Rendkívül ritka, hogy HIV-vel élő szülő a státuszáról a médiában meséljen. Így van ez a világ szinte minden táján, de különösen igaz ez Magyarországra, ahol a társadalom javának tudása a vírussal kapcsolatban megrekedt valahol a kilencvenes évek elején, amikor még a HIV legtöbbször halálos ítéletet jelentett. De nem meglepő a tájékozatlanság egy olyan országban, ahol a szexuális úton terjedő betegségekkel kapcsolatos felvilágosítás gyakorlatilag nem létezik az oktatási rendszerben. És éppen ezért volt mérföldkő, hogy Éva 2020 nyarán megosztotta velünk történetét. Azóta nemcsak férjhez ment, de Ádámmal közös gyermeke is született. Történetének fonalát közösen vettük fel az év elején.
Hatalmasat fordult Évával a világ, mióta utoljára beszélgettünk. Egyaránt igaz ez a magánéletére és HIV-státuszának elfogadására. Noha valódi nevét és arcát még mindig nem vállalja a nyilvánosság előtt, mégis rengeteg interjút adott az elmúlt két évben. Sőt, nemcsak ő, hanem Ádám is, akitől egy újságíró egyszer megkérdezte, oké-e az, hogy Éva csak egy hónap ismerkedés után mondta el neki, hogy HIV-pozitív. Nem kellett volna előbb? Ádám erre azt válaszolta, hogy nem volt hiba, jobb ez így.
„Csaltam azzal, hogy nem mondtam el, de ha elmondom, nincs házasság, nincs Dani” – meséli Éva lakásuk nappalijában, miközben kisfiát szoptatja, aki az interjú készítésekor alig négyhónapos volt. Sokszor és sokat beszélgettek arról, legyen-e vér szerinti közös gyerekük. Ádám eredendően nem ragaszkodott hozzá, Dorkára apasági nyilatkozatot tett és az első naptól úgy viszonyult hozzá, mint a saját gyermekéhez. „Nem a vér tesz minket szülővé, hanem a szív” – hangsúlyozza Éva, aki nap mint nap látja, hogyan viszonyul egymáshoz férje és lánya. Az aggódás, a jóság és a gyengédség hatja át kapcsolatukat.
Éva Ádám mellett tanulta meg, hogy nincs férfi és női viszonyulás, hanem csak szeretet van. Ezért is tartja hülyeségnek, hogy két férfi ne tudna tökéletes szülőpárt alkotni. És ezért is zaklatja fel a gondolat, hogy a kormány teljes közösségeket foszt meg ettől a lehetőségtől. „A szeretet helyett nemhez kötni a szülőséget szerintem bűn.”
Második gyermeke születését nagyon sok felkészülés, szervezés és izgalom előzte meg. Tudta, hogy a HIV-gyógyszer szedése mellett is vállalható gyerek, orvosa a Szent László Kórházban folytatott konzultáció során annyit kért csak tőle, hogy váltsanak egy másik készítményre. Azzal is tisztában volt, hogy hüvelyi úton kell szülnie, valamint számos nemzetközi szakirodalom tanulmányozása után megbizonyosodott róla, hogy nem jelent veszélyt a kisfiára, ha szoptatja – annak ellenére sem, hogy idehaza a protokoll a mai napig az, hogy HIV-vel élő édesanyának nem ajánlják a szoptatást.
Éva úgy tudja, ő Magyarországon az első kismama, aki vállaltan HIV-pozitívként szült állami kórházban. Más, azonos státuszú kismamáknak két héttel a kiírt időpont előtt a Szent László Kórház infektológiai osztályára kell befeküdniük, majd amikor megindul a vajúdás, átviszik őket a Szent István Kórházba, ahol az épp ügyeletes orvos segíti világra a kisbabájukat. Évának óriási szerencséje volt szülészorvosával is – Dorkát is nála szülte egykor –, aki elismerte, hogy nincs tisztában a HIV-vel, de utánanézett a vírusnak, illetve beszélt Éva orvosával a Szent László Kórház HIV-ambulanciáján is. Emellett Éva vitt neki egy papírt arról, hogy a HIV-gyógyszer szedésének hála vírusszáma kimutathatatlan szinten van, azaz nem fertőz semmilyen úton.
