„Szép volt ez a tizenöt évnyi bulizás, de nem csinálhatom ezt örökké” – interjú Matt Bomerrel a Magic Mike XXL-ről

Amikor három évvel ezelőtt Steven Soderbergh elkészítette a Magic Mike-ot, senki nem gondolta volna, hogy a férfi sztripperekről szóló film komoly kultstátuszt ér majd el. Nagyobb, színesebb, látványosabb, személyesebb – ezt ígéri a folytatás, amelyben ismét találkozhatunk a kockahasú félistenekkel. Matt Bomerrel saját karakterének fejlődéséről és a Magic Mike XXL forgatásáról beszélgettünk. 

Mesélnél egy kicsit a karakteredről, Kenről, és arról, hogy mi történik vele a Magic Mike XXL-ben? 

Ken éppen válaszút előtt áll az életében. Azt szeretem benne, hogy ő egy amolyan 21. századi hippi: az egész élete a meditációról, a biokajákról, az alternatív gyógymódokról szól – ugyebár ő maga is reiki gyógyító. A gyógymódokat pedig előszeretettel ajánlgatja, sőt, rátukmálja az ismerőseire, miközben valójában neki lenne rájuk igazán szüksége; szerintem ez egy elég vicces és érdekes ellentmondás a karaktert illetően.

A többi sráchoz hasonlóan Ken is érzi, hogy az élete egy fejezete – a tánc mint megélhetési forma – a végéhez közeledik, és most ki kell találnia, hogy mihez fog kezdeni utána. Ez egy olyan hivatás, hogy észre sem veszed, és már a harmincas éveidben jársz, aztán egy reggel felébredsz, és megkérdezed magadtól: „Te jó ég, mihez kezdjek? Szép volt ez a tizenöt évnyi bulizás, de nem csinálhatom ezt örökké.” Ezen a ponton jár a szereplők többsége, amikor találkozunk velük. A tánc már inkább mellékállás számukra, miközben megpróbálnak felnőtté válni és összerakni az életüket.

Hogy érez Ken azzal kapcsolatban, hogy Mike – Channing Tatum karaktere – tulajdonképpen már túl van ezen a folyamaton?

Mindenképpen nagyon ellentmondásos számára ez a szituáció, főleg úgy, hogy ő a legérzékenyebb személyiség a srácok közül. Szerintem eléggé megviselte, amikor Mike elköszönés nélkül csak úgy távozott. Viszont közben mérhetetlen csodálatot is érzett, hiszen valójában mind arra vágynak, hogy azt csinálhassák, amit szeretnének, és hogy megtalálják a saját útjukat – Mike pedig pontosan ezt tette. Szóval van benne némi neheztelés és féltékenység, de mindezek mellett ott van egy jó adag tisztelet is az iránt, hogy valaki megvalósítja az álmait.

Milyen volt újra összejönni Channinggel és a többiekkel „még egy tánc” erejéig?

Nagyon könnyen egymásra hangolódtunk. Channing fantasztikusan jó vezető, már az volt az első filmnél is. Mindig ő állt a középpontban, ő vitte el a sztorit, a mi feladatunk pedig az volt, hogy létrehozzuk körülötte ezt az egész kis sajátos világot. Folyton éreztette velünk, hogy mennyire értékeli a munkánkat, szóval összességében véve, azt hiszem, mindannyian nagyon jól szórakoztunk.

Szinte az első forgatási napon visszaállt az a csoportdinamika, ami az első filmnél kialakult. Szerencsés dolog, amikor ennyi jófej srác ilyen jól kijön egymással, és mindenki támogatja a másikat. Mondhatni társulattá alakultunk. Mindannyiunkban erős a versenyszellem, de ez itt inkább csapatszinten működött. Kevés olyan produkcióban vettem részt, ahol a színészek nem mentek haza rögtön a saját részeik felvétele után, hanem a többiek jeleneteit is megnézték.

Ezenkívül abban is nagyon odafigyeltünk egymásra, hogy megfelelően étkezzünk. Savannah (Georgia állam) a soul food egyik fővárosa, és eléggé csábító a lehetőség, hogy az ember sült krumplival és sajtos makarónival tömje magát. Mind keményen edzettünk, de ha arról volt szó, támaszkodhattunk a másikra, és meghallgattuk egymás panaszait is.

Milyen volt visszatérni a koreográfiákhoz, illetve újra formába hozni magadat, különösen azután, hogy olyan nagyon lefogytál az Igaz szívvel miatt?

