Magyarországon a júniusi Pride hónap sok szempontból nagyobb ünnep a szélsőjobboldali érzetű, önjelölt hazafiaknak, mint az LMBTQ közösségeknek. Hiszen ha valamikor, akkor ilyenkor aztán lehet gyűlölködni.
Ennek pedig némi történelmi vonzata is van. Június 4-én került aláírásra a trianoni egyezmény, amellyel Magyarország elvesztette egy tragikusan óriási részét, melyeknek jó részén laktak magyarok – jó részén pedig nem. De akárhány magyar anyanyelvű, magyar emberről beszélünk, akik igencsak mostoha helyzetbe kerültek új „hazájukban” és akárhány olyan nemzetről, akik némileg jogosan lettek az egyezmény által önállóak, Trianon mindenképpen egy közös nemzeti tragédiánk. Hiszen ha egy ország határai ilyen szinten sérülnek, mindenképpen történelmi katasztrófáról beszélünk.
Ezt elismerem. Ettől függetlenül azt is elismerem, hogy a Trianont követő gyászfolyamatnak már régóta nem ott kellene tartania, hogy elutasítjuk a valóságot, és még mindig hiszünk abban, hogy mindez visszafordítható.
Trianon tragédiájának egyik legkeserűbb hagyatéka az, hogy máig vannak emberek – és nem is kicsi számban –, akik egész személyiségüket építik egy múltbeli egyezményre, és a gyászt csak és kizárólag gyűlölettel és kirekesztéssel tudják kezelni. És ennek egyik legkézenfekvőbb célpontja az LMBTQ társadalom, akik sok szempontból lehetnek számukra tökéletes ellenségek.
Az LMBTQ közösség tagjai ugyanis a liberalizmus maximális megtestesítői: emberi jogokat követelnek, elfogadást, az „élni és élni hagyni” sokak számára elképzelhetetlen filozófiáját. És persze szembe mennek a szent céllal, miszerint sokasodni kell és minél több tisztavérű magyart nemzeni, hogy történelmi nemzetünk kitartson és a jövőben szárnyaljon. A szélsőjobboldalos turulrajongó szemében az LMBTQ emberek nem konzervatív jómagyarként élnek, hanem bőrtangában üldögélve koktélt szürcsölnek és világmegváltó terveket szőnek arról, hogyan tudnak minél több kiskorút meleggé, minden nőt férfivé és minden férfit nővé tenni, hogy azok aztán a saját – új – nemük iránt vonzódjanak. El akarják rabolni a haza fiataljait, át akarják őket nevelni egy új, világvégébe vezető, kihalást eredményező új világrendbe, ahol a vallás nem játszik szerepet, ahol a magyar csak magyar, nem pedig egy kemény, Európát mindig védő és Európával mindig szembeszálló szőrös, vihartépte férfi, akit sólymok és turulmadarak emelnek a piros-fehér-zöld színű szivárvánnyal borított égbe. Kényesek, gyengék, AIDS-esek, kényelmesek, lusták, puhányok, naivok, tudatlanok. Férgek.
És mikor ezeknek az embereknek június 4-én feltépődik minden sebe Trianon emlékezetével, na pont akkor kezd dömpingbe az egész világon a Pride-gépezet, ami ráadásul pont abban a bizonyos szabadság-egyenlőség-testvériség eszmerendszerben mozog, amit pont azok a nyavalyás csigazabáló franciák találtak ki. Nem csoda, hogy a Nagymagyarország-matricás betyároknak a június egész hónapja így egy gigászi nagy trigger.
Van ezekben az emberekben valami igen szomorú. Borzalmas, hogy egy egész személyiséget és jellemet építenek a nemzeti öntudatukra, és csak erre alapozva tudnak bármit érezni vagy bármit gondolni. Egy százéves történelmi esemény gyásza az oxigénjük, és az határozza meg az egész életüket ezen a bolygón, hogy hova születtek és milyen származásúak. A jelek szerint képtelenek arra, hogy két dolog között megtalálják az egyensúlyt: szeretni és büszkének lenni a hazájukra és hinni egy másfajta jövőben, ahol ugyanannak az országnak az ugyanolyan magyar állampolgárai egy szebb, jobb, egyenlőbb életet élhetnek, boldogabbá téve az országot.
A melegek nem tehetnek Trianonról. A melegek nem tehetnek a magyar nemzet gyászaiért és szomorú sorsáért. A melegek eltiprásával nem állítanák vissza a határokat. A melegek elfogadása maximum egy európaibb országot szülne. Egy jobb társadalmat. Egy demokratikusabb demokráciát.
Ez a jelenség mellesleg az LMBTQ közösségben sem egyedi. No nem a nagymagyar szélsőjobboldali alakokra gondolok, bár nyilvánvalóan erre is van példa, hiszen a nemzeti érzelem nem válogat meleg, leszbikus, transz és heteró között. De az LMBTQ közösségben is vannak emberek, akik egész életüket, egész személyiségüket a szexuális orientációjukra próbálják építeni. Mindennek persze van egy jól megágyazott kerete: hiszen ahogy a szélsőjobboldalnak is kialakult egy elég gazdag kultúrája, úgy az LMBTQ közösségnek is. Egy szélsőjobboldali nagymagyarnak ugyanúgy meglehetnek a szabályai arra, hogy mit hallgasson, mit viseljen, milyen szavakat használjon, mint egy melegnek vagy mint egy white gay-nek.
Vagyis nem is vagyunk olyan különbözőek ilyen szinten. Mindannyiunkat el tud kapni egy buta birkaszellem, és ahelyett, hogy felfedeznénk a saját személyiségünket, inkább beszállunk egy csapatba, ahol mindenki ugyanolyan. Tudjátok; “Mi mind egyéniségek vagyunk.”
És ha melegek vagyunk, ha szélsőjobboldaliak, ezt nagyon nem kéne.
Bár inkább prédikáljunk drag queen-nyelven a szeretetről, mint a gyűlöletről Trianonba kapaszkodva. De mi lenne, ha ahelyett, hogy zsigerből megtámadjuk egymást, inkább meghallgatnánk egymást? Aztán a hallottakból felépítenénk egy saját világképet, amiben ha egy picit is lenne valami közös, talán egy szebb Magyarország várna mindannyiunkra.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
Ez a cikk korábban a dramakiraly.hu oldalon jelent meg 2019 júniusában.
