A világ egyik leghíresebb drag queenje egy tévés botrány után felforgatta az ír közvéleményt, hírnevét pedig később arra használta fel, hogy sikerrel járjon az azonos neműek házasságának engedélyezésére kiírt népszavazás. Pantivel Budapesten még a koronavírus előtt beszélgettünk arról, hogy milyenek a mai kölykök, miért mindig politika a drag, és mi hiányzik neki a homofób időkből. Pantinek mindenről határozott véleménye van. Előttünk sem fogta vissza magát. Öveket becsatolni, húzós menet lesz.
Milyen Magyarországon?
Nem először járok itt, már voltam itt 1992-ben.
Akkoriban más lehetett…
Nagyon más volt. Fiatal voltam és kalandvágyó. Hallottam egy pletykát arról, hogy Budapesten van egy professzor, aki tud jegyet szerezni a transzszibériai expresszre, amivel tovább utazhatok Japánba. Úgyhogy idejöttem. Két hetet töltöttem itt, hogy kiderítsem, létezik-e ez a professzor, akinek még a nevét sem tudtam. De megtaláltam.
Már akkor is drag queen voltál?
Igen, de ekkor még csak 21 éves voltam, hobbiból csináltam az egészet. Amikor elkezdtem, képzőművészetet hallgattam az egyetemen, más volt a karakterem. Orvosi kesztyűkből készítettem ruhákat, hangszórókból voltak a melleim, minden ilyen hülyeség. Aztán jött a transzszibériai expressz, majd Japán, ahol megismertem egy amerikai drag queent, akivel elkezdtünk együtt előadni. Akkoriban döntöttem el, hogy milyen karaktert akarok megteremteni.
Mi volt a terved? Jelenleg bátran mondhatjuk, hogy a világ egyik legismertebb drag művésze vagy. Ez volt a cél?
Nem. Egyszerűen elkezdtem előadni és az emberek fizettek érte. Aztán rájöttem, hogy kéne emellé egy rendes munka is. De végül sosem lett rendes munkám. Angliában és Írországban minden generációnak csupán egy híres drag művésze volt, aki betört a köztudatba. Mindig csak egy. Így sose gondoltam, hogy ebből karriert lehet építeni, inkább egyfajta mellékállásként gondoltam rá. Amikor RuPaul berobbant, éppen Japánban éltem, a drag partnerem pedig ismerte is személyesen RuPault. Mindketten el voltunk ámulva, hogy egy drag queen nemzetközi ismertségre is szert tehet. Tíz évvel ezelőtt még nagyon kevés híres drag queen létezett és nagyon kevesen tudtak megélni a művészetükből. Nekem sikerült, de én szerencsés voltam.
Szerencse? Ennyin múlott?
És a kemény munkán. Képesnek kell lenned rá, hogy valami egyedit teremts. Dublinban – de lehet, hogy itt Budapesten is, hiszen nagyjából mindenhol ez a helyzet a világon – már rengeteg drag queen van. És mindegyik ugyanúgy néz ki, mert mindegyik YouTube-tutorialokból tanul sminkelni.
De akkoriban, gondolom, még meg kellett teremtened a saját perszónádat….
Igen. És a trükköket csak másik drag queenektől tanulhattuk meg. Régen a drag queenek a karrierjük első 15 évében borzalmasan néztek ki, utána szedték össze magukat. Most pedig már az első szereplésükkor kurva jól festenek, mert előtte egy évig a hálószobájukban nézik az oktatóvideókat az interneten. Pontosan emlékszem, hét-nyolc éve megjelentek ezek az új kölykök, akik a draget már egy rendes karrierlehetőségként kezelték. Jött a RuPaul’s Drag Race és mindenki be akart futni.
Szerinted Rupaul kiárusította a draget?
Igen. De! Nem táplálok rossz érzéseket RuPaul felé. Egy nagyon szórakoztató show-t csinál az embereivel. A műsora egy remek tévé show, de nem egy dokumentumfilm a drag kultúráról.
Sosem állították, hogy majd egy olyan műsort készítenek, ami később mérhető viszonyítási alapot jelent a drag számára. De ahogy telt az idő, egyre több problémát fedeztem fel. Most már azt kívánom, hogy bárcsak inkább vége lenne.
Tavaly voltam újra Japánban és megnéztem ott egy előadást. Jó élmény volt látni évek után egy olyan show-t, ahol a szereplőket nem érdekelte a Drag Race, sőt nem is ismerték a szereplőket. Annyira frissítő volt, hogy nem akarták, hogy bárkihez mérjék őket.
De azért vannak Drag Race-ben is eredetinek számító drag queenek, nem?
