„Katona vagyok magam is, s hiszem, hogy bajtársaim nevében szólok. (…) Tanúja és részese voltam a hadsereg szenvedéseinek, s nem nézhetem tétlenül, hogy e szenvedéseket olyan célkitűzésekért szaporítsák, melyek meggyőződésem szerint gonoszak és igaztalanok.”
Az I. világháború idején sokan vélekedtek úgy, ahogy az angol költő és író, Siegfried Loraine Sassoon. Az utókor azonban nemcsak a háborúellenes versei és az 1917-ben megfogalmazott kiáltványa (amelyből a fenti idézet származik) miatt érdeklődik Siegfried Sassoon iránt, hanem a művész életének számos epizódja miatt is.
Siegfried Sassoon 1886-ban született Angliában. Szülei befolyásos családokból származtak, édesanyja Richard Wagner nagy rajongója volt, ezért is kapta a fiú a Siegfried keresztnevet. Bár Sassoon előkelő iskolákban tanulhatott (Cambridge-ben például történelmet és jogot), a fiatalembert jobban érdekelte a társasági élet és az írás. Mint ahogy akkoriban sok fiatal, Sassoon is a vakmerőség, a romantikus (tév)eszmék és a hazafias elköteleződés miatt lépett be a hadseregbe 1914-ben.
Az I. világháború alatt főleg Franciaországban szolgált, ahol derekasan harcolt, de többször megsebesült, így visszatért Angliába. Akkor ott már egyre hangosabbak voltak a pacifista hangok (például a később irodalmi Nobel-díjjal kitűntetett matematikusnak, Bertrand Russellnek köszönhetően), amelyek megérintették Sassoont is. Öccsének Gallipolinál bekövetkezett halála miatt pedig végérvényesen háborúellenes lett. Kiábrándultsága, a lövészárkokban átélt sok tragédia és borzalom megjelent verseiben és írásaiban – időnként komoly és heves vitákat generálva.
Siegfried Sassoon a háború előtt barátságot kötött több meleg és biszexuális művésszel, így Robert Graves (1895–1985) költővel, aki megakadályozta, hogy Sassoon hadbíróság elé kerüljön például a Times-ban megjelent háborúellenes írásai miatt, vagy Oscar Wilde egykori barátjával, Robert Ross (1869–1918) művészetpártoló újságíróval. És a szerelem sem kerülte el.
A háború alatt Sassoonnak voltak már kapcsolatai férfiakkal, homoszexuális élményeiről naplójában is olvashatunk. Nagyon közeli barátja volt Wilfred Owen (1893–1918) angol költő, aki nem sokkal az I. világháború befejezése előtt vesztette életét a fronton. Owent megfogta Sassoon előkelő és arisztokratikus modora, pacifizmusa, valamint a meleg művészvilággal való kapcsolata. Mindez hatással volt Owen költészetére, amely később Benjamin Brittent inspirálta háborús rekviemjének megkomponálásában. Sassoon és Owen kapcsolata Pat Barker Felépülés című regényében is megjelenik, amelyből 1997-ben film is készült A fronton túl címmel.
Owen halála után Sassoon viszonyt folytatott William Park Atkin (1897–1937) művésszel (a 2000-es években kerültek elő az egymáshoz írt szenvedélyes leveleik), Ivor Novello (1893–1951) színésszel és II. Vilmos német császár unokaöccsével, a hesseni herceggel, Fülöppel (1896–1980) is, de a legmeghatározóbb, legmélyebb szerelmi kapcsolatba a nála húsz évvel fiatalabb Stephen Tennanttel (1906–1987), Lord Alfred Douglas, Oscar Wilde szeretőjének másodunokatestvérével került. Viszonyuk 1927-től hat éven át tartott, bár 1930-tól már viharosabb volt. Tennant tüdejének betegsége miatt többször szorult szanatóriumi kezelésre, egy ilyen végén szakított Sassoonnal. Orvosát kérte meg, hogy egy levélben közölje egykori szerelmével, hogy soha többet nem akarja látni.
Siegfried Sassoont megviselte a szakítás, de aztán 1933-ban megnősült, amely döntés sokakat meglepett. Hester Gatty tizenkét évig volt a felesége, egy fiúk született. A II. világháború után Sassoon visszavonultan élt és alkotott 1967-es haláláig.
Alakját az utókor ugyan számos filmből megismerheti (ilyen például a 2021-ben bemutatott Áldás is), de személyiségét, gondolkodásmódját (és annak aktualitását) versei mutatják meg igazán. Ahogy a Lassan elönt az álom címűből származó alábbi idézet (Képes Géza fordításában):
„Lassan elönt az álom… a kócsagok és a kutyák…
Szeptemberi éj… Amire gondoltam: a világ
kicsúszik kezemből s elsüllyed a béke tavában.”
Molnár Zoltán
