akarnak vágni az iskolában, és meg akarják tisztítani azt a deviánsnak vélt viselkedésű társaiktól. A színházi előadások különböző verzióiban olyan ma már ismertnek és elismertnek tartott színészek szerepeltek fiatalon, mint Rupert Everett, Kenneth Branagh, Daniel-Day Lewis és Colin Firth. Filmes feldolgozás 1984-ben készült, amelyben az említett színészek közül többen szerepeltek.
A film vége felé Guy és Tommy beszélgetése során, az iskola egyik szobájában mondja ki Guy a melegséggel kapcsolatos egyik legfontosabb felismerést, amelyhez akár az iskolai közeg is hozzásegíthetne egy fiatalt: „Valójában ez nem valami nagy felfedezés. Az ember beismeri azt, amit mindig is tudott. Bevallja magának, ez nagy megkönnyebbülés. Bizonyos tekintetben.”
Molnár Zoltán