Igen, sokuk remek előadóművész és csodás ember. Nagyon jó barátom például Courtney Act, akivel sok időt töltöttem korábban Ausztráliában. Elmentem az egyik közös nagy turnéjuk egyik előadására, Dublinba. Óriási színház, több ezer ember… És a közönség fele lányokból állt. Magamban megállapítottam, hogy ez nem a megszokott drag közönség.
Szóval ezzel azt akarod mondani, hogy a drag kultúra kezd elsikkadni?
Kezd túl steril lenni.
De valóban veszély ez a drag kultúrára nézve? Hiszen itt vannak továbbra is olyan eredeti előadók, mint te. A mai fiatal drag queenek is válhatnak ilyenné…
Válhatnak, de nehezen fog sikerülni, mert a közönség azt várja, hogy mindenki ugyanolyan csodásan nézzen ki. Vannak dolgok, amiket néhány drag queen csak viccből mond – például egyszer Alaska mondta, hogy aki nem visel műkörmöt, az nem is igazi drag queen –, de ezeket az állításokat végül aztán mindenki komolyan veszi. Pedig nem kéne. Lehetsz drag queen egy kurva konyharuhában is.
Valahol olvastam egy ide illő mondást: régen azt várták a drag queenektől, hogy mindegyik legyen gonosz és szegény, most pedig azt, hogy mindegyik legyen kedves és gazdag.
Valami ilyesmiről van szó. Nem akarom, hogy úgy hangozzon, hogy panaszkodom, de az egész jelenség annyira erőteljessé vált, hogy elnyom más drag queeneket. Óriási probléma, hogy jött egy jelenség, ami megpróbál leírni egy kultúrát, ami valójában sokkal szélesebb körű, sokkal színesebb annál, mint amit megismerhetsz ebből a show-ból. Aztán jön mindenki azzal, hogy „yas gurl” és „go queen”… És legszívesebben megölném őket.
Számodra amúgy mit jelent a drag?
A mai kölykök azt gondolják, hogy a drag egy sminkmesteri munka. Hogy a legjobb drag queennek van a legjobb sminkje, a legjobb ruhái és a legjobb parókája. De nem, ezek a legkevésbé fontos dolgok. Ez egy élő előadóművészet, amit megoldhatsz egy filccel, és egy törölközővel a fejeden. Szépen ki tudsz festeni egy arcot? És akkor mi van? Azt meg tudja csinálni egy sminkmester is helyetted, ami egy rendkívül tiszteletreméltó foglalkozás, de nem ugyanaz, mint drag queennek lenni. A drag nem a sminkről szól. A drag egy egyszemélyes iparág, ahol te írod a saját szöveged és te varrod a saját ruháidat, mert nincs pénzed.
A karriered során erőteljesen elmentél a politikai drag irányába.
Igen, de ez nem direkt történt így. Ezért is érint olyan érzékenyen a RuPaul’s Drag Race, mivel jómagamnak is át kellett esnem egy hasonló folyamaton. Írországban eszméletlen népszerű lettem, híres egyetemekre hívtak, pártok akarták, hogy a nevükben nyilatkozzak, a miniszterelnök is érdeklődését fejezte ki irántam, a kormány engem küldött külföldre, hogy beszéljek Írországról… Ez több szinten is csodálatos. De ekkor el kellett gondolkoznom. Eredetileg azért választottam a draget, mert punk, progresszív, underground, ellenálló volt, és azt üzente, hogy „fuck you.”
De ha valaki ennyire nyíltan politizál, mint te teszed, az nem punk? Továbbra is férfi vagy női parókában, aki felszólal a rendszer ellen.
Igen, persze. De el kellett gondolkodnom azon, hogy lehetek-e punk még mindig úgy, amikor már a tévéújság címlapján is én szerepelek. Át kellett gondolnom, hogy én magam nem lettem-e túl steril. Kellett hoznom egy nagyon tudatos döntést. Hogy kimondok mindent, amit gondolok, és nem szépítek semmit. De aztán ez is problémává vált. Tizenöt éve, az egyik színházi műsoromban volt egy hülye viccem a biszexuálisokról, amivel senkinek nem volt semmi baja. Ha ma elmondanám ezt a viccet, kapnék egy haragos levelet az Ír Biszexuálisok Szövetségétől, hogy én, a nagy harcos, mégis hogy gondoltam mindezt.
Azt már elmondtuk, hogy a Drag Race sterillé tette a drag kultúrát. Ezt tette ezek szerint a politikai korrektség is az élet többi területével?