A testem valami olyasmit gondolhatott, hogy „Figyi, ember, most már találd ki, mi legyen. Vékony akarsz lenni? Vagy inkább izmos? Mi a fene van itt?” (nevet) A forgatás egyik legszórakoztatóbb része egyértelműen az volt, amikor a koreográfiákon dolgoztunk Alison Faulkkal és Teresa Espinozával, akik már az első rész készítésében is részt vettek. Elég komoly és inspiráló volt az attitűdjük: másfél hónapon át próbáltunk, mielőtt egyáltalán kamera elé álltunk volna. Kis hollywoodi stúdiókban izzadtunk nap mint nap.

Nagyon interaktív folyamat volt, és ez nekem különösen tetszett. Amikor végre készen álltunk, nem volt minden mereven lefektetve, de úgy éreztük, hogy képesek vagyunk kiállni a 2000 fős sikoltozó közönség elé, mert Alison és Teresa kiváló alapokat adtak.

A többiek egyébként nagyon értenek ezekhez a fizikai dolgokhoz, különösen Joe (Manganiello) és Kevin (Nash). Tudják, mit kell enni, mikor kell fehérjeturmixot inni meg ilyenek, szóval ők elég nagy segítséget jelentettek. Mind támogattuk lelkiekben egymást, amikor egy 12 órás munkanap után még edzeni is le kellett mennünk esténként. Valahogy így: „Oké, csináljuk. Nincs alvás, gyerünk. Egyél még egy csirkemellet, aztán csapassuk.”

Milyen volt Greg Jacobs rendezőként? Hogyan viszonyult ehhez a szoros együttműködéshez?

Együttműködés – igazából ez a jó szó az egész munkafolyamatra. Greg annyi szeretettel és tisztelettel viszonyul a kollégáihoz. A legjobbat akarod kihozni magadból, ha vele dolgozol, mert tudod, hogy mennyi munkát fektet a sztoriba. Komolyan hitt mindannyiunkban, és annyira sok szeretet árad belőle. Mindig azt mondom, hogy ha mindenkinek Greg Jacobs lenne az apukája, akkor az összes terapeuta becsukhatná a boltot, annyira laza és szeretetteljes fickó. Mindezek mellett pedig kiváló meglátásai vannak és tökéletesen átlátja a világot, amit szeretne létrehozni. Tudja, hogyan helyezzen bele a filmbe, amit el akar készíteni.

Van kedvenc jeleneted vagy egy olyan momentum a forgatásról, ami különösen vicces vagy emlékezetes volt? 

Minden egyes nap történt valami, olyan nehéz választani. Először is imádtam Savannah-t, annyira tele van pezsgéssel! A legerősebb emlékeim persze a büfékocsihoz kötődnek, amivel végiggurultunk Georgia országútjain. Tényleg abban a kicsi fülkében forgattunk, és nagyon jól szórakoztunk.

Az egyik kedvenc momentumom egyértelműen az volt, amikor egyszer csak szórakozássá vált a napi rutin a büfékocsiban. Meg természetesen Joe nagyjelenete a kisboltban – vele 18 éves korunk óta ismerjük egymást, úgyhogy felejthetetlen élmény volt. Egyszerűen imádtam az egészet, végigmosolyogtuk a forgatást.

A második részben mindenkiről egy kicsit többet tudunk meg; Channing és a forgatókönyvíró, Reid Carolin a te karakterednél az éneklést hozta be a képbe. Te mit gondoltál erről?

Ó, atyám. Hát az egy valóra vált, őrült álom volt. Az ötlet az első forgatásról származott: a Magic Mike egy alacsony költségvetésű független film volt, és a forgatási szünetekben sokszor szórakoztattuk ezzel-azzal a statisztákat. Emlékszem, csak üldögéltem, amikor Channing odanyújtott egy mikrofont, és azt kérdezte: „És te mit csinálsz?” Azt feleltem: „Nem tudom.” Erre Joe, akivel ugyebár elég régóta ismerjük egymást, azt mondta, énekeljek valamit. Amikor visszakérdeztem, hogy mit, Channing azt válaszolta, legyen valami D’Angelótól. Én énekeltem, ő pedig elraktározta az emlékezetében, és a második résznél elővette az ötletet.

A Magic Mike XXL-lel egyértelműen magasabbra törtünk. Nem tudom, hogy elértük-e a célunkat, de annyira élvezetes volt az egész; az, hogy 2000 ember előtt álltunk színpadra. Lenyűgöző, csodálatos és felejthetetlen élmény volt. Nagyon hálás vagyok Channingnek, Reidnek és Gregnek, akik mindenkinek lehetőséget adtak arra, hogy valami egyedit tegyen le az asztalra.