Szeretni és eltűrni – mióta párkapcsolatban élek, azóta érzem igazán ennek a súlyát. Megszűnik az „én”, nemcsak befelé kell néznünk, a saját érzéseinket górcső alá venni, hanem a másik rezdüléseit is fontos előtérbe helyezni, tudatosan figyelni rá. Sokat tanultam, három év távlatából az ember mindent másképp lát.
Érdekes folyamat egyébként valakivel összeszokni, együtt élni. Meglátni a hibáit, rácsodálkozni az okosságára, engedni, megszelídülni a jelenlétében, hagyni, hogy formáljon. Mert óhatatlanul változunk, ez elkerülhetetlen.
Gyakran a véletlen találkozások hatnak leginkább az életünkre. A párommal pont így ismerkedtünk meg, vidékre utaztam egy kedves barátomhoz, házimozi címszóval. Emlékszem, már akkor könnyedén elbeszélgettünk, noha a közös út meglepően nehezen startolt, nem épp filmbe illő kezdet, de annál életszerűbben – és ezt nem cserélném el semmiért.
Távkapcsolatnak indult, én éppen kilábaltam egy másikból, alig volt időm fellélegezni. Sosem volt jellemző rám, hogy elsietem az ismerkedést – minden másban többnyire türelmetlen voltam, ebben azonban igyekeztem lassabb iramra váltani. Sok csalódást megéltem, ami gyakran annak az eredménye volt, hogy olyasvalakivel próbáltam kapcsolatot létesíteni, akivel tulajdonképpen nem illettünk össze. Kétségbeesetten hajszoltam egy idealizált képet az illetőről, egészen másnak láttam őt, mint aki. Nem azt jelenti, hogy bárkit is hibásnak éreznék, amiért nem passzoltunk, egyszerűen a saját világunk merőben eltért egymástól.
Gyakori kérdés, örök dilemma, hogy a távkapcsolat járható út-e? Egyesek szerint a szeretet bármit áthidal. Szerintem nem teljesen. Végtelenül optimista ember vagyok, ám próbálom reálisan látni a dolgokat. A távkapcsolat valóban működik, egy bizonyos pontig. Nekem is ment, én is csináltam, jött vele a szokásos fájdalom, majdnem belegebedtem a másik hiányába. Nehéz úgy létezni, ha tudod, hogy kilométerek feszülnek köztetek, és ha valami bajod van, vagy csupán a másik jelenlétére vágysz, nem ugorhatsz át hozzá csak úgy, mivel még nem találták fel a teleportálást… Könnyebb egy városban élni, akár külön, de közel egymáshoz. Akkor olyan természetes, hogy a másik ugyanott él, ahol te, és sokkal inkább kibírható az is, ha a sok tennivaló miatt hosszabb ideig nem találkoztok. És kevesebb a gyötrelem is.
Gyakori, hogy az egyik fél több energiát fektet egy kapcsolatba, és egy távkapcsolat esetében hamar kiütközik, ki az odaadóbb fél. Ki lepi meg a másikat egy rövid üzenettel, néhány kedves szóval, egy telefonhívással. Én sokszor a belső hangra figyeltem. Mert igen, vallom, hogy a saját megérzésünk gyakran mellőzhetetlenül fontos. Nem egy nagy kihívás leszűrni, hogy ki törődik velünk igazán.
Anno megesett, hogy együtt voltam egy sráccal, majd rá pár napra, egy vasárnap reggel, amikor ébredés utáni köszönést készültem küldeni neki, észrevettem, hogy letiltott, csak úgy, indokolatlanul. Gyávaságnak tartom, ha valaki ilyen szinten nem beszél az érzelmeiről. Nincs szükség túlnyújtott monológokra, ám minden ember megérdemli, hogy a másik magyarázattal szolgáljon a szakításra. Két mondat kell, nem több: Szia! Nekem ez nem működik, sajnálom. Fájni fáj, de legalább van valami indok. Ha írhatok ilyet, azt kell mondanom, abban a helyzetben picit szerencsés voltam. Mert nem szerelmet éreztem az illető iránt, csupán vonzódást, egy kapcsolat küszöbén toporogtunk, aminek az lett a vége, hogy szó nélkül eltűnt.
Ezután párkeresés szempontjából szünet következett az életemben, amikor a saját nyűgjeimmel-dolgaimmal foglaltam el magam; utána ismertem meg a jelenlegi páromat. Tíz hónap tortúra vette kezdetét. Jól tudom, erős jelző, de ha visszatekintek, pontosan így látom. A boldogság mellett a fájdalom és a kétség is állandó helyet foglalt el a lelkemben. Erősebb érzelmek dúltak bennem, az elköszönések után már számoltam a napokat és az órákat, hogy mikor találkozunk ismét. Ráadásul én voltam az érzelmesebb fél, ő sokkal kiegyensúlyozottabbnak tűnt, engem pedig libikókára küldött a helyzet: egyszer fent voltam, máskor lent – így váltakozott e két állapot.
A rossz tapasztalatok ellenére sem gondolom azt, hogy a távkapcsolatot el kellene utasítani. Ha én így teszek, teljesen másképp alakul az életem, szegényebb lennék egy olyan elengedhetetlen emberrel, aki a mindennapjaim központi részét képezi, és akit őszintén szeretek. Vannak sorsdöntő véletlenek, olyan helyzetek, amikbe megéri belevágni a jövő érdekében – én pedig ezt tartom szem előtt. A rossz időszakokon előbb-utóbb átzörög mindenki.
Az együttélés kezdete kicsit olyan, mint egy tánc, fura koreográfiával. Sok új érzés, szokás felszínre kerül, amikor a lakásból otthont, közös fészket próbáltok teremteni. Szerintem az első három hónap igazán meghatározó, én is belefutottam számos konfliktusba, sőt, egy-egy szituáció tükröt tartott elém, és a személyiségem egy olyan, rejtett darabját hozta felszínre, amit magam sem ismertem.
Például én az esti órákban tudok alkotni, de nem jellemző – vagy legalábbis korábban nem volt jellemző – rám, hogy hajnalig szöszmötölök a saját elfoglaltságaimmal. A párom például fordítva működik, van, hogy este tízkor még híreket olvas, vagy lazulunk a kanapén, aztán éjfél után nekiáll befejezni egy-két munkáját. Hamar kiismertem az életritmusát, ő is az enyémet.
Aztán ott vannak a háztartásbeli szerepek: hogy kinek a feladata legyen a konyha, kié a nappali, ki vasaljon, ki indítsa el a mosógépet… Csupa-csupa hétköznapi dolog. Én inkább a konyhában tevékenykedem, ő szeret elmerülni egy-egy monoton feladatban, például a ruhák kiteregetése közben felvázolja magában az elkövetkezendő időszak fontos munkáinak menetrendjét.
Párra lelni kétségkívül öröm, de nyilván számítani kell konfliktusokra, amikből okulhatunk. Én az utóbbi években sok mindent tanultam. Leginkább azt, hogy a türelem és az elfogadás az élet minden területén megjelenik. És hogy összeköltözni valóban boldogság, de némi nehézséget is tartogat, míg nem találunk rá a közös ritmusra.
Sam Wilberry