Dragnek lenni többek között azt jelenti, hogy feldühítjük a normális embereket. Mindig is az udvari bolondokhoz hasonlítottam a drag queeneket, akik megmondhatták a királynak, hogy hülye vagy, és mindenki nevetett. Mert volt egyfajta privilégiumuk erre. Ez a dolga egy drag queennek is: hogy kívülálló legyen, rámutasson dolgokra, az emberek nevessenek a viccein. Én mindig ilyen drag akartam lenni.
A drag mindig egy politikai aktus. Még akkor is, ha a kölyök, aki űzi, még sose foglalkozott politikával. Még akkor is, ha azt gondolja, hogy ő csak Britney Spears-re táncol egy ruhában, amit egy fast fashion boltban vett. Akkor is politikai aktus. Mert felmegy arra a színpadra, viseli azokat a ruhákat, és azt csinálja, amiért gyerekkorában zaklatták. És ez politika. És ezért nem tudom elválasztani a draget a politikától.
Vannak melegek, akik azt mondják, hogy nem szeretik, ha a drag queenek ott vannak a pride felvonulásokon. És azt mondom, hogy csesszék meg. Azért lehetnek ma pride felvonulások, mert vannak drag queenek. Mert ők azok, akik minden nap kimennek az utcára, rájuk dobálják a szart, ők hozzák meg az áldozatot azért, hogy az öltönybe bújt melegek életének legyen valami normalitása és jogai. Számomra ezért léteznek a drag queenek.
Nem kell egyértelműen politizálni. Az is elég, ha előadod a hülye lip sync show-dat – én is ezt csináltam évekig –, de az továbbra is üzenettel bír. Az, hogy politikai draget csinálsz-e, nem döntés kérdése. A mikrofon a drag queenek kezében van. Azt mondanak, amit akarnak. És ha úgy nézel ki, mint egy drag queen, az emberek figyelnek rád. Ért olyan támadás, miszerint, ha női ruhában vagyok, senki sem fog meghallgatni. Nagy hiba ezt feltételezni. Mindenki felfigyel a nagydarab drag queenre a sarokban.
Miben volt más az azonos nemű párok házasságáról szóló népszavazás előtt, a melegjogok törvénybe iktatása előtt drag queennek lenni Írországban?
Halkan súgom meg: sokkal nagyobb mulatság volt.
Miért? Ha súgtad, ha nem, ezt le fogom írni, mert túl jó válasz.
Mert jobban bele tudtam élni magam. Jobban lehetett lázadni, nagyobb punk voltál. De tudod, az életben semmi sem fekete-fehér. Minden szürke. Semmit nem változtatnék azon, ami Írországban történt. Küzdöttem ezért a változásért, kampányoltam, harminc éven át dolgoztam érte, és csodálatos, hogy megtörtént. De hogy van-e árnyoldala is? Persze, hogy van. Mindennek van. Mégpedig az, hogy már nem olyan izgalmas az élet.
Ez a tiltott gyümölcs esete valahol?
Részben. De másról van szó. Amikor egyetemista voltam és akartam találni egy másik meleg srácot, az nagyon nehéz ügy volt. Hetekbe került. Mert az összes erre való hely iszonyatosan underground volt. Ha meg akartad találni ezeket őket, el kellett érned azt a pontot, hogy azt mondd, hogy ez az egész nem nekem való. Kétségbe voltál esve. Féltél. Izgatott voltál. Ahhoz, hogy ott állj annak az eldugott meleg klubnak az ajtajában, már radikálisnak kellett lenned. Addigra már ki kellett mondanod, hogy teszel mindenre.
Akkoriban nem dolgozhattam bankban, ahogy anyukám akarta, mert nem foglalkoztattak meleg embereket. Nem tudtam megházasodni. Ezek a dolgok mind nem voltak számomra elérhetőek, így mást kellett kipróbálnom. És én ezt próbáltam ki. Mindenki, aki átlépte azt a bizonyos ajtóküszöböt, valahol úgy döntött, hogy elmehet az egész világ a fenébe. És aki úgy gondolta, hogy más emberek tévednek vele kapcsolatban… Akkor azt gondolta, hogy minden bizonnyal tévednek más dolgokkal kapcsolatban is. Így az emberek, akik ezekbe a klubokba jártak, már radikálisak voltak és mindent megkérdőjeleztek. Nem vettek mindent nyilvánvalónak, mert már rég tudták, hogy semmi sem az. Diana Ross-ra táncoltak, poppers-t szívtak. Nem házasodhattak, nem lehettek normális párok, akik vacsorákra jártak. Máshogy kellett boldognak lenniük. Így azzal kísérleteztek, hogy hogyan lehetnek máshogy boldogok. Hármas szexszel? Vagy azzal, ha csatlakoznak egy leszbikus kommunához egy szigeten és sajtot gyártanak? Jézusom! Bárhogy! Az emberek radikálisak voltak. És ez izgalmas volt.
