Február tizennegyedikét sok magyar is Valentin-napként ünnepli. A szerelem sokféle és gyönyörű, és ezt mi is szerettük volna megmutatni – olvasóink segítségével. Jöjjön hát két történet, Imrééké és Tamáséké – tőlük nektek.
Imiék története
Én Szlovákiában laktam, míg párom Közép-Magyarországon. Egy társkeresőn ismerkedtünk meg, de nagy volt közöttünk a távolság és nem akartam távkapcsolatot, így barátok maradtunk. Minden nap beszélgettünk, hónapokon keresztül. Megosztottam bánatomat, örömömet, még az aktuális kapcsolatomat is. Igazi barátság alakult ki. Tudtuk, ki, mikor, mit csinál, merre és kivel van.
Amikor Budapesten jártam, mondtam neki, utazzon ő is fel és találkozzunk. Február tizedikét írtunk. Végre eljött a várva várt találkozó és talán szerelem volt első látásra. A szikra, vagy inkább tűz, ami a virtuális beszélgetések idején nem jött felszínre, a valódi találkozáskor annál inkább előre tört. A szimpátia kölcsönös volt, eltöltöttünk egy csodás napot a fővárosban. Majdnem elcsattant egy csók is, de annyira meg voltunk szeppenve, hogy egy kézfogásnál több nem volt köztünk. Nap végén elváltak útjaink és éreztem egy megmagyarázhatatlan dolgot: hiába van köztünk nagy távolság, érzek valamit a srác iránt.
Pár nap múlva, amikor hazautaztam Szlovákiába, folytattuk a beszélgetést az interneten, de az már más volt. Lelkem mélyén tudtam, hogy nem bírom nélküle. Így 2018. február 14-én vonatra ültem és végigvonatoztam az egész országon, hogy megmondjam neki, hogy szeretem. Izgultam, mert egyrészt ő nem tudta, hogy megyek, másrészt olyan részén voltam az országnak, ahol még soha azelőtt. Féltem és izgultam. Mi lesz, ha rosszul sül el? Sosem felejtem el a pillanatot, amikor megérkeztem a munkahelyére. Egy gyorsétteremben dolgozott diákként. Odamentem a kiszolgálópulthoz, mondtam a ott lévő lánynak, hogy kit keresek. Hátrakiálltott, majd pár másodperc múlva, mikor megláttott, azonnal kifutott hozzám – kis híján átugrotta a pultot -, majd szorosan átölelt. Nem gondolta volna, hogy elmegyek hozzá és meglepem őt, pláne, hogy ilyen szándékkal érkezek. Számára is nagy nap volt, amit sosem felejt el.
Attól a naptól kezdve együtt vagyunk. 2018. 02. 14. – ez számunkra nemcsak Valentin-nap, hanem egy új élet kezdete. Mivel a távolság továbbra is megvolt, mély levegőt vettem és bátor döntést hoztam. Felmondtam a munkahelyemen, szó szerint otthon hagytam mindenkit és egy idegen városba költöztem, hogy együtt legyünk. Utólag belegondolva sokat kockáztattam, de lelkem mélyén tudtam, hogy nem fogom megbánni. Nem is bántam meg!
Azóta együtt lakunk és négy éve élünk boldog párkapcsolatban.
Imi és párja saját Facebook-oldalukon rendszeresen számolnak be mindennapjaikról. Az Egy fiú naplója ide kattintva érhető el.
Tamás és Isti története
A mi megismerkedésünknek úgy gondolom, az előzményei érdekesebbek, tanulságosabbak, mint maga a megismerkedés.
36 évesek vagyunk mindketten. Én 2020 karácsonyáig nem beszéltem senkinek a beállítottságomról. Pedig számomra 13-14 éves korom óta egyértelmű, hogy meleg vagyok. 20 év hallgatás előzte meg ezt a karácsonyt. Mi volt ennek az oka? A félelem. Féltem a kirekesztéstől, a családom reakciójától. Miután református hívővé váltam, már attól is féltem, hogy milyen lesz a fogadtatása a gyülekezetemben. És ezeket a félelmeket, szorongásokat részben az okozta, hogy 2019-re 180 kilóra híztam, betegségeket képzeltem be magamnak.
Ezalatt a 20 év alatt ismerkedni sem ismerkedtem senkivel, azt, hogy párkapcsolatom legyen, szinte elképzelhetetlennek gondoltam. Első nagy lépés az volt, hogy lefogytam 65 kilogrammot. Ezt 2020 közepére sikerült elérnem. Ezt követően egyre jobban azt éreztem: ki kell kiabálnom magamból ezt az elmúlt húsz évet. 2020 karácsonyán történt meg. Nem így terveztem, de nem bírtam tovább. Elmondtam 5-6 hozzám közel álló embernek. Ezek között viszont családtagom nem volt. Nagyon megkönnyebbültem. Ugyanakkor nagyon nehéz volt, még utána is. És igazából most sem egyszerű még erről beszélnem másoknak. A családom még mindig nem tudja. Nem tudom, mikor leszek kész arra, hogy nekik is kitárulkozzak. Akiknek elmondtam, egyébként jól fogadták. Kivéve egy személyt: a legjobb barátomat. Vele onnantól megszakadt a kapcsolatom. 19 éves korunk óta voltunk legjobb barátok. 16 éves barátság volt, de ez egy másik történet.
Ezt követően próbálkoztam ismerkedéssel. 2021 februárjában ismertem meg Istit, az Elittárs társkereső alkalmazáson. Először 10-15 emailt váltottunk, aztán 2-3 Skype-beszélgetés kamerával, és ezt követően jött az első tali. Budapesten sétáltunk egy teljes napon át és közben beszélgettünk. Szerintem megtettünk 15-20 kilométert. Ő sem ismerkedett előtte fiúkkal igazából. Két egy-egy órás találkozója volt előttem. Neki a szülei tudják, de nem vesznek róla tudomást. Amikor 2,5 évvel ezelőtt elmondta nekik, „sokkhatás” érte őket. Aztán kis idő múlva elkezdtek úgy viselkedni, mintha ez az infó nem is létezne. Édesanyja azóta rólam is tud, de továbbra is hasonló a hozzáállásuk.
Az, hogy 36 évesen minkettőnknek a másik az első, szerintem nem véletlen. Reménykedem, hogy ez Isten műve. Így sokkal egyszerűbb volt minden: hasonló szintű tapasztalatok, hasonló előélet, stb. Körülbelül úgy szerencsétlenkedtünk, mint két 16 éves fiatal, mikor kezdi tanulni ezt.
Egy csodaként élem meg Őt az életemben. Ő a másik felem. Sokszor rettegtem attól korábban, hogy egyedül fogok majd meghalni, nem lesz senki mellettem. Már nem félek. És így, hogy Ő lett nekem, már azt sem sajnálom, hogy ezen a téren elment mellettem 20 év. Most februárban van egy éve, hogy megismerkedtünk. A legboldogabb évünk volt ez az egy év. Pedig a fentebb leírt dolgok miatt még most sem egyszerű.
Mindketten úgy gondoljuk, hogy a mi kapcsolatunk egy életre szól.
