Legtöbbünknek Afrika egy különleges földrész, egy olyan hely, ahova sokan szeretnének elutazni, és bejárni a szebbnél szebb tájakat. Viszont vannak, akiknek Afrika az a hely, ahova azért akarnak menni, hogy önzetlenül segítsenek. Az „Idegsebészeti misszió Malawi” csapatának tagjai ilyen emberek. A misszió létrejöttéről és megvalósulásáról beszélgettünk az ötletgazdával, Dr. Szegedi László idegsebésszel.
Kitől jött az „Idegsebészeti misszió Malawi” ötlete?
A misszió ötlete tőlem származik. Amióta eldöntöttem, hogy orvos leszek, volt egy olyan vágyam, hogy karitatív tevékenységet végezzek Afrikában. A legnagyobb inspirációt a fül-orr-gégész kollégáink adták, akik már többször jártak Malawiban a Magyar Afrika Társaság segítségével. Az ő missziójukról látott képek hatására kerestem meg a társaságot, hogy szívesen részt vennénk mi is hasonló segítségnyújtási küldetésben. Mint kiderült, szinte ezzel egy időben Malawiből is jött segítségkérés, hogy szükség lenne idegsebészekre odakint. Egyetlen idegsebész van a 18 milliós országban. Nagyon nagy az orvoshiány, egy orvosra ötvenezer beteg, egy kórházi ágyra ötezer beteg jut. Ez számomra felfoghatatlan szintű túlterheltségről tanúskodik.
Miért pont Malawi?
Igazából bármelyik fekete-afrikai országba lehetne szervezni ilyen missziót. Viszont Malawi egyrészt „bejáratottabb” útvonal a Magyar Afrika Társaságnál, másrészt az afrikai országok között Malawi az egyik legszegényebb. A GDP-t tekintve a világ második legszegényebb országa. Az is szempont volt, hogy itt az angol a hivatalos nyelv, nem úgy, mint sok más afrikai országban, ahol a francia, így a kommunikáció is egyszerűbbnek tűnt számunkra; valamint Malawi egy viszonylag biztonságos ország.
Mennyire volt nehéz vagy körülményes megszervezni a missziót? Mennyi időt vett ez igénybe?
A szervezés nagyjából 4 hónapot vett igénybe, az utazáshoz szükséges hivatalos engedélyek beszerzésétől a védőoltásokig intéztem ezeket az ügyeket. Mivel ott elég sok a fertőző betegség, így többféle védőoltást kellett megkapnunk: én személy szerint hétfélét kaptam.
Az anyagi hátteret hogyan sikerült előteremteni?
A misszióhoz szükséges gyógyszerek és felszerelések előteremtéséhez támogatókat kerestünk, ez jórészt sikerült is. Viszont még így is kellett saját magunknak is beletennünk a vállalkozásunkba. Azt már az elején elhatároztuk, hogy ha nem kapunk elegendő támogatást, és saját zsebből is kell finanszíroznunk, akkor is megyünk, hiszen ígéretet tettünk.
Nem mondható szokványosnak, hogy valaki Malawiba szóló misszióhoz keres társakat. Mennyire állt össze nehezen vagy éppen könnyen a csapat?
Viszonylag könnyen összeállt. Amikor a kollégáimat megkerestem, hogy van egy ilyen elképzelésem, álmom, akkor gyakorlatilag mindenki gondolkodás nélkül igent mondott, és támogattak a szervezés minden egyes részletében. Nagyon rugalmasak voltak, és várták az indulás napját.
Kik a csapat tagjai?
A csapat hat főből állt: Dr. Rácz Adrien, Dr. Nagy Gábor, Dr. Markia Balázs, Dr. Kelemen József és én mint orvosok, valamint Szeremley Csaba a Magyar Afrika Társaságtól. Csaba nagyon nagy segítség volt nekünk: amellett, hogy autóval vitt minket, a reggelinktől kezdve mindenben segített nekünk, hiszen nagyon nagy helyismerettel rendelkezik Malawiban.
Mi a motiváció?
