Két éve már, hogy Susan Kelly alkatrészei egy utazókofferben pihennek. Közeledvén a születésnapomhoz úgy döntöttem, előkotrom őket a jeles alkalomra, és a pompás velúr bokacsizmát, valamint az akkor kitáncolt bal sarkát elviszem a cipészhez.
Az internet szerint „Budapest legjobb cipésze” itt is van a sarkon, így hát felkerekedtem. A kedves, idősödő hölgy igencsak tágra nyitotta a szemeit, amikor a szatyromból előkerült az ominózus cipellő a maga hét centis sarkával. Negyvenhármas méretben. Igyekeztem leplezni zavaromat, és próbáltam a világ legtermészetesebb dolgaként kezelni a helyzetet. S lőn, a taktika bevált. A néni egyre fesztelenebbre vette a társalgást, majd összekacsintva kiegyeztünk egy flekk-cserében, és hogy a másik sarokra is ráférne egy kis erősítés, csak hogy elbírja a tenyészkanca-jellegemet. (Jól van na, kicsit megasszonyosodtam az elmúlt időszakban – nem röhög, szeret!)
A kitűzött időpontban elbattyogtam a cipőért, ezúttal a férj és a már felnőtt gyermek tartózkodott a helyiségben. Amikor közöltem a szándékaimat és bemondtam a nevemet, drága barátom és egyben lakótársam nem állhatta, hogy ne közölje négyszáznegyvenkettő és fél decibellel, hogy – nem tévedés – egy férfi méretű, ámbátor női cipő forog szóban. A két pasi hiába kereste, nem lelte a rengetegben. Ekkor jelent meg a már említett asszonyság, aki szinte rám se nézve benyúlt hatszáz pár lábbeli közé, és visszakézből előkapta Susan topánkáját – szebben, mint új korában. Olybá tűnik, emlékezett ránk… A meglepett úr csak ennyit tudott mondani: „Ez tényleg női.” És ezzel pontot is tett az ügy végére. Nagyon kedvesen szép hétvégét kívántak nekem, én pedig nekik viszont. Gyakorlatilag a nagyszüleim lehetnének (akik biztos kitérnének a hitükből, ha bedzsesszelnék a vasárnapi húslevesért magassarkúban), de úgy tűnik, látták, hogy én is ugyanazt a levegőt szívom, és nem is az Uránuszról érkeztem, csak mert néha napján felöltöm Susant és három mondat után teljesen el is felejtették, miről van szó. Ez így utólag átgondolva engem mindig feltölt. A cipőm így hát megsarkaltatott, de nincs még vége kalandjainknak.
Néhany napra rá, miközben egy átmulatott éjszaka után a lakásban frissen vasalt sarkaimon szambáztam, a kedves lakótársam azt találta mondani, hogy így nem merek lemenni a trafikba – ezzel jelentősen felpiszkálva az önbecsülésemet. Hohóka, mondom, fogd meg a söröm! És elindultam egy decens melegítő-szettben, valamint a velúr bokacsizmámban. De ezen a ponton egyel nem számoltam. A házzal szembeni templom felújításával. Ahogy kilibbentem az ajtón, nagyjából ötven munkás, kőműves, szakember, sofőr és egyéb megfáradt dolgozó szürcsölte a megérdemelt kávéját a sarkon, végig szegélyezvén az utamat. Egy pillanatra, de csak egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mire végzek, valamiféle renováláshoz használatos szerszám áll majd ki az okos kis buksimból, de egy életem, egy halálom… Fogtam magam, és mint Honthy Hanna, átvonultam a tömegen. Értetlen tekintetek kereszttüzében megvártam a trafikos kisasszony cigarettáját, majd jól végezvén dolgom, visszavonultam. Jelentem, a bukóm jól van. Micsoda város! Se egy megjegyzés, le se köptek! Bezzeg a mi időnkben, ugye!
A kutyát nem érdekelte, hogy én éppen milyen lábbeliben rohangálok reggel nyolckor. Miért is mesélem mindezt? Mert tanulságos. Nyilvánvalóan óvatosságra kell intsek mindenkit, hiszen nem minden ember olyan, mint az én jámbor lelkű munkásaim és a tündérpogácsa cipészem. De azt gondolom, egészen jó irányvonal ez, és hátha eljutunk majd lassan oda, hogy a legtöbb ember is így fogja kezelni, vagyis pontosabban, hogy nem kell külön „kezelni” az LMBTQ pajtikat. Jó szívvel javasolhatom a magabiztosság és a természetesség taktikáját, a sikerrátám immáron nyolc éve töretlen, hiszen ha mi magunk ügyet csinálunk a dologból, akkor heteró társainktól sem várhatunk egyebet.
Néha muszáj merésznek lenni, néha szabad egy kicsit bolondozni, akár hét centis sarkakon az utcán, de vigyázzatok magatokra, drágák, baltával a fejben már verhetjük az asztalt az igazunkért.
Bizakodással tölt el, ha a történtekre gondolok, és remélem, nektek is ad egy kis löketet. Az, ahogy arcok átváltoznak gyanakvóból távolságtartóba, majd onnan barátságosba, mindent megér.
És zárszónak egy baráti javaslat. Ha sarkakra adnád a fejed, a bokacsizma kényelmes és dekoratív. Coco Chanel szerint pedig 7 centiméteres sarkakon a legszebb a női láb. De jól nézzetek körbe a piacon, mert bár a spanyol hasított bőr hangzatos és minőségi, de nem feltétlenül kell hozzám hasonlóan egy kisebb állam éves GDP-jét kifizetni érte.
Susan Kelly
