Silvio Berlusconi a II. világháború utáni Olaszország leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnöke volt, személye a mai napig rendkívül megosztó. Paolo Sorrentino – akinek többek között olyan filmeket köszönhetünk, mint A nagy szépség, az Ifjúság vagy Az ifjú pápa című tévésorozat – valós eseményeket is felhasználva enged bepillantást a politikus-üzletember (vagy üzletember-politikus) életébe, egészen pontosan a fejébe. Az életrajzi film eredetileg két részes volt, az első (104 perces) áprilisban, a második (100 perces) pedig májusban debütált hazájában. Ebből született meg az Oscarra, illetve a nemzetközi piacra szánt, nálunk is bemutatásra kerülő két és félórás verzió.
Bár a főszereplő maga Berlusconi, az első háromnegyed órában nem is látjuk őt, és ha jól emlékszem, még a nevét sem mondják ki, legfeljebb annyit, hogy a Doktor, de legtöbbször csak utalnak rá. Ez a rész elsősorban azokkal foglalkozik, akik szeretnének a közelébe férkőzni, közülük is kiemelkedik a tarantói üzletember, Sergio Morra. A férfi Silvio csinos bizalmasát, Kirát győzködi, hogy hozza össze őket, valamint arról, hogy feküdjön le vele. A nő ez előbbire lát lehetőséget, az utóbbira azonban nem. Sergio hatalmas partit rendez éppen Silvio villájával szemben, hogy felhívja magára a figyelmet. Sorrentino ezúttal sem sieti el a dolgot, a két férfi nagyjából másfél óra után találkozik. A második háromnegyed óra már valóban Silvióról szól, aki éppen ellenzékben van, és ez elképesztő módon frusztrálja. Az egész csak 25 ezer szavazaton múlt, ami 6 szenátort jelent. A legkézenfekvőbb megoldás ezt a 6 szenátort átállítani az oldalukra, majd egy bizalmatlansági szavazás után új kormányt alakítani. Az utolsó egy órában Silvio megbízásából Sergio hatalmas partit szervez, egyben közli a régi-új miniszterelnökkel, hogy EU-képviselő szeretne lenni, és vállalkozóként minél több tendert megnyerni. Ebben a részben Berlusconinak férfiként, férjként, üzlettársként és miniszterelnökként is helyt kell állnia, ami nem is olyan egyszerű.
Sorrentino filmje tulajdonképpen azt állítja szembe egymással, hogy mit gondolnak mások Silvio Berlusconiról, és mit gondol ő saját magáról. Természetesen vannak átfedések, de azért eltérések (tévképzetek?) is akadnak bőven. Berlusconi nagyon jó nevelést kapott, iskoláit rendre kitűnő eredménnyel végezte, majd az ingatlanbizniszben elmerülve, nem teljesen tiszta módszerekkel hatalmas vagyonra tett szert. Klasszikus műveltségét a filmben való feltűnése után hamar megcsillogtatja: kevés olyan dolog van, amihez ne tudna érdemben, értelmesen hozzászólni, egy végtelenül intelligens és megnyerő modorú ember benyomását kelti.
Elképesztően jó emberismerő, szinte belelát a másik fejébe. Egész életében álmokat értékesített, és ebben ő (volt) a legjobb. Azon túl, hogy mindenkinek azt mondja, amit az illető hallani szeretne, a legtöbbször meg is tartja, amit ígér, ami azért nem túl megszokott dolog a szakmájában, és úgy általában a világban. Bár sokszor nagy gyerekként ábrázolják, és időnként tud rendkívül tapló is lenni (meg ripacs), képes felelős politikusként, államférfiként is viselkedni. Valóban gyengéje a szebbik nem, de őt magát soha nem látjuk a hódításon kívül tevőlegesen is fellépni, és valahogy ez nem is hiányzik a filmből. Mindenki keresi a kegyeit, a nők egyenesen imádják. Ebben azért vastagon benne van, hogy be akarnak kerülni az általa birtokolt médiába (jó példa erre ez a film is, amit azért az Indigo és a Pathé gyártott, mert az olasz Medusa éppen Berlusconié), valamelyik filmbe, sorozatba, kvízbe, tehetségkutatóba stb. Ő pedig nem hülye, nagyon is jól tudja, mire megy ki a játék – kétségtelen, hogy értékeli, ha valaki teper. Nagyon sok ember tőle várja a megoldást, azt, hogy jobbra forduljon az élete. Üzletben, politikában, fociban (merthogy focicsapata is van), bárhol. Talán egyetlen ember van, aki igazán ismeri, ez pedig a felesége, akivel oda-vissza megy a szópárbaj. Kezdetben a politika csinálja az embert, majd egy idő után az ember a politikát. Silvio Berlusconinak a politikához jó érzéke van, ráadásul olasz, így stílusa is. Üzletemberként a törvény szigora elől menekül ide (ez a sejtés a filmben kijelentésként hangzik el), de igenis vannak pillanatok, amikor elhiszi a néző, hogy Olaszországért teszi azt, amit.
Sorrentino a tőle már megszokott stílusban nyúlt hozzá a témához. Gyors vágások, metaforák, illúziók, látomások, lelassított és hosszan kitartott jelenetek, gyönyörű fényképezés, egy milliárdoshoz illő jelmezek és díszletek, dialógusokban okosan megformált jellemrajz és társadalomkritika, az ókori Rómát idéző életöröm és ármánykodás. Silvio Berlusconi karizmáját megfilmesítve arra keresi a választ, hogy vajon mi járhat egy 70 éves ember fejében, akinek még mindig vannak tervei, aki képtelen megülni a fenekén, akinek lételeme a hatalom, a hódítás, és ezért még azt is felvállalja, ha a kiszemelt áldozat a nagyapjához hasonlítja. A hatalmasoknak is vannak vágyai, félelmei és álmai, ők sem élnek örökké. Gyarlók és halandók, csak sokunkkal ellentétben rengeteg pénzük van. Toni Servillo ezúttal sem okoz csalódást, egy jelenetben ráadásul duplázva láthatjuk őt, amikor Berlusconi és Ennio Doris olasz milliárdos üzletember egymást győzködik. Egyikük sötétet visel, a másik világosat, mintha ugyanabban az emberben harcolna a jó és a rossz. Itt bizony minden ki van találva.
Silvio és a többiek (Loro)
olasz-francia életrajzi film, 150 perc, 2018
Korhatár: 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Rendező: Paolo Sorrentino
Forgatókönyvíró: Paolo Sorrentino, Umberto Contarello
Szereplők: Toni Servillo, Riccardo Scarmacio, Elena Sofia Ricci, Kasia Smutniak
Zene: Lele Merchitelli
Operatőr: Luca Bigazzi
Vágó: Cristiano Travaglioli
Forgalmazó: Mozinet
Horváth Ádám
