A 2022. január 21. és 30. között megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon – többek között – Dánia Oscar-nevezettjét is megnézhetjük, amely egy afgán menekült történetét meséli el rajzolt formában.
Amin kísérő nélküli kiskorúként érkezett Afganisztánból Dániába. Felnőtt fejjel sikeresnek mondhatja magát, szerelmével, Kasperrel éppen házasodni készülnek és új otthont keresnek maguknak. A férfinek azonban szembe kell néznie a múltjával, hogy legyen jövője, ezért egy húsz éve őrzött titkot oszt meg egy közeli barátjával.
A Flee egy animált riportfilm rengeteg rekonstruált emlékkel, archív felvételekkel, híradóbejátszásokkal. A riport többször félbeszakad, amikor érzékeny témát érintenek, ilyenkor átmegy az egész egy kötetlenebb hangvételű beszélgetésbe, amíg valamelyest oldódik a feszültség. A kedves emlékek, a vidám, gondtalan pillanatok színesek és élesek, a kevésbé kellemesek fekete-fehérek, elmosódottak.
A nyolcvanas években Amin a testvéreivel és az anyjával Kabulban él. Kisfiúként szívesen hordja nővére ruháit és arra vágyik, hogy olyan szép legyen, mint édesanyja fiatalon, amikor még nem volt ősz a haja. Ő és a bátyja irigykedve hallgatják, ahogy nővére arról mesél, milyen izgalmas volt apjukkal repülni, még akkor is, ha tudják, ezek a történetek csak részben igazak és ki vannak színezve. Azt, hogy meleg, Amin viszonylag korán felismeri. Izmos férfiakról fantáziál, különösen Van Damme jön be neki. Afganisztánban ez azonban nem létezik, a nyelvben még szó sincs rá. Ha valaki a saját neméhez vonzódik, azzal az egész családjára szégyent hoz, amitől már maga a felismerés is nehéz.
A hetvenes évek végén a kommunista Afgán Demokratikus Néppárt államcsínyt hajt végre, Amin apját letartóztatják és bebörtönzik, majd 3 hónap után többet nem hallanak felőle. A szovjet csapatok 1989-es kivonulását követően a tálibok kerülnek hatalomra, akik a nővérét elhurcolják, bátyját és anyját pedig megölik. Dániába már egyedül érkezik, a vonaton találkozik először a közeli baráttal, aki a riportot készíti vele. A múltjának ezt a verzióját ismeri a környezete, azonban a valóság ennél sokkal árnyaltabb és drámaibb.
Az igazságot a dari nyelven írt naplója rejti, amit ennyi év után csak nehezen tud elolvasni. Egészen eddig az embercsempész által a fejébe vert történethez ragaszkodott, csak egyszer volt őszinte valakihez, de az csúnyán visszaélt vele. Sok év alatt, rendkívül kalandos úton jut el Dániába. Több országban is jár, ahol megéli a hidegháború végét, a kommunizmus bukását, az áruhiányt, az inflációt és a korrupciót. Embercsempészek verik át, szedik el a pénzét és hagyják magára, lát másokat szenvedni, nélkülözni, meghalni. Megtanulja, hogy nem bízhat senkiben, nem számíthat senkire és ha van egy története, amit az emberek elhisznek, ahhoz minden körülmények között ragaszkodnia kell.
Az évek alatt nem nagyon van ideje és lehetősége ezzel foglalkozni, de legbelül végig ott van, hogy a melegsége jelenti a legnagyobb veszélyt magára és szeretteire is. Amikor végre biztonságban érzi magát, a dolgot betegségként megélve gyógyszert kér, hogy végre normális életet élhessen, amit Dániában értetlenkedéssel és szelíd mosollyal fogadnak. Családja életben maradt és Európában szétszóródott tagjai előtt is sokáig titkolja ezt, de ez itt már nem Afganisztán, nincs mitől tartania. Amikor mindent elintéz maga körül, végre beköltözhet Kasperrel és a macskájukkal az új otthonukba.
A Flee egyik producere Signe Bryge Sørensen, akit a nálunk is bemutatott A csend képe (2014) és Az ölés aktusa (2012) című alkotásokért Oscar-díjra jelölték Joshua Oppenheimmerrel megosztva (tucatnyi más díj és jelölés mellett). Amíg Az ölés aktusa az 1965-66-os indonéziai népirtás túlélőit és az áldozatok hozzátartozóit szólaltatja meg, addig A csend képe az elkövetőket, így tulajdonképpen egymás párjai. A rendező Jonas Poher Rasmussen, akinek dokumentumfilmjei a témaválasztás és a kivitelezés szempontjából mind különlegesek, a Flee-vel érte el eddig a legnagyobb sikert – a film 2021 januárjában a Sundance Fesztiválon debütált és azóta bejárta az egész világot 26 díjat és ugyanennyi jelölést begyűjtve. Riz Ahmed és Nikolaj Coster-Waldau executive producerként vettek részt a dokumentumfilm elkészítésében, mely Dánia hivatalos Oscar-nevezettje.
Amin története csak egy sok közül. Húsz év kell hozzá, hogy mindezt elmesélje és a filmet végignézve meg fogjuk érteni, miért. Kisfiúként indul, személyes utazása egyfajta történelmi utazás is egy olyan Afganisztánnal, ahol gyakran változik a politikai széljárás és egy olyan Európával, ahol mostanra már nincs Kelet és Nyugat, csak szabad és kevésbé szabad országok. Minden nehézség ellenére szerencsésnek mondhatja magát, mert végül csak megérkezik oda, ahova minden embernek meg kéne érkeznie, ha az élet nem lenne olyan, amilyen.
Hujber Ádám