A kismamaság hónapjai viszonylagos nyugalomban teltek mindenki számára. Dani végül váratlanul egy hónappal a kiírt időpont előtt jött a világra, de nem volt koraszülött. A legkellemetlenebb pillanat épp vajúdás közben érte Évit, amikor berontott a kórház gyerekorvosa, akivel korábban soha nem találkozott. „Ugye tudja, hogy ön nem szülhet hüvelyi úton?” – rontott rá Évára. Bár ebben a helyzetben egy nő nem igazán tudja érvényesíteni az érdekeit, neki mégis muszáj volt. Megadta neki annak az orvosnak a telefonszámát, aki inekfológusként HIV-pozitív gyermekekkel foglalkozik, és ő meggyőzte.
Dani pedig világra jött, egészségesen. „HIV-pozitívként szülhettem úgy, hogy 2016-ban még AIDS-betegként feküdtem a kórházban. Így, hogy egészséges kisbabám jött a világra, már a szívemben is elhiszem, hogy nem fertőzök.” A szülés után Éva külön szobát kapott, saját szemetessel és gumipelenkával. Akárki jött be hozzá, ügyeletes orvos, nővér, takarító személyzet, mindenkivel szóba elegyedett, elmondta, miért van elkülönítve. Csupa jó reakciót kapott, sokan elismerték, hogy gyakorlatilag semmit nem tudnak a HIV-ről. A kórház gyerekorvosa, aki vajúdás alatt rárontott, Éva szülés utáni hatnapos kórházi tartózkodása végén úgy búcsúzott tőle, hogy fel van háborodva, amiért elkülönítették. Bár hasznosnak élte meg a sok beszélgetést és felvilágosítást, azt is elismeri, hogy „nem erre vágytam lánykoromban.”
A legszebb emléke pedig mindig az a nővér marad majd, aki valamikor a harmadik nap folyamán ment be hozzá és elmesélte, hogy annak idején tíz éven át foglalkozott HIV-pozitív újszülött csecsemőkkel és hajdanán, harminc évvel ezelőtt ő gondoskodott az első, Romániából örökbe fogadott, HIV-vel élő kisbabáról.
Fia zárójelentésébe beleírták, hogy édesanyja HIV-fertőzött, aminek Éva nagyon nem örül, mert fél a stigmatizációtól. Jobban örült volna, ha csak annyi kerül rá, hogy az édesanyjának immunbetegsége van. „Tartok tőle, mi történik majd, ha be kell mennünk például az ügyeletre és ott elkérik a zárójelentést. Mit tesznek, ha meglátják a státuszomat? Nem tudom, milyen következményei lehetnek.”
Bár Évának alapvetően szerencséje volt Dani születése körül, tisztában van vele és napi szinten tapasztalja, milyen nagy a tudatlanság a HIV-vel kapcsolatban. Azért nem is mer kiállni arccal és névvel a nyilvánosság elé, mert fél, hogy családtagjaira is egyből rákerülne a bélyeg, őket veszélyeztetné. De teljesen hallgatni sem akar. „Nem az a célom, hogy kiálljak és elmondjam, HIV-vel élek, mert rohadtul nem örülök neki, hogy HIV-vel élek. Az, hogy beszélek, eszköz annak érdekében, hogyha máskor más HIV-pozitív kismama kórházba kerül, ne kelljen attól félnie, hogy nem fogadják be.”
Anya és fia azóta is jól vannak, egészségesek és boldogok. Éva az elmúlt hónapokban számos interjút adott, rádióban is szerepelt, ahol lánya osztályából egy édesanya felismerte a hangját és írt neki, megosztva vele, hogy ő is ismer HIV-vel élőt. „Sokan vagyunk HIV-vel élő szülők, csak rejtőzködünk” – írta neki akkor Évi. Különböző csatornákon, de egyre többen találják meg. Támogatók is, érintettek is. Már legalább három olyan nővel beszélt, aki maga is HIV-pozitív, de gyereket szeretne és tőle kér tanácsot.
Mi Éva célja az elkövetkezendő években? Hitelessé szeretné tenni a közösséget, bemutatni a mindennapi kihívásokat és hozzájárulni, hogy minél kevesebb legyen az előítélet. „Nem vesszük észre, mekkora terhet cipelünk. Csak akkor, ha egy pillanatra letehetjük.” Éva például akkor, amikor a lakásukhoz közeli gyógyszertárba megy és a gyógyszerészek már tudják, hogy HIV-vel él, így nem kell újra és újra magyarázkodnia.
Waliduda Dániel
Instagram: @waliduda