Manapság – és hangsúlyozom, nem változtatnék a mai helyzeten, ezt csak elmondom – elmegyek a nagy vasárnapi drag show-ra a nagy dublini melegbárba, és ott vannak a 19 éves srácok az anyjukkal. Érted? Mindez tök jó, de közben úgy vagyok vele, hogy vidd már el innen az anyádat, neki nem kell itt lennie.
Ma, ha elmész egy melegbárba, már nem kell feladnod semmit. Minden a te kezedre játszik. Az anyád mondja meg, merre van a melegbár. Mert mindenki tudja, merre van a melegbár. Nem kell visszautasítanod semmit. Nem kell dolgoznod azért, hogy megtaláld ezeket az embereket. Az egész tök oké. Suli után mehetsz melegbárba!
Egy apró kis városból érkeztem Nyugat-Írországból. Nagyon apró városból. És régen biztos voltam benne, hogy száz mérföldes körzetben én vagyok az egyetlen meleg. Persze már tudom, hogy nem így volt, de akkor úgy gondoltam. Ma nagyon szeretnek engem abban a kisvárosban, legalábbis részben. De tudod, hogy van a kisvárosokkal: ha felteszed őket a térképre, imádnak, akkor is, ha egy sorozatgyilkos vagy. Tavaly elmentem a városka ifjúsági klubjába, mert éppen tartottak ott egy könyvbemutatót. A könyv egy fiú előbújásáról szólt, a helyi LMBTQI ifjúsági szervezet adta ki. És ott ült közben a helyi rendőrtiszt és teázgatott a kis bemutatóparti közepén, és ott üldögélt egy műanyag széken a néni, akitől iskolás koromban még képregényeket vásároltam. És gyerekek szólaltak fel. Az egyik egy lengyel származású 16 éves leszbikus lány volt – csodásan beszélt –, a másik pedig egy magas fiú, gyönyörű körmökkel. És ott álltam, hogy mi a fene folyik itt? Kik vagytok ti? Ez az egész téboly! Ez az én apró kis városom. És ez csodálatos. Úgyhogy nem, nem változtatnék semmin. Csodás, hogy így alakult a világ.
De…
De közben elmegyek a melegbárokba és minden annyira hétköznapi.
Mainstream, azt hiszem, ez ennek az interjúnak a hívószava, ugye?
Igen. Nagyon kényelmes lett minden. De nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy tényleg nem változtatnék meg semmit…
De…
De néha már-már túl kényelmes. Hiszem, hogy az, hogy én nem ilyen kényelemben nőttem fel, jobb emberré tett. Megtanított megkérdőjelezni dolgokat. Empatikusabbá tett. Látom másokon, ha bajuk van, és tudom, hogy együtt tudok velük érezni. A mai huszonéveseknek nem igazán kell semmit sem megkérdőjelezniük.
Nem látsz itt egy mintát? A dragről elmondtuk, hogy politikai aktus, de végül is annyira már nem is az, mert túl mainstream lett. Talán mondhatjuk azt, hogy régebben nyíltan melegnek lenni politikai aktus volt, de ma már… Ez is mainstream.
Ez így van. Ma már kevesebbet kell feladnod, hogy önmagad lehess. Ami egy jó dolog. De fontos, hogy emlékezzünk rá, hogy a szenvedés néha jobbá tesz. Az idősebb queer emberek, akiket ismerek, sokkal jobban kötődnek más közösségekhez, sokkal jobban küzdenek például a rasszizmus ellen, mert átérzik azt. Míg a fiatalabb queerek nem mindenképpen. Persze, ma is bonyolult meleg fiatalnak lenni: 14 évesen senki sem akar más lenni, mint a többiek. És máig nem könnyű mindenkinek: máig lehet seggfej a szomszéd, a család, bárki.
Ki kell emelnem, hogy korábban sokkal borúlátóbban álltam ehhez. De jött a gazdasági világválság, ami egy jó kezdet volt ahhoz, hogy politikailag elkötelezettebbek legyenek az emberek. Aztán jött a népszavazás, aminél meglepve láttam, hogy a fiatalok nyomták előre lépésről lépésre haladva: politikusokkal találkoztak, és ha valaki azt mondta nekik, hogy legyenek megelégedve a bejegyzett élettársi kapcsolattal, akkor azt mondták, hogy dugd fel a bejegyzett élettársi kapcsolatot, és kivonultak az utcára… Ez meglepett. Csodálatos módon. Nincs minden veszve.
Kanicsár Ádám András
Instagram: @kanicsar