Egyrészt az motivált minket, hogy hallottuk, milyen állapotok vannak az ottani egészségügyben. Ezért gondoltuk azt, hogy nekünk mindenképpen mennünk és segítenünk kell. Amikor megérkeztünk, azzal szembesültünk, hogy a segítségünkre valóban hatalmas szükség van, és nem csak a korábban általunk ismert statisztikai adatok miatt. Pácienseink körülbelül nyolcvan százalékát jóindulatú, de életveszélyes betegséggel operáltuk, azaz a műtét után nagy valószínűséggel teljesen meggyógyulnak. Műtét nélkül azonban lehetséges, hogy már nem élnének. Rengeteg betegnél jelentős életminőség-javulást tudtunk elérni. Operáltam egy 10 éves kislányt, aki egy gerincvelőciszta miatt már 4 éve teljesen le volt bénulva. A műtét előtt elmondtuk neki, hogy szerintünk újra fog tudni járni. A beavatkozás után 4 nappal előbb a lábujjait, hazajövetelünkkor már a lábait is tudta mozgatni, és rehabilitációval teljesen vissza fogja tudni nyerni a járóképességét.
Természetesen ez a kihívás mindnyájunk számára motiváló volt, hiszen egyikünk sem járt korábban soha orvosi misszión, Fekete-Afrikában pedig előtte egyáltalán nem voltunk. Nem tudtuk, hogy mire számíthatunk, mi fog ott várni minket. A fül-orr-gégész kollégák próbáltak felkészíteni minket a kinti helyzetre, ők annyit mondtak, hogy ott nincs semmi. Azt sem tudtuk, hogy milyen betegségekkel fogunk találkozni – pár esetről már hallottunk előtte, de sok volt az ad’ hoc helyzet. Kint több olyan betegséggel is találkoztunk, amivel itthon soha, például mivel náluk nincs terhesgondozás, születésszabályzás, rosszak a higiéniás körülmények, a táplálkozás. Az viszont nehéz része volt a munkánknak, hogy mérlegelnünk kellett, kit tudunk és kit nem tudunk megműteni, ellátni. A misszió szerencsére nagyon sikeres volt, minden rendben ment, senki nem lett beteg, és így hasonló színvonalon tudtuk végezni a munkánkat, mint itthon. Mindezt annak ellenére, hogy Malawiban sokkal kevesebb műszer van, nincs CT, nincs műtéti előkészítés, csak egy laborvizsgálat, HIV-, hepatitis- és maláriateszt. Nincsenek gyógyszerek sem, de mert erről előzőleg tájékozódtunk, így mintegy 150 kilogramm adományt vittünk itthonról.
Miért pont az idegsebészet lett a választott szakterülete?
Mindig is manuális szakmát akartam végezni. A családban több orvos is van, édesapám is, aki számomra mindig példakép volt, így gyerekként döntöttem el, hogy orvos leszek. Az idegsebészet – ami egy manuális szakterület – az egyetem második évében jött, amikor az agyat tanultuk, harmadévesként kezdtem bejárni az Országos Klinikai Idegtudományi Intézetbe önkéntesként segíteni, műtéteket megfigyelni, és amikor lehetett, asszisztálni. Nagyon megszerettem az intézetet, az itt dolgozó embereket, és ott döntöttem el, hogy idegsebész leszek. A képzésem utolsó évében járok, hamarosan szakvizsgázom és szakorvos leszek.
Ha jól tudom, a szexuális orientációját nem titkolja, még ha ez nem is igazán megszokott a mai magyar orvostársadalomban.
Alapvetően ezt mindig vállaltam, és szerencsére olyan közegben dolgozom, ahol ez teljesen elfogadott. Ebből sem előnyöm, sem hátrányom nem származott eddig soha. Boldog párkapcsolatban élek, és ez nem különösebben téma, teljesen természetesen kezeli mindenki a kórházban.
Mik a jövőbeni tervek?
Mindenképpen szeretnénk egy következő missziót is szervezni. Nekem az az álmom, hogy rendszeres idegsebészeti programot tudjunk indítani a két ország között. Hogy évente kétszer egy-egy hónapot kint tudjon lenni a csapatunk, akár mi, akár mások, hiszen igazán akkor segítünk, ha mindez kiszámítható. Szeretném, ha a kinti idegsebész kollégát képezni tudnánk, illetve hogy legyenek kint rezidensek, műtősök, ápolók, akiket elhozhatnánk Magyarországra tanulni, hogy minél jobb felkészítésben részesülhessenek.
Bámli Zoltán
